Próbálom összeszedni a gondolataimat a regénnyel kapcsolatban. Felvezetésnek annyit, ez az első regényem az írónőtől, ugyanis az Aszályról csak akkor szereztem tudomást, mikor A természet erejét már megvettem karácsonyi ajándékként. Mivel szeretem a dzsungeles, túrázós krimiket – és a borító egyértelműen arra utalt, hogy itt a természettel szembeni helytállás főszerephez jut, gondoltam, jó barátságban leszek a regénnyel. Nem is tévedtem sokat. Az elején még szoknom kellett, hogy átvált a szemszög, és a jelen, valamint a katasztrófába torkolló csapatépítőn történtek fejezetről fejezetre váltakoznak. Hol a csajokkal vagyunk az őserdőben, hol Falk és Carmen nyomozóval a jelenben. A történet lassan bontakozik ki, és vázolja fel a kollegális kapcsolatok bonyolult szövevényét. Rájövünk, hogy a magánélet és a munka nem mindig választható szét egymástól. Nem hiszem, hogy jó ötlet volt összezárni ezt az öt embert egymással, mert az igaz, hogy gátlásaikat elengedték, de nem épp jó irányba sült el a dolog. Őszintébbek, szókimondóbbak lettek egymással, és a körülmények nyomására kirobbantak a munkában csak rejtve lappangó ellentétek. A gyönyörű, részletes tájleírások mellett a viszonyok lélektani vetülete is körvonalazódik. Hova sietett annyira Alice? A feszültséget ügyesen adagolja az írónő, és úgy építi fel az információtöredékekből a történetet, hogy számunkra is egyértelművé váljanak a miértek. Elég sok nyomasztó dologgal szembesülünk olvasás alatt, például azzal, mi történik, ha a szülő-gyermek kapcsolat valahol féresiklik. A felelősség teljes hiánya, a bűnbánat súlya, ki nem mondott titkok ereje a jövőre nézve.
Szerettem a regényben, hogy életszerűek ezek a drámák és konfliktusok, akárcsak a nők, akik az őserdőben ragadtak. A pánik és kétségbeesés következtében az ember nem mindig képes a logikus döntések meghozatalára, hanem ösztönlénnyé válik. Semmi hibát nem találtam például a telefonért vívott harcban, hiába nincs térerő, ebbe a kis reménybe kapaszkodtak, hátha… A belső ellentétek kiéleződése is természetes velejárója ennek a stresszhelyzetnek. Abból a szempontból teljesen hasznosnak bizonyult ez a csapatépítő, hogy mindent egymás fejéhez vágtak, amit korábban nem mertek kimondani. A sötét oldal felszínre tört. A karakterek nagyon emberiek. A legrokonszenvesebb számomra Beth volt, aki tudja magáról honnan indult, mit tett a múltban, hová jutott, de másokkal ellentétben ő vállalja a felelősséget, önmagát, és törekszik arra, hogy kijusson a gödörből. Ikertesvérével, Bree-vel való kapcsolata is színes skáláját mutatja az érzelmeknek. A félreértésekből származó tetteknek is nagy súlya lesz. Falk nyomozó lassabban „materializálódik”, ő eleinte szinte csak szellemalak, aki kérdez, válaszol, és csak úgy van. Aztán az írónő őt is megrajzolja, és személyiséggel már sokkal szerethetőbbé válik, bár van még hová fejlődnie. Az első regény ismeretének hiányában tudom csak kijelenteni, örülök, hogy ő nem egy sok komplexusos, gyógyszerfüggő, fásult nyomozó, aki annyira belesüppedt a depresszióba, hogy már az ügyre sem képes koncentrálni. Carmen, a társa is üde színfolt, nem bontakozik ki olyan nagyon, de mégis élénkíti a történetet. A romantika itt nagyon csak nyomokban van jelen, és nem is tudatosan, csak pillanat-szülte módon. Épp elég ennyi, mert ez a regény nem erről szól. A levezetés is korrekt, még ha nagy csavarok nincsenek is, meglepődünk egyszer-kétszer. A lezárás mindent helyre tesz. Néhány szereplő sorsa nyitva marad, az ő életüket mi tovább gondolhatjuk a megszerzett ismeretek birtokában.