A ​természet ereje (Aaron Falk 2.) 79% 76 csillagozás

Egy csapatépítő tréning lehet embereket összekovácsoló esemény, napokig tartó féktelen dorbézolás, vagy olyan mentális kiképzés, amely során a kollégák fejleszthetik szakmai tudásukat. Ez most más. Ez egy Menopauzális piknik a Hanging Rockon, avagy egy döcögős csoportfoglalkozás. Női ragadozók gyülekezete, vagy lefokozott karakterű, nyomorult kis Júdások szerepe. Igen ám, de a végére egy hiányzik! Mindenki áruló, mindenki hitszegő, mindenki bűnös, mindenki gyönge rongy. Te is, és ha eddig netán nem bűnöztél volna – majd fogsz. Szóval, jobb, ha megtérsz. Ha végképp nem menne a „hit”, hallgass legalább. Egy team building ahol lehet modellezni az emberek közti viszonyokat, a különféle konfliktusok forrásait. Az egységben az erő elve azonban hamar csődöt mond, sőt, az idő előrehaladtával egyre élesebb lélektani és verbális csatákat vívnak meg a résztvevők. Mintegy örökmozgó színpadon, mint egy képlékeny csapat gyakran kárhoztatnak lassú vonulásokra, hogy túléljék pokoljárásukat, miközben egyre inkább lemállik róluk a civilizáció máza. Az egész „bemutató” lényege az árulás, a tagadás, a nem vállalás, a kényszerű eltérítés büntető szándékú bemutatása, s a hiányzó hős fölötti kesergés – keresgélés. Jó az alaphelyzet, mégis bőven van benne kihagyott ziccer és néhány szájbarágós bölcsesség is. Közel sem vagyok elégedett a végeredménnyel.

Jane Harper bevetett mindent, de valahogy összhatásában sajnos ez kevéssé sikerült. Az Aszály magasra tette a lécet, ezt most nem sikerült átugrania. Kiválóan leírja a tájat és az időjárást, a városi ember elveszettségét a természetben. Az ausztrál bozóterdő izgalmas háttér, az öt nő egymáshoz való viszonya fokozatosan bomlik ki az olvasó előtt a rövidke fejezetekből. A céges túra képei beépülnek a nyomozás közé. Talán mélyebben lehetett volna kibontani a karakterek hátsó történetét, amely hozzájárult a konfliktusokhoz. Ahogy a történet kibontakozott az érdekes végéig, csak kevés egy jó krimihez. Talán legközelebb…

https://gaboolvas.blogspot.com/2019/04/a-termeszet-ereje.html

Vessetek a mókusok elé, én adok azért neki egy négyest. Igaz, hogy többet vártam az Aszály után, de ennek is megfogott a hangulata, még ha nem is rágtam le a körmöm. Lehet unalmasnak mondani, én inkább megfontoltnak, lassan csörgedezőnek találtam: egy ilyen elszigetelt környezetben nem volt ez stílusidegen. Az öt egymásra utalt nő helyzetének pszichológiáját életszerűen mutatta be, éreztem benne a feszültséget. Falk viszont lehetne érdekesebb ember, vagy kiderülhetne már, hogy a hosszú hallgatásai mögött nem csak a nagy semmi van.

Az előző könyve egy rántott hús volt, ez egy tökfőzelék. :) van aki szereti, van aki a szagát sem bírja. Én fel voltam készülve, azt hittem ez nálam egy finom főzelék kategória lesz(boáááá, nem bírom megenni).
Persze az előző könyve sem volt egy pörgős sztori, na de ez, itt még lassabban csepegett és közben meg folyamatosan szakadt az eső a könyvben. Hát igen, ha sok nő össze van zárva egy dzsungelben és még a tetejébe el is tévednek, ott biza cicaharc lesz, meg anyázás.
A stílus ahogy ír, az még mindig tetszik, csak most amiről írt, az nem volt egy főnyeremény, lehettek volna érdekesebbek a karakterei, és egy jobb háttérsztorit is összekalapálhatott volna.
Na, majd legközelebb!
Ui: ez a borító egy katasztrófa, nem lehet eldöntetni hogy a személy aki rajta van most Jane vagy Tarzan, és ezek a fák is????

Ez a könyv de béna lett. Pedig örültem neki, hogy Aaron Falkból sorozat lett, de most azt gondolom, hogy nem biztos, hogy minden krimiből sorozatot kell írni. Bár tudom, hogy az a menő. Az első résznek, az Aszálynak az volt a legnagyobb vonzereje, úgy emlékszem, hogy Aaron Falk a saját gyerekkora helyszínére tért vissza nyomozni, szóval ő is nyakig benne volt a dolgokban. De ugye furcsa lenne megint csak visszamenni Kiewarrába. (Bár én úgy emlékszem, St. Mary Mead környékén is mintha az átlagnál több gyilkosság történt volna.) A szerző kétségbeesetten próbál valamit megtartani azért ebből a receptből, úgyhogy hamar kiderül, hogy Falk ismeri az eltűnt nőt. De ez elég kevés és furcsa személyes érintettség. Ráadásul nem igazán értem, hogy ha Falk már gazdasági bűncselekményekben nyomoz, akkor miért is vonják be egy eltűnési ügybe.
Ebben a részben Falk, aki most egy kolléganőjével, Carmennel nyomul (de Carmen már foglalt… spoiler), mintha teljesen lecserélhető lenne. Gyakorlatilag bárki vezethetné ezt a nyomozást, míg aztán egyszer csak a szerző észbe kap, hogy jaj, hát kéne már erről a Falkról is valamit összeerőlködni, ha már egyszer ő a nyomozónk. Hát azért ez így elég halvány lett.
Maga a történet is meglehetősen abszurd. Egy igazi túlélőtúra, mármint abban az értelemben, hogy egy bizonyos munkahelyen bizonyos szempontok szerint kiválasztott emberek csoportját kidobják az őserdőbe, természetesen nem önszántukból mennek, de az egész tényleg veszélyes, szóval ha letérsz az ösvényről, nem találod meg a kajakészletet, semmit, telefon sincs nálad, de amúgy sincs térerő, hát akkor az tényleg igazi túlélőtúra a szó szoros értelmében. spoiler Hát, őszintén remélem, hogy azért Ausztráliában sem így néz ki átlagos csapatépítő tréning.
Valahogy a rejtély sem érte most el az ingerküszöbömet. Alice, aki eltűnt, már az elején elég ellenszenvesnek van bemutatva, a végére pedig mind az öt nő olyan taszító lesz, hogy komolyan mondom, azt se bánnám, ha mindegyik ott rekedne a dzsungelben, még az se érdekelne, mi történt velük. Sajnos a megoldásban sincs túl sok köszönet, illetve hát nagy meglepetések nem érnek, eléggé kiszámítható az egész.

Ez a könyv nem jó ajánlólevél a csapatépítők mellett.

Jane Harper ezzel a könyvével újra bebizonyította, hogy remekül tudja átadni a természeti leírásokat és az elsősorban ausztrál klímára jellemző egyediségeket, veszélyeket. Újfent két idősíkon dolgozunk, amik között most ugyan csak pár nap különbség volt, de a folyamatos ide-oda ugrálástól igazi oldalpörgető könyv lett, ledaráltam egy nap alatt.

A leginkább azt élveztem, hogy nagyon sokáig fogalam se volt, milyen irányt vesz a bűntény mikéntje, rengeteg opciót ad a könyv, és emiatt nem hiszem, hogy nagyon kitalálható lenne a végkifejlet.

Igazi lélektani krimi. Két szálon futnak az események a jelenben, amikor is a nyomozás részletei kerülnek elénk és a múltban, mikor a túra és az öt nő kapcsolata bontakozik ki. A kötet önállóan is megállja a helyét, csak egy-két mozzanatban kapcsolódik az előző történethez. Falk most egy társával Carmennel nyomoz és deríti ki, hogy mi is történt Giralang-hegyláncnál. Az írónő erőssége a természet, a táj leírásában rejlik. Ahogyan az előző kötetnél úgy ennél a regénynél is elvarázsolt Ausztrália szépsége, természetben rejlő ereje. Sok érdekességet belecsempész a regénybe és jól, életszerűen felvázolja a nők egymás közötti kapcsolatait, a cégen belüli hierarchiát, ami annyira jellemző az ausztráliai családi és nem családi, hanem nagyobb konszenzusok vállalatainál. A lélektani krimik kedvelőinek ajánlom.

Nagyon jól csinálta Harper, hogy a száraz, tikkadt Ausztráliából, ahol az előző regény játszódott most ennek az országnak egy egészen más jellegű területére kalauzolt egy szinte őserdőre emlékeztető dzsungelbe, ahol majdnem folyamatosan esett az eső és a nedvesség meg a sűrű növényzet egyaránt veszélyt jelentett. Szóval továbbra is tuti, hogy Ausztráliában nem éppen életbiztosítás eltévedni, a természetre hagyatkozni és a faölelgetés is komoly veszélyekkel tud járni, mert ha nem maga a növény akkor valami benne lakó állat jelenti az ember végzetét. De a Giralang hegység még arról is nevezetes, hogy két évtizede egy sorozatgyilkos szedte áldozatait a környéken: fiatal nőket, s egyikük holttestét azóta se találták meg. S bár a tettest leültették és börtönben halt meg, van még, aki esetleg tovább tudta vinni a titkait … Szóval nagyon rendesen lehet megint a regény olvasása közben elméleteket gyártani, hogy vajon mi történhetett Alice-szal. Ráadásul jól van adagolva a feszültség, mert egyrészt követhetjük a két detektív, Aaron és Carmen nyomozását, akik a helyszínen kikérdezik a visszatérőket, másrészt bepillanthatunk abba is, hogy mi történt a túra alatt. Mert már eleve feszültségekkel teli volt az indulás: az öt nő, aki egy csapatba került a ranglétra különböző fokáról lett kiválogatva egyszerű adatrögzítő, asszisztens ugyanúgy van közöttük, mint a cég egyik igazgatója. Ráadásul munkahelyi és magánéleti megoldatlan problémák is rendesen halmozva vannak a résztvevők között, nem is beszélve arról, hogy mennyire különböző temperamentumúak. Amúgy meg ebből az egész történetből kitűnik, hogy az ilyen céges csapatépítők teljesen halálra ítélt vállalkozások, még akkor is, ha hulla nem jár velük. Az egész túra nagyon rosszul lett megszervezve (nem is győzi bizonygatni a lebonyolító cég, hogy mennyire nem fordult még elől velük ilyen, hogy elveszett egy csapat résztvevő), függetlenül az eredménytől.

Úgyhogy folyamatosan lehet találgatni, hogy vajon mi történt: sorozatgyilkossal van dolgunk, esetleg a többiek csinálták ki Alice-t, baleset érte vagy köze van mindenhez annak, hogy a szövetségi nyomozóknak segített. S mindegy, hogy közben kitaláljuk-e, mi történt (s elég jól tud Harper az orrunknál fogva veztni, szóval nem egyszerű a megoldás), az odáig vezető út is nagyon izgalmas.

Ugyan nem kell feltétlenül olvasni a könyvhöz az előző részt, az Aszályt, viszont azzal együtt sokkal jobban megérthetjük Aaron Falkot, mert utalgatnak a korábban történtekre, s bizony még mindig vannak olyan múltbéli dolgok, amiket fel kell dolgoznia. Ugyanakkor jó itt őt elemében látni, tudni, hogy okos, alapos és a részletekre nagyon ad, s érdekes figyelni, milyen kapcsolatokat tud kialakítani tanúkkal vagy éppen a partnerével.

Jane Harper második regényében is biztos kézzel teremt feszültséget, adagolja az információkat és szállít egy olyan nyomozó hőst, akivel érdemes együtt titkok után kutakodni, bárhol is bukkannak azok fel. Ausztrália pedig továbbra is lenyűgözően sokoldalú hátteret biztosít.
Részletesen: http://olvasonaplo.net/olvasonaplo/2019/04/19/jane-harp…

Próbálom összeszedni a gondolataimat a regénnyel kapcsolatban. Felvezetésnek annyit, ez az első regényem az írónőtől, ugyanis az Aszályról csak akkor szereztem tudomást, mikor A természet erejét már megvettem karácsonyi ajándékként. Mivel szeretem a dzsungeles, túrázós krimiket – és a borító egyértelműen arra utalt, hogy itt a természettel szembeni helytállás főszerephez jut, gondoltam, jó barátságban leszek a regénnyel. Nem is tévedtem sokat. Az elején még szoknom kellett, hogy átvált a szemszög, és a jelen, valamint a katasztrófába torkolló csapatépítőn történtek fejezetről fejezetre váltakoznak. Hol a csajokkal vagyunk az őserdőben, hol Falk és Carmen nyomozóval a jelenben. A történet lassan bontakozik ki, és vázolja fel a kollegális kapcsolatok bonyolult szövevényét. Rájövünk, hogy a magánélet és a munka nem mindig választható szét egymástól. Nem hiszem, hogy jó ötlet volt összezárni ezt az öt embert egymással, mert az igaz, hogy gátlásaikat elengedték, de nem épp jó irányba sült el a dolog. Őszintébbek, szókimondóbbak lettek egymással, és a körülmények nyomására kirobbantak a munkában csak rejtve lappangó ellentétek. A gyönyörű, részletes tájleírások mellett a viszonyok lélektani vetülete is körvonalazódik. Hova sietett annyira Alice? A feszültséget ügyesen adagolja az írónő, és úgy építi fel az információtöredékekből a történetet, hogy számunkra is egyértelművé váljanak a miértek. Elég sok nyomasztó dologgal szembesülünk olvasás alatt, például azzal, mi történik, ha a szülő-gyermek kapcsolat valahol féresiklik. A felelősség teljes hiánya, a bűnbánat súlya, ki nem mondott titkok ereje a jövőre nézve.
Szerettem a regényben, hogy életszerűek ezek a drámák és konfliktusok, akárcsak a nők, akik az őserdőben ragadtak. A pánik és kétségbeesés következtében az ember nem mindig képes a logikus döntések meghozatalára, hanem ösztönlénnyé válik. Semmi hibát nem találtam például a telefonért vívott harcban, hiába nincs térerő, ebbe a kis reménybe kapaszkodtak, hátha… A belső ellentétek kiéleződése is természetes velejárója ennek a stresszhelyzetnek. Abból a szempontból teljesen hasznosnak bizonyult ez a csapatépítő, hogy mindent egymás fejéhez vágtak, amit korábban nem mertek kimondani. A sötét oldal felszínre tört. A karakterek nagyon emberiek. A legrokonszenvesebb számomra Beth volt, aki tudja magáról honnan indult, mit tett a múltban, hová jutott, de másokkal ellentétben ő vállalja a felelősséget, önmagát, és törekszik arra, hogy kijusson a gödörből. Ikertesvérével, Bree-vel való kapcsolata is színes skáláját mutatja az érzelmeknek. A félreértésekből származó tetteknek is nagy súlya lesz. Falk nyomozó lassabban „materializálódik”, ő eleinte szinte csak szellemalak, aki kérdez, válaszol, és csak úgy van. Aztán az írónő őt is megrajzolja, és személyiséggel már sokkal szerethetőbbé válik, bár van még hová fejlődnie. Az első regény ismeretének hiányában tudom csak kijelenteni, örülök, hogy ő nem egy sok komplexusos, gyógyszerfüggő, fásult nyomozó, aki annyira belesüppedt a depresszióba, hogy már az ügyre sem képes koncentrálni. Carmen, a társa is üde színfolt, nem bontakozik ki olyan nagyon, de mégis élénkíti a történetet. A romantika itt nagyon csak nyomokban van jelen, és nem is tudatosan, csak pillanat-szülte módon. Épp elég ennyi, mert ez a regény nem erről szól. A levezetés is korrekt, még ha nagy csavarok nincsenek is, meglepődünk egyszer-kétszer. A lezárás mindent helyre tesz. Néhány szereplő sorsa nyitva marad, az ő életüket mi tovább gondolhatjuk a megszerzett ismeretek birtokában.

Még a leghalványabb emlékem sincs arról, mi történt az első részben, de annak megértéséhez közelebb kerültem, miért adtam rá 3,5 csillagot. Amiért erre is – mert izgalmas volt, olvastatta magát, mert kedveltem Falkot és a kollégáját, és a címet telitalálatnak tartom. Adott egyrészről a valódi természet – hihetetlen volt látni, felnőtt emberek mennyire elvesznek, ha kiteszik őket az erdőbe, ahol se telefon, se internet, se civilizáció. Ilyenkor mindig arra gondolok, lehet bármennyire fejlett a technológiánk, az anyatermészet akkor is egy pillanat alatt képes lenne elsöpörni minket, és megmutatni, ki az úr. Szóval egyrészről erre utalt a cím, arra a természeti erőre, ami magával sodorta az öt nőt, és csak négyet adott vissza. Másrészről jelen volt itt az emberi természet, és ez is rettentően érdekes volt számomra.
Falk és kollégája azért keveredik a helyszínre, mert Alice, az eltűnt nő az informátoruk volt egy ügyben, és mert Alice őt is megpróbálta felhívni eltűnése előtt.
Az öt nő, Alice-en kívül; az egyik nagyfőnök, Jill, Alice asszisztense, Breanna, az ő testvére, Bethany, valamint egy másik alkalmazott, Lauren, aki egyben Alice régi iskolatársa is. Tetszett a könyvben, hogy mind az öt nőnek megvolt a személyisége, megvolt a múltja, megvoltak a gondjai, megvolt a néha cseppet sem szép vagy kedves természete. Szerintem azt sejteni lehetett, hogy a négy nő vagy tudja, mi történt Alice-szel, vagy pedig aktívan részt is vettek az eltüntetésében. Mert időközben azért kiderült, hogy Alice nem volt ám csupa báj és kedvesség, sőt. Átgázolt mindenkin, csak a saját gondjai érdekelték. spoiler És „sajnos” az is kiderült, hogy körülbelül mind a négy nőnek volt vele konfliktusa, és mindnek lett volna indítéka egy gyilkosságra. Bár szinte a végéig nem beszélt senki gyilkosságról.
spoiler Alice nem volt a legjobb ember, szerintem az öt nő közül majdnem ő volt a legrosszabb, de hogy érdemelt-e halált? Azt semmiképp sem. spoiler
Sajnálom, hogy a korábbi rész cselekményére már nem emlékszem, de ez a kötet is tetszett, különösen a – számomra – többjelentésű cím miatt.