Büszkeség ​és balítélet 93% 3664 csillagozás

Létezik nőirodalom és férfiirodalom, ez igaz, de ezt csak a szerző neme határozza meg. Az igazi irodalom nemtől függetlenül szól mindenkinek.
Austen-t főleg nők olvassák, és mivel szerelemről is ír, nem is keveset, elterjedt róla, hogy a Büszkeség és balítélet egy nőknek szóló könyv. Hülyeség. Akarom mondani: balítélet.
Ezt a regényt ugyanúgy élvezheti férfi és nő, Austen nem férfigyűlölő, inkább az érződik a könyvéből, hogy egyenlőnek tartja a két nemet. Szóval az írónő legalább annyira intelligens volt, mint hősnője, Elizabeth Bennett.
Miss Bennett rendkívül vonzó jelenség volt számomra: egyértelműen hasonlított egy bizonyos lányra, egyébként arra a lányra, aki ezt a könyvet a „kezembe nyomta”.
Mr. Darcy-ba – minő meglepetés – nem lettem szerelmes, de természetesen szinte a legelejétől fogva vele szimpatizáltam. Felismertem benne magamat, bár én jobban különbözöm Darcy-tól, mint a könyvet-a-kezembe-nyomó hölgy. Stb. Stb. Bla-bla-bla.

Csak annyit akarok üzenni a férfitársaimnak: olvassátok el ezt a regényt, ha eddig nem tettétek. Tegyétek félre a férfiúi büszkeségetek. :) Az a lány, aki pedig még nem olvasta, magára vessen, és igyekezzen bepótolni, mert nagyon-nagyon jó. :)
(És persze Mr. Bennett a legjobb.)

Kedves Austen kisasszony!

Engedje meg nekem, hogy – meglehet, csupán képletesen szólva – ismét tollat ragadjak, s ily’ módon osszam meg Önnel immár a harmadik – s némi röstelkedéssel vagyok kénytelen bevallani, hogy minden bizonnyal utolsó – elolvasott regénye kapcsán bennem felhorgadó érzéseket és gondolatokat!
Igyekezni fogok, hogy eme megkésett levélben tartsam magam a jó modor és az emelkedett stílus kívánalmaihoz, még akkor is, ha mindazon heves érzelmektől, amelyek keblemben sarjadtak néha bizony nehezemre esik, hogy ne epébe mártsam meg képzeletbeli pennám hegyét.

Mélyen tisztelt hölgy!

Ahogy már előző, Meggyőző érvek hosszú soraival teli levelemben írtam, minden tiszteletem mellett meg kell állapítanom, hogy habár az Ön fogalmazókészsége valóban megjárja – ha megengedi, hogy kölcsönvegyem ama kifejezést, amellyel Mr. Darcy élt, midőn először pillantotta meg a bájos Miss Bennetet –, de ahhoz, hogy én magam igazán élvezzek egy regényt, ez bizony nem elégséges.

Szó se róla, ebben az írásművében már ismét megcsillan az a csípős humorérzék, ami miatt sokan rajonganak Önért, ám váltig állítom, hogy ez is nagyon kevéssé menti a történet első felét, amelyet – ha a jó Mr. Bennet távoli oázishoz hasonló epekedéssel várt sztoikusan gunyoros megjegyzését nem számítjuk – méltán ruházhatnánk fel „az irgalmatlanul unalmas” jelzővel.

Jane, kedvesem, bizony mondom, hogy míg a történet el nem jutott addig a pontig, hogy Lizzy kézhez kapta Mr. Darcy levelét, igen gyakran hiányoltam azokat a bizonyos zombikat*, hogy egy kis lendületet, horrible dictu életet vigyenek az események igencsak bágyadt és álmatag folyásába.

A helyzetet csöppet javította ugyan a parodisztikusan eltúlzott Collins tiszteletes szerepeltetése, akinek végtelenül szervilis jelleme nem csupán a regény egyik – csöppet sem üde és bájos, de legalább kellőképpen utálható – színfoltja volt, de a mozgóképes adaptációk leghálásabb szerepe is. Bevallom, számomra a BBC feldolgozás legszórakoztatóbb része volt az ő ömlengéseit hallgatnom – szigorúan a zseniális magyar szinkronnal. Ki tudja, ezt talán még Ön is nagyra értékelné.
A történet második felében már több a lendület, és némely konfliktus is kibontakozik annyira, hogy ne Mr. Darcy-hoz hasonló méla unalommal és lenézéssel kövessem figyelemmel a vidéki kisnemesség álszent módon képmutató intrikáit, amelyet a rangkórság és anyagiasság motivált.

Drága hölgyem!

Immár három regényének elolvasását követően két dolog maradt számomra homályban.

Először is, honnan fakad a rajongó hölgyek tömegének immár két évszázados meggyőződése, hogy Ön romantikus történeteket ír?

Meglehet, én jómagam a cinikus férfiak mintapéldánya vagyok, de ezek a történetek meglátásom szerint igen kevéssé szólnak a szerelemről, sokkal inkább a nők szűkös lehetőségeiről, amelyek közül a társadalmilag leginkább (avagy kizárólag) elfogadott az volt, hogy valamiként nyélbe üssenek egy jó házasságot, amelynek köszönhetően anyagi biztonságban élhessék le az életüket.
Ám ez az egész életművét belengő anyagiasság szinte már sértő, s elismerem, hogy dühöngő rinocéroszként tapodott férfiúi önérzetemen azzal, hogy az egyébként független és értelmes Lizzy Bennet szíve véglegesen akkor olvad meg Mr. Darcy iránt, amikor megpillantja annak Pemberlyben magasodó pompás és előkelő kastélyát.
Ha párhuzamot keresek, talán megérti, hogy miért ötlött fel bennem az a tréfás kérdés, hogy a nők vajh’ milyen belső értékeket becsülnek leginkább?**

Ha írását a saját korának kór- és korképeként fogom fel, akkor a napnál is világosabb, hogy az önhöz hasonló társadalmi státuszú hölgyek számára a házasság volt az életcél, amely a sikertelenség esetén rájuk váró valós alternatívákat figyelembe véve messze nem megvetendő törekvés, de az Ön ideje óta jókorát fordult már a világ, és erősen átértékelődött a nők szerepe.

Értetlenségem másik tárgya, hogy mi oka volt, hogy ily' kecsesen kerülgeti a valódi konfliktusok ábrázolását. A regényei olvasása során mindig vártam, hogy valamely szituációból végre dráma bontakozik ki, de sajnos néhány parázs szópárbajnál többet nem kaptam…
Tudom, hogy az Ön korában nem volt igazán szalonképes dolog a Shakespeare drámáit olvasni, de meggyőződésem, hogy jót tett volna a regényeinek, ha ezt-azt eltanul a vén lókötőtől.

Maradok tisztelettel, őszinte híve:
vicomte

* Ha eddig megkímélték volna a hírtől, egy férfitársam (aki nyilván hasonló kínokat élt át, mint én) megírta a regényének rothadó élőhalottakkal izgalmasabbá formált verzióját. De bevallom, ezek után ez a változat sem bír fölcsigázni.

** A válasz: bőrkárpit, légkondicionáló és szervokormány

”… anélkül is hibázhatunk és okozhatunk szenvedést, hogy tudatosan cselekednénk rosszat, vagy tennénk boldogtalanná másokat. Elég hozzá egy kis könnyelműség, ha figyelmen kívül hagyjuk mások érzéseit, vagy nem elég határozottan viselkedünk.”

A Büszkeség és balítélet végre egy csodaszép kiadást kapott, amely azonban nem Szenczi Miklós, hanem Loósz Vera fordításában jelent meg. A klasszikus romantikus mű korántsem egy csöpögős lányregény, a maga rideg valóságában ábrázolja a XIX. századi házasság intézményét, amely kizárólag pénz- és rangszerzésre szolgál, és a nő már a párválasztás során is csupán passzív szerepet kap. Mindez mai szemmel olvasva kifejezetten dühítő is lenne, ha a butuska, előnyös kérőre várakozó nők közül nem emelkedne ki Elizabeth karaktere, aki csak és kizárólag szerelemből hajlandó házasodni, ám valójában nem a szívével, hanem az eszével választ. Emiatt két férfit is elutasít, miközben ideggyenge édesanya már alig várja, hogy mind az öt lányát férjhez adja. A Bennet család pedig nem számít éppen jó partinak, így a két idősebb lánynak, a csupaszív Jane-nek és az öntudatos Lizzy-nek nincsenek jó esélyei, hiába keltik fel két magas rangú férfi érdeklődését. Nagyon örülök, hogy az új kiadásnak köszönhetően ilyen sok év elmúltával ismét elolvastam ezt a zseniális regényt, amely talán ezúttal még jobban elvarázsolt.

Nemrég néztem meg a BBC-s feldolgozást, és ez persze meghozta a kedvem az újraolvasáshoz.
Kellemes kikapcsolódás volt néhány napra visszatérni Jane Austen világába, és végigkövetni a Bennet család történetét.
Továbbra is szeretem a történetet, valahogy képtelen vagyok megunni, mindegy hányszor olvasom újra.
A szereplők közül változatlanul Elizabeth, Mr. Darcy és Mr. Bennet a kedvenceim, Jane és Bingley szerintem kissé naívak és könnyen befolyásolhatóak.
Wickhamet leginkább a behízelgő modora miatt utáltam, és egy picit zavaró volt, hogy Elizabeth olyan könnyen elhitte minden szavát.
Nagyon szeretek erről a korszakról olvasni, de nem hiszem, hogy szívesen éltem volna akkor.

Nem szeretnék hangzatosan nagy szavakkal írni! Itt már mindenki előttem magasztalta a kötetet. Meg kell viszont jegyeznem méltán kárpótolt most minden rossz olvasási élményem miatt!
Bárcsak hamarabb vettem volna kezembe. Lánykoromban kellett volna olvasnom…
Ki ne vágyna ilyen apára, mint Mr. Bennet?
Nagyon szerettem ahogy Elizabeth – tel törődött, jót mosolyogtam ezen a kedves apa – lánya viszonyon. Öt lánya közül Eliza a kedvenc, és ezt érezteti is.
A kor jellegzetes hangulata járja át a könyvet, és ez a hangulat ejtett rabul engem is. A két fiatal lassan kibontakozó érzelmei. Elizabeth talpraesettsége, Darcy visszafogott modora. Hű, de nagyon szerettem „velük lenni!” Aki nem olvasta még, annak ajánlom ne halogassa! Nagyon megéri, nagyon szerethető.

Figyelem! Klasszikusokat és történelmi romantikusokat kerülő személy értékelése következik. :))
Nagyon ritkán olvasok ilyen történeteket. Általában unalmasnak, vontatottnak érzem őket, a nyelvezetről nem is beszélve.
Be kell vallanom, hogy ez viszont tetszett. :)

Bővebben:
http://olvasokorut.blogspot.nl/2016/12/jane-austen-busz…

Ez a könyv maga a csoda. Így utólag nagyon bánom, hogy eddig halogattam. Emlékszem, annak idején nagyon szerettem a megfilmesített változatot, több verzióját is láttam, azt hiszem, emiatt szerettem meg Colin Firth munkásságát.
Tartottam tőle, hogy számomra nem hozza meg a várt élményt, de megtette. Nem tudtam lerakni, tudni akartam, mi lesz Lizzy és Mr. Darcy sorsa.
Minden egyes szereplő egy jellegzetes és érdekes karakter. Mindenki jelleme nagyon jól kidolgozott, mindenkiben meg lehet találni a rá jellemző pozitív, vagy negatív tulajdonságot.
Megszerettem Mr. Darcyt, végig azt akartam, hogy jól alakuljon a sorsa, lehetőleg Lizzy mellett. Mr. Bennet is nagy kedvencem lett, hihetetlenül szép az apai szeretete, és a viszonya a családjához.
Lady Catherine-t végig ki nem állhattam, folyamatosan bizonygatta, mennyire ellenszenves szereplő. Jane és Bingley számomra elég semlegesek voltak, nem sok mindent váltottak ki belőlem. Kitty szeleburdi karakterét nagyon szerettem, viszont Lydia és Mr. Wickham is a kevésbé kedvelt szereplők közé tartoztak az én olvasatomban.
Imádtam a könyvet, nagy kedvenc lett, ha lesz rá módom, időm, és alkalmam, biztosan elő fogom még venni. És ezután nem kérdés, hogy filmesített maratont is tartok, újra át akarom élni az élményt!

Már az első mondatnál hangosan felnevettem, és onnantól oldalanként legalább egyszer. Hihetetlen szellemes, csipkelődő humor, miközben a tehetetlen várakozásról és tönkrement életekről (is) szól. A nők mérhetetlen kiszolgáltatottságáról, a szokások és illemszabályok börtönéről. A romantikus, hepiendes történet csak egy máz annak az életformának a kritikai leírásán, ami az „angol vidéki élet”. Elképesztő visszafogott, korlátozott világ. És mivel a szerző (akármilyen nehéz is elhinni, amilyen mainak érezzük a szemléletét és a mondatait) a saját korától írt, tökéletesen hiteles.

Végre! Hosszas olvasás után én is megismerhettem ezt a történetet.
Voltak benne jó részek, de nem tudom elképzelni, hogy a közeljövőben újraolvassam. Majd talán később. Ettől függetlenül számomra gyönyörű történet.
Sajnálom, de Mr. Darcy engem nem varázsolt el annyira, persze aranyos volt… néha, de engem nem varázsolt el annyira mint vártam.

Van ez az érzés, amit bizonyos könyvek elolvasásakor tapasztalok.
Azoknál a könyveknél, amik megbizsergetik a bőrömet, átjárják a szívemet, megmozgatják az elmémet. Ha eljön az a pont, ahol mosollyal az arcomon, izgatottan, várva, remélve gyermeteg módon kuncogok és tisztán átjár a boldogság. Úgy érzem, hogy részese vagyok a történetnek, a szereplők mellettem cselekszenek, a beszélgetéseket szinte hallom, látom magam előtt. Zenehallgatás nélkül is mintha háttérzenét hallanék a cselekmény zugaiban bájosan megbújva. Ahol úgy érzem nekem szólnak a sorok, ahol úgy érzem önmagam vagyok. Amikor minden apróbb vidám perc a történet folyamán úgy érint, mintha velem történne.
Akkor egy kedvenc könyvet olvasok.
A Büszkeség és balítélet is ilyen. Mindig ugyanolyan jó, újra és újra elbűvöl.