Persuasion 90% 51 csillagozás

Sírok.
Az elején kicsit nehezen lendültem bele, de amikor rendesen rákoncentráltam, nagyjából két nap alatt kivégeztem.
Nagyon nagyon tetszett! A levélnél meg érthető módon teljesen kész voltam. Ahh.
Imádom. Az egészet.

Most megyek és elrontom az egészet az új feldolgozással. Pray for me.

Engem, a groteszk, a fekete humor, a szarkazmus és még jó néhány negatív töltetű „-izmus” elkötelezett rajongóját Austen kisasszony megvett kilóra. Ki gondolta volna, hogy ennyire odaleszek egy 19. századi lányregényért?? Én, kérem, izgultam! Morcosan néztem emberekre, amikor megzavartak! Hogy akkor most mi lesz a kapitánnyal és Anne-nel?! (Na vajon…) Jaj, és találkozni fognak! És úúúúúú, most ránézett, úgy! Nem, én nem ezt vártam magamtól. Miből lesz a cserebogár, ugye?
Mert persze a történetben nincs semmi meglepő és igazán csavaros, de olyan bájos, olyan egyszerű, másképpen: annyira nem mű, hogy imádtam. Az egyetlen sérelmem, hogy Anne nem volt kicsit életrevalóbb. Olyan „hagyjatok békén, nekem úgy is mindegy, persze, nézzetek rajtam keresztül, oké, hát nyilván másnak csapja a szelet a kapitány, de jól meg is érdemlem, hagyjatok szenvedni csöndben” típus, úgyhogy néha kénytelen voltam én féltékeny lenni helyette, ha már ilyen szépen beleéltük magunkat az angol nemeskisasszonyok életébe. A kapitányba kicsit bele is estem, asszem. Hah, talán majd egy másik Jane Austen történet kiveri a fejemből.

Beautiful work of Jane Austen, but those who know Pride and Prejudice from her, won't be surprised too much. I think I appreciate her the most because she has advanced her age so much in turning points – always keeps us in the shadow and makes us believe who is the good guy till the end – when it turns out that nothing is what it seems. :-)
All in all, a wonderful read, but very very similar to P&P to me. I read it in English. Her words have a different taste this way. Also, my favourite part was the love letter. So sweet words! :-)

Már nem is tudok választani, hogy a Pride and Prejudice vagy a Persuasion a legeslegkedvencebb könyvem. :))

Könyv és filmértékelés (ld. lejjebb)

Könyv:
    Őszintén nem tudom eldönteni, hogy a Büszkeség és balítélet vagy inkább a Meggyőző érvek a kedvenc Austen-regényem. Ha belegondolok, hogy konkrétan milyen volt a két olvasásélmény, akkor egyértelműen a B&b nyert. De az utórezgésekben, a visszaemlékezésemben a Meggyőző érvek felé látszik billenni a mérleg. Maradjunk annyiban, hogy holtverseny. Egyébként azon ritka esetek egyike ez, amikor valahogy nem lett jobb a magyar cím az eredetinél, sőt inkább elvesztett valamit a fordítás közben.
    Az első 21 fejezetet újfent hangoskönyvben hallgattam, aztán átváltottam könyvformátumra. Meglepődtem, hogy igazából hangoskönyvben jobban tudtam követni az eseményeket, mint olvasva. Holott nagy általánosságban igaz, hogy rosszabb a hallottszöveg értésem, főleg idegen nyelven. De valahogy ezzel a régies beszédstílussal könnyebben megbirkózom hallott szövegként.
    A fizikai példányom egy olyan remek kiadás volt, amiben volt egy Jane Austen élete és világa esszé, valamint átfogó kritikák az írónőről. Itt főleg az előbbi érdekes: így elolvastam véletlenül körülbelül 50 oldalnyi elemzést Jane Austen életéről valamint műveiről, fókuszban természetesen a Meggyőző érvekkel. A végére kicsit sok lett, főleg, hogy a spanyolviaszt azért nem találta fel, bár természetesen szebben mondta el a meglátásait, mint én egy ilyen véleményfirkában. Szóval először is a Meggyőző érvek poszthumusz kiadás, csak úgy mint A klastrom titka. Illetőleg általánosan elismert, hogy ez egy érettebb regény a korábbiakhoz képest. Ezzel maximálisan egyet tudok érteni, és talán ez az, ami miatt mégis ez nálam a no. 1.
    Anne Elliot karakterével sok ponton tudok azonosulni (lassan már korban is). Csendes, kötelességtudó, ámde határozott jellem. És minő fintora a sorsnak, hogy évekkel korábban ennek a határozottságnak a (részleges) hiánya miatt indulunk abból a szomorú helyzetből, hogy Anne 27 évesen is még hajadon (tudom, a feminizmus most mindenkiben sikít, de még mindig a 19. század elején járunk). Igazából nem egy izgalmas karakter, sőt kifejezetten szürke. És mégis az ő szürkesége azon kevés dolgoknak egyike a könyvben, amik valódi értéket képviselnek.
    A mellékszereplők jórésze vagy bájosan semleges, vagy rettenetesen idegesítő. Nagy általánosságban megállapítható, hogy minél közelebbi rokon az illető, annál idegesítőbb. Kivétel Mr. Elliot, aki bár unokatestvér, nem idegesítő, spoiler – ami az egyik legérdekesebb karakterré teszi szerintem a könyvben. És hát ejtsünk szót főhősünkről, Wentworth kapitányról is. Szerethető, természetesen. De ha jobban belegondolok, nem túl sok mindent tudunk meg róla. A történetét tekintve persze elég, amit kapunk, de a személyisége is elég elnagyolt. Az olvasó nem igazán tud beleszeretni, nem tudja átérezni Anne vívódását sem igazán ebből kifolyólag. De ez tényleg csak akkor válik feltűnővé, ha jobban belegondolunk.
    Összességében tehát nagy kedvencem a Meggyőző érvek, akkor is, ha nem tökéletes.

Film:
    Bár próbáltam megtalálni az 1995-ös feldolgozást, csak a 2007-eset találtam meg továbbra is, amit már párszor láttam. A kosztümös filmek egyik legrosszabbika szerintem. A történettel nincsen bajom (nyilván, ld. könyvértékelés), de sokkal melodramatikusabb lett a film a regénynél. És bár a Wentworth kapitányt alakító színész nagyon szimpatikus, ez önmagában nem képes megmenteni egy rémesen rendezett filmet. A legborzasztóbb az utolsó kb. 5 perc. spoiler Szóval ez egy elég nagy kapufa lett sajnos. Örülnék egy új, jó feldolgozásnak. Mondjuk mint a Büszkeség és balítélet minisorozata.

Ismét egy hamisítatlan Jane Austen regényt olvashattam, felejthetetlen karakterekkel, de azért élményben nekem picit elmarad a Büszkeség és balítélettől. Bonyodalmak, félreértések itt is akadnak bőven, de a megoldás, a végkifejlet viszonylag hamar elérkezik.
A főszereplő Anne: egy okos, józan, egészségesen gyanakvó fiatal nő, aki jó megfigyelő, és – fiatal kora ellenére – az emberi jellemnek kiváló ismerője. Mégis hagyta magát befolyásolni egy, az életében anyja helyett anyjaként jelenlévő hölgy, Lady Russell „meggyőző érvei” által: nyolc és fél évvel korábban elutasította azt a kérőjét, akit szívből szeretett, csak azért, mert annak kevés volt a jövedelme. Hogy ki ez a szerencsés fiatalember? Mr. Frederick Wentworth. A történet kezdetén immár jómódú, a tengerészet kötelékében szolgáló úriemberként bukkan fel ismét, de Anne irányában távolságtartó, kimért, hidegen udvarias. És a bonyodalmak innen kezdődnek :)
Azért Anne nem mindennapi családja is érdemel néhány szót. Édesanyja meghalt, Sir Walter, az édesapja (egy nevetségesen, szinte nőket megszégyenítő módon hiú férfi) pedig nem nősült újra. Nővére, Elizabeth apjukra hasonlít, már ami a hiúságot illeti: egy önelégült, magáról túl sokat képzelő nő. Kettejük túlköltekező életmódja miatt adósságba került a család, az anyagi stabilitás helyreállítása érdekében kezdetben mégis Anne-nek kell lefaragnia saját (egyébként is szerény) kiadásain. Érdekes megközelítés…
Mary, Charles felesége folyamatos tehetetlenségével számomra rendkívül idegesítő karakter volt. Nem szeretett egyedül lenni, mert nem tudta magát feltalálni, ezért betegnek gondolva magát, másokra akaszkodott.
És hát Mr. Elliot, a hirtelen felbukkanó, minden tekintetben tökéletes férfi, aki késztetést érez a családi kapcsolatok felmelegítésére… Hm. Gyanús. Nem véletlen… Mr. Elliot egy spoiler. Ezért volt olyan simulékony a modora. Ez tényleg mindig gyanús. Az emberben természetszerűleg kell, hogy legyen indulat, aminek időközönként szabad utat kell engedni. Akiből ez hiányzik, ott valami nem stimmel.
Hű, hát azért szívesen kapnék olyan szép, romantikus szerelmes levelet, mint amit Anne kapott Mr. Wentworth-től :)
Több tanulsága volt a regénynek, de ami számomra a legnagyobb erővel hatott, az a következő:
mindig célravezetőbb, egyenesebb és jobb, ha őszintén, nyíltan felvállaljuk és kimutatjuk érzéseinket a másik iránt. Jobb a saját szívünkre, érzéseinkre hallgatni, mintsem hagyni magunkat mások jó tanácsai által vezetni.

Kicsit lassan indult be az elején, utána viszont pont olyan történet kerekedett ki belőle, amilyet vártam. Semmi váratlan nincs benne, a szokásos irdatlan hosszú beszélgetések, bálok, vendégségek, levelezés… Austenről lévén szó, a végét is könnyen meg lehetett tippelni. Mindezek ellenére kedves kis történet, jó elmerülni abban a számunkra már teljesen ismeretlen világban. Néhol még a humorát is megcsillogtatja az írónő, amiért külön hálás vagyok.

Régen olvastam és nem hagyott bennem olyan maradandó nyomokat, mint a Büszkeség és balítélet vagy az Emma. Valahogy nem olyan emlékezetesek az események és a karakterek ebben a regényben, de talán majd újraolvasom egyszer. A Mansfieldi kastély is jobban tetszett másodszorra.

Újraolvasás után: tényleg jobb volt másodszorra, ezentúl nem fogom mellőzni ezt a könyvet sem a szokásos éves Austen-újraolvasásaim során.

Első Austen regényem, ráadásul angolul. Kissé féltem egy romantikus 19. századi regénytől, de viszonylag olvastatta magát, rövidek a fejezetek, a cselekmény viszonylag gyorsan halad, bár visszatekintve a könyv végéről talán sok fölösleges kört futottunk. A főszereplővel könnyű azonosulni, nem tudom ilyen-e a többi Austen női főszereplő, de itt nem volt ezzel problémám.
A mellékszereplők főleg Anne családja kissé karikatúra szerű és nagyon egysíkú karakterekből áll. A történet igazából az utolsó 5 fejezettől indul be, viszont a lezárás eléggé félresikerült. Az eddig párbeszédekben gazdag könyvben a nagy szerelmi vallomás egy igazán hosszú leírás, aminek nem értettem a szerepét, lehetett volna ezt sokkal jobban kifejezni. Viszont, ami kifejezetten tetszett az a 23. fejezetben lévő párbeszéd Anne és Captain Harville között a női és férfi természetről.

Milyen kósza szellő érintette meg elmémet, midőn úgy határoztam, eredeti nyelven olvasom el eme művet? Ésszel fel nem tudom mérni pár héttel ezelőtti gondolataim, ám most már felesleges sajnálatom kifejezni aziránt, mennyire elvesztem a számomra oly idegen szavak kavalkádjában. Eleinte teljes figyelmemet, fordítási segédletek garmadáját és megannyi percet szenteltem Miss Austen-nak, ám lelkesedésem az idők során megkopott, és már csak úsztam ama igen nevezetes árral.

Ha emlékeim nem csalnak meg, Mr. Darcy és Miss Bennet történetét igen jó szívvel olvastam, és alig találtam benne említésre érdemes hibát. És bár lelkem még mindig a képi megjelenítése felé húz, nem maradtak bennem rossz érzések a könyv iránt. És amennyiben emlékeim úgy szintén igazak (elérkezettnek látszik az élmény felfrissítése), úgy Miss Elliot és Wentworth kapitány szerelme is igen jónak bizonyult ama látványos megnyilvánulásában. És fáj a szívemnek elismerni, mekkorát csalatkoztam papírra vetett érzelmeik lassú és megfoghatatlan kibontakozásában. Látván ama levelet, mely a történet végén igen keservesen megszületett, hisztéria lett úrrá rajtam. Félvén mindenféle előreutalástól csak annyit jegyeznék meg: látásom megkopott és a gondosan elrejtett vágyak megértése is túlmutat felfogási képességemen.

Eme hosszan elnyúló utazás, mely nem egyszer andalító hatással bírt szellememre, hisz az eszményi belső monológok, a ki nem mondott óhajok és a végtelenségig nyújtózó mondatok, melyeknek végére érve nem találjuk már az elejét sem, és természetesen a mérsékelt beszélgetések szereplőink körében, melyek elszavalóinak becses személyét időnként hosszan kellett kutatnom, már csak ilyen hatást gyakorolnak az olvasókra. Kérem lendítsék fel karjaikat, kiknek ébersége nem lankadt! Hisz még szeretném azt is elmondani azoknak, kik még megajándékoznak figyelmükkel, persze teljes tisztelettel azok iránt, kik rajongásig szerelmesek az írónő műveibe, hogy Miss Austen lenyűgöző stílusa, mély fájdalmamra, nem talált nálam megfelelő dicséretre és szeretetre, és többi műve iránti érdeklődésem is semmivé foszlott.

Csodásan megkomponált zenével búcsúzom:
Persuasion 2007 Theme
https://www.youtube.com/watch…