Könyörtelenek 100 csillagozás

Jan Guillou: Könyörtelenek

Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.

A vidéki internátus diákközösségét a kíméletlen erőszak, a gyengébb megalázásának kultusza uralja. A főhős, Erik számára azonban ez nem újdonság. A nevelőapjától kapott verések otthon mindennaposak, és korábbi iskolájában is a nyers fizikai erőtől függött a pozíciója. Mint problémás gyerek, ebből a környezetből kerül a bentlakásos intézménybe, mintegy utolsó esélyként. Új barátjával, Pierre-rel kétségbeesetten próbálják megérteni a gonosz természetét, és keresik a megoldást, miként lehet legyőzni úgy, hogy ők maguk nem válnak gonosszá. De vajon le lehet küzdeni az erőszakot erőszak alkalmazása nélkül?

Az író saját ifjúkori élményeit is megörökítő regény – amely A legyek ura és az Iskola a határon című művekkel mutat rokonságot – klasszikussá vált Svédországban.
A könyvből film is készült, amelyet 2004-ben a legjobb külföldi filmnek járó Oscar-díjra is jelöltek. A borítón a szerző ifjúkori arcképe látható.

Eredeti megjelenés éve: 1981

Tagok ajánlása: Hány éves kortól ajánlod?

>!
Animus, Budapest, 2016
302 oldal · puhatáblás · ISBN: 9789633244166 · Fordította: Dobosi Beáta
>!
Animus, Budapest, 2016
304 oldal · ISBN: 9789633244173 · Fordította: Dobosi Beáta

Enciklopédia 12

Szereplők népszerűség szerint

Erik Ponti · Pierre Tanguy


Kedvencelte 14

Most olvassa 3

Várólistára tette 114

Kívánságlistára tette 62

Kölcsönkérné 1


Kiemelt értékelések

Kuszma P>!
Jan Guillou: Könyörtelenek

Ez a könyv számomra egyértelműen a fehéren izzó düh felélesztéséről szól a földi igazságtalanságokkal szemben. Amikor a főszereplővel, Erikkel találkozunk, egyben megismerjük szadista apját is, aki zsigeri élvezettel és nagy szakértelemmel kínozza őt – itt már felhorgad az emberben a bosszúszomj. Aztán Erik látszólag kiszabadul a szörny karmai közül, amikor egy távoli internátusba kerül, de valójában csöbörből vödörbe pottyan: az elitgimnáziumban ugyanis egy diáktanács uralkodik, akik a „bajtársi nevelés” szellemében a testi és lelki bántalmazások legocsmányabb variációiban részesítik az alsóbb éveseket. És itt az ember már tajtékzik.

Két dolog az értékelés nehézségeiről: 1.) Guillou annyira tisztán, annyira egyértelműen a fenn említett „fehéren izzó düh” felébresztésére törekszik polarizált jellemrajzaival és a kegyetlenkedések helyenként naturális ábrázolásával, hogy az nagyon megnehezíti a hideg értelmezést*. Az világos, hogy Guillou nem különösebben technikás – a szöveg szintjeit tekintve a Könyörtelenek Ottlik és Golding „testvérregényeihez” képest a kanyarba' sincs –, viszont szemmel láthatóan tudatos író, aki tisztában van vele, milyen hatást akar elérni. 2.) Nagyon nem tetszik a regénynek az az opcionális olvasata, miszerint a családon belüli erőszak végső soron nem is rossz eszköz arra, hogy egy alapvetően jó szándékú embert felkészítsen a küzdelemre az élet igazságtalanságai ellen. Erik ugyanis az apa kezétől elszenvedett szörnyűségeknek köszönheti, hogy természetellenes (és amorális) higgadtsággal képes felkészülni az őrá leselkedő veszélyekre – hát… biztos akad ilyen is, de összességében ez nekem elég félrevezetőnek (és veszélyesnek) tűnik.

Szóval nagy ingerem van lepontozni, mert bizonyos szempontból a hátam borsódzik ettől a regénytől. Ugyanakkor ha azt nézem, hogy hatását tekintve megfelel-e a vélt írói szándéknak – nos, az hétszentség. Bennem például úgy ágasodott tegnap az igazságosztás** vágya, hogy azt el se tudom mondani. Értékelve tehát, hogy nem tudtam kivonni magam a hatása alól (bár látám a könyv határait), fogcsikorgatva írom be neki a 4,5 csillagot.

* spoiler
** Tegyük hozzá, itt az „igazságosztás” szó azt jelenti, hogy „verjünk ripityomra minden szadista náci rohadékot”. Ami higgadt fejjel végiggondolva maga sem több, mint szimpla szadizmus, csak éppen erkölcsi értelemben ünneplőbe van öltöztetve.

10 hozzászólás
gesztenye63 P>!
Jan Guillou: Könyörtelenek

Nincs nekem mostanság szerencsém ezekkel az „agyonhype”-olt, magyarországi megjelenésükre hazájukban már klasszikussá vált bestsellerekkel. Pedig a regény által boncolgatott témakörök miatt a Könyörtelenekbe is nagy várakozással vágtam bele. Gyermekbántalmazás, családon belüli erőszak – örök témája az irodalomnak és más művészeti ágaknak. Pennalizmus, vagy egyszerűen csak a büntetés-alapú engedelmességi rendszer, a csicskáztatás bármely férfiak, vagy fiatal fiúk által megtöltött zárt közösségben (legyen az kollégium, internátus, katonaság, vagy akár börtön) – ugyancsak nagyon izgalmas téma. Számos – a könyv fülszövegében is megemlített – valódi klasszikus, méltán halhatatlan irodalmi mű alaptétele. Ráadásul mindez a 2. világháborút követő újjáépítés évtizedeiben, az újra lélegzethez jutó skandináv demokráciákban (jelen esetben Svédországban), megspékelve azzal, hogy a regény tulajdonképpen önéletrajzi ihletésű, a szerző ifjúkori emlékeiből táplálkozik – hát ennyi minden csak valami fantasztikus nagy durranást eredményezhet. De sajnos nem nekem.
Érdekes elképzelnem a francia-norvég szülőpáros svéd gyermekeként felcseperedő Jan Guillout, amint a regényében színesen ábrázolt brutális erőszakot, kegyetlen szadizmust John J. Rambo-t és John McClane-t egyaránt megszégyenítő profizmussal és mindvégig a gáncstalan igazságosztó köntösében tetszelegve – mindkét oldaláról – megéli és mindeközben még besepri a jól megérdemelt erkölcsi győzelmet is. Még ha a történeti gyökerek valósak is, a regényt olvasva számomra mindez visszatetsző.
Pedig a regény kifejezetten nekem tetsző módon indult. A szerző – talán a hosszú évek újságírói tapasztalatából merítve – tárgyszerűen, tudósítás jelleggel ismerteti meg az olvasóval Eriket és világát. Jól esik, hogy a visszafogott írásmód segít valamelyest távol tartanom magamat a főhőstől – akinek érzelmi intellektusáról ekkor még semmit nem tudok, valamint aberrált családi és iskolai környezetétől egyaránt.
Miután azonban Erik „bevackol” Stjärnsberg internátusának „idilli” környezetébe, a fiúiskola ódon falai közé, egyre jobban elszabadul a pokol szerzőnk képzeletében és az engem érdeklő erkölcsi-társadalmi vonatkozásokat olyannyira személyes és ízléstelenül plasztikusan ábrázolt túlélő akció-sztorivá alacsonyítja, amely engem egyre inkább taszított, s ez az érzés kitartott egészen a történet végéig.
Pedig az Erik és Pierre között folyó morális eszmecserék rendkívül érdekesek voltak, igazán izgalmas kérdéseket feszegettek. Félelem és fájdalom kontextusa. Félelem a fájdalomtól, vagy rettegés a megaláztatástól?
A rend és a szabad akarat összefüggései. A gondolat, a józan gondolkodás erejének helye és szerepe egy olyan közösségben, amely a külvilág demokratikus keretei között, látszólag a többség és a tradíciók által szentesített rendszer igazgat, de valójában náci eszközökkel, egy szűk, kiváltságos kisebbség tart rendet, álszent törvénykezéssel, saját kicsinyes, undorító érdekeiket kiszolgálandó (mennyi hasonló rendszer működik a demokrácia köntösében még manapság is – állami szintre emelve…)?
Meddig tűröd „balsorsod minden nyűgét, s nyilait” egy jövőbeni magasztos cél érdekében? Lehet-e erkölcsi tartással, erőszakmentességgel, passzív rezisztenciával, Gandhi és MLK példájával válaszolni az értelmetlen erőszakra?
…és így tovább, rengeteg roppant izgalmas kérdés, amelyről nagyon szívesen olvastam volna, a mérhetetlen erőszak tobzódása helyett. Félreértések elkerülése végett: szeretem én az izgalmas, véres akciókat, nem riadok vissza a kiomló belekben tobzódó berserker főhősöktől. De ne keverjük mindezt a mélyen szántó erkölcsi tanulságokkal.
Tetszett azonban, ahogyan Guillou apró bepillantást enged a korabeli finn kisebbség helyzetébe a felsőbbrendű, germán eredetmítoszra építő svéd társadalom szerkezetében. Ez mindenképpen jó pont.

Összességében azonban az a véleményem, hogy az író prózája nem túl kifinomult, jellemábrázolása már-már karikatúra-szerűen sarkított, stílusáról, vonalvezetésének következetességéről pedig csak annyit, hogy a zárójelenet kb. annyira ízlésesen illeszkedett a cselekmény ívébe, mint Magdi anyus otthonkája a Rózsa presszó illusztris törzsvendégeinek könnyű, kis nyári belépőjéhez. Nem az én könyvem.

2 hozzászólás
Wiggin77 P>!
Jan Guillou: Könyörtelenek

Szuper volt! Annyira tetszett, hogy megy is a kedvencek közé. Nem túl sok könyv érte még el azt a hatást nálam, hogy olvasás közben görcsbe ránduljon a gyomrom, a kezem pedig ökölbe szoruljon. Mélyen át tudtam érezni Erik helyzetét. Voltam hasonló szituációban, bár az ehhez képest kismiska volt. A felállás volt kicsit hasonló a katonai szolgálatom idején. Az alsósokat szivató gimmnazistáknak a régebben vonultak feleltek meg. Ugyanúgy próbálták a „kopaszokat” csicskáztatni. Én szerencsémre nem éltem át ezzel kapcsolatban annál nagyobb szívást, mint amikor „hab party-t” rendeztek nekünk, kopaszoknak a régiek (ez abból állt, hogy az egész emeleten mindenhol Ultrát szórtak le vastag rétegben, aztán rá sok-sok vödör víz, hogy jó nagy hab legyen – mi meg takarítsuk fel). De az őrszázadban pl. volt olyan srác, akit rákötöttek az ágyára és kidobták az első emeletről ágyastól, mert nem engedelmeskedett az „időseknek”.
Aztán voltak azok a sorkatonák, akik őrvezetők, esetleg tizedesek lettek. Na, ők voltak a könyvbeli tanácstagok megfelelői. Nekik már az alárendelti viszony miatt nem lehetett visszaszólni sem, nemhogy megütni őket… bármilyen szemétséget is csináltattak.
A legnehezebb az volt, hogy ostoba embereknek kellett engedelmeskedni.

Eltértem kicsit a könyvtől, de arra akartam példát mutatni, hogy van a valóságban hasonló
helyzet… Nem tudom iskola van-e ilyen, mert a tanárok ilyen fokú félrenézését azért kicsit hihetetlennek tartottam.

Lehet-e az erőszak ellen erőszak nélkül küzdeni? Szeretném hinni, hogy igen, de azt látom, hogy vannak olyan helyzetek, ahol nincs más választásod, mint kiállni magadért, akár ököllel is. Mondom én, aki alaphelyzetben a világ legjámborabb embere vagyok.

18 hozzászólás
Kókuszka >!
Jan Guillou: Könyörtelenek

Az erőszak az agyban lakozik, nem az izmokban.

Vannak, akik élvezik, hogy másokat kínozhatnak. Ez a könyv az erőszak, az elnyomás, a gonoszság, a kiszolgáltatottság erős ábrázolása. Az önéletrajzi ihletésű könyv arra keresi a választ, hogy lehet felvenni a harcot a tisztességtelen, aljas zaklatásokkal, ha mások homokba dugják a fejüket, gyávák kiállni az igazság mellett.

Leliana>!
Jan Guillou: Könyörtelenek

Különös „állatfaj” az ember, ami simán sportot űz abból, hogy a társát ok nélkül, cél nélkül, kegyetlenül bántsa. Már a könyv elején azon gondolkoztam, hogy nincs a világon semmi más teremtmény, ami a gyermeke kínzásában örömét lelné, talán csak „mi”, és ez elég szomorú és gyomorforgató. Itt már el is töprengtem azon, hogy fogom-e bírni a további szörnyűségeket, de muszáj volt a végére járnom Erik történetének, és azt hiszem, jól döntöttem. Lehet, hogy kicsit tényleg szuperhősösre sikerült, de alapvetően az, ahogy lázadt a csordaszellem, a szokások és a felesleges erőszak ellen, az nagyon szimpatikussá tette. Még ha én inkább Pierre-re hasonlítok is :)) Sokszor állt görcsbe a gyomrom, amikor elképzeltem, hogy ez lesz főhősünk utolsó kísérlete arra, hogy változtasson valamit a „bajtársi nevelés” hagyományán, amin még a „felnőttek” sem akartak/tudtak. Elképesztő, de sajnos hihető is, hogy így álltak egy-egy ilyen iskolában a diákok ügyeihez a "tanárok"(?).
A vége engem is meglepett, és minden bizonnyal az lenne elvárható, ha az ember azok után helytelenítené Erik tettét, ahogy korábban gondolkozott az erőszakról, de spoiler annyira örültem, hogy végül az otthoni gaztevő is megkapta, amit megérdemelt…
Voltak olyan részek a könyvben, amik nem voltak egészen tökéletesek, de nagyon örülök, hogy nem maradt ki az életemből, szerintem nem fogom egyhamar elfelejteni, és ugyan már rég befejeztem, néha még most is vissza-vissza térek rá gondolatban, és azt is elképzelhetőnek tartom, hogy egyszer újraolvasom.

2 hozzászólás
Roszka>!
Jan Guillou: Könyörtelenek

Döbbenetes és számomra picit hiteltelen. Most vagy én vagyok naiv, vagy a történet túl kegyetlen. Egyszerűen lehetetlennek tartom, hogy ha egy gyereket ennyit és így vernek, az nem tűnik fel senkinek? Még az iskolában sem? Kutyakorbács nem kis nyomokat hagy szerintem, és azt „leesett a lépcsőn”-nel sem lehet kimagyarázni. És kérdem én, az anya miért hagyta? No, de végül is egy történet. Ha ez igaz történet, akkor pedig nem kicsit felháborító!
Szóval egy kegyetlen apa, kegyetlen gyereke, aki még tud változni. Szegény kölök, cseberből-vederbe jutott. Megmenekült az apjától, és talán még kegyetlenebb közösségbe jutott.
Annak azért örültem, hogy annyira nem kemény, mint a Legyek ura. Nekem legalábbis.

4 hozzászólás
giggs85 >!
Jan Guillou: Könyörtelenek

A fizikai erőszakról sokan és sokféleképpen vélekednek; találkozhatunk tökéletesen pro és kontra verziókkal egyaránt: hogy mást ne is írjak, európai kultúránk egyik alapkövében, a Bibliában is ott van egyrészt a „szemet szemért, fogat fogért” kitétel, de a „Ne álljatok ellene a gonosznak, hanem aki arcul üt téged jobb felől, fordítsd felé a másik orcádat” is. Hogy melyik az igaz, vagy melyiket érdemes követni, nehéz megmondani. Ezen lehet és érdemes is vitatkozni, amit a svéd bestsellerszerző, Jan Guillou hősei meg is tesznek két verés/verekedés között, egy bentlakásos magániskola kollégiumi szobájába zárkózva. De ne szaladjunk ennyire előre.

A 14 éves Erik nap mint nap szenved alkoholista apja ütlegeitől, ám az évek során megtanult tűrni, elviselni a fájdalmat és annyira kontrollálni a testét, amennyire csak lehetséges. A fiatal srác fizikailag és lelkileg egyaránt jóval érettebb osztálytársaitól, és egy banda élére állva sokáig terrorizálja iskolájának tanulóit, míg (számára váratlanul) ki nem csapják. Az egyébként értelmes fiú előtt egyetlen lehetőség marad: a Stjärnsberg nevű, világtól elzárt elitiskola, ahol balhék nélkül kell lehúznia a hátralévő két évét, hogy leérettségizhessen, és vihesse valamire az életben. Ám, mint hamarosan kiderül, az erőszak elől nem olyan könnyű kitérni.

A Könyörtelenek Erik stjärnsbergi éveit követi nyomon, ahol az olvasó a fiúval együtt ébred tudatára az itt uralkodó viszonyoknak, és tárul fel előtte és előttünk egy erőszakra és a gyengébbek elnyomására épülő ördögi rendszer, amit maguk a gyerekek működtetnek, a felnőttek tevőleges közbeavatkozása nélkül. Ebben az iskolában különféle büntetést (szinte mindig fizikait) kap az, aki illetlenül viselkedik az étkezőasztalnál, aki nem teljesíti az érettségizők parancsait, de az is, aki nem akar beállni a sorba. Ez utóbbi lesz Erik, aki ideérkezésétől kezdve ellenáll a „bajtársi nevelésnek”.

A széles vászonra kívánkozó cselekmény egészen jól működik (készült is belőle film, ami annak idején nagyon tetszett nekem*; ezért is fogtam neki a regénynek), és a szerző kiválóan fokozza a feszültséget, és követi egyik meglepőbb fordulat a másikat. Ám a lényeg nem ez, hanem a fejezetenként egy-két oldalba sűrített filozófiai elmélkedések, amelyek Erik és a meglehetősen sztereotip karakterű (szemüveges, kövér, félős) szobatársa, Pierre között zajlanak az erőszakról, és annak elkerülésének lehetőségeiről, vagy éppen lehetetlenségéről. Jó harminc éve, a könyv első megjelenése idején, az erőszakos jelenetek mellett éppen emiatt vált a Könyörtelenek botránykönyvvé, mert Guillou szerint sokszor az erőszakot csak még nagyobb és brutálisabb erőszakkal lehet megfékezni.

Bár a Könyörteleneket szokás Golding kultikus művéhez, A Legyek Urához hasonlítani (a téma miatt persze lehet is), de azért én Guillou alkotását inkább egy jól megkomponált, elgondolkodtató és szórakoztatni is tudó (a jó értelemben vett) B kategóriás regénynek tartom, sem mint a világirodalom élvonalába tartozó alkotásnak; ám mint ilyent, tudom ajánlani (a picit sztereotip és néhol nem annyira hiteles szereplőivel, illetve az itt-ott felbukkanó következetlenségekkel együtt is).

*filmen szerintem sokkal hitelesebb, és jobban is működik a történet.

mate55 P>!
Jan Guillou: Könyörtelenek

A skandináv könyvek sajátja ez az örömtelen, kilátástalan, nyomasztó, fojtogató, „napfénytelen” világ. Guillou annyira körültekintően építkezik, és olyan jól adagolja (szinte már-már túl is spannolja) a feszültséget, hogy a főszereplő „elégtétele” közben összeszorított foggal szurkoltam a fiúnak, mert teljes mértékben képes voltam azonosulni Erik Ponti figurájával. Modell is ez, mert nemcsak az iskola, de a valós élet is erről szól. Hogy vannak bizonyos szabályok, melyek megszegésével egy egész emberi életet tönkre lehet vágni. Nem mellékesen pedig van itt egy családi probléma (inkább dráma) is, mely nem kevésbé vérlázító, mint az elit „kiskirályok” parancsuralma. Az erőszak ördögi köre, a mindenkori elitoktatás képmutató berkeiben zakatoló önkényeskedés. Hogyan állhatunk ki az igazunkért akkor, amikor ostromgyűrűbe fog egy ellenséges, hazug környezet? Érdemes-e ilyen helyzetekben lázadni, és áldozatot hozni elveinkért? Nagyon sokrétű dráma ez. Jan Guillou műve kendőzetlenül fogalmaz, őszintén és giccsmentesen járja körül a témát, a maga műfaján belül igazi gyöngyszem. Emberek mozognak ebben a nagyszerű, igen érzékletes nyelven megírt regényben; emberek, akik bűnösök mindannyian, de a gaztettek mértéke eltérő. Van valami sorsszerű az események lefutásában; „könyörtelen”, rémálomszerű, noha semmi horrorisztikus nem történik benne. Nagyon hiteles, nagyon emberi, nagyon Istentől elhagyott.
spoiler

7 hozzászólás
Madama_Butterfly>!
Jan Guillou: Könyörtelenek

Brutális. Sokkoló. Dühítő. Megdöbbentő.
Csak az ember képes arra, hogy saját fajtársát szándékosan, kitervelt brutalitással bántsa, ráadásul néha úgy, hogy abban örömét is leli.
De az erőszakra tényleg az erőszak a megoldás? Tudunk-e a fizikai erőszak felett csupán erkölcsi győzelmet aratni? Provokatív módon próbál a könyv ezekre a cseppet sem egyszerű kérdésekre választ adni – és hogy sikerül-e? Azt mindenki döntse el maga….

robinson P>!
Jan Guillou: Könyörtelenek

Csak felnőtteknek, erős idegzetűeknek. Akik a Legyek ura regényt szerették, ezt is fogják…
http://gaboolvas.blogspot.hu/2016/06/konyortelenek.html

5 hozzászólás

Népszerű idézetek

tmezo P>!

Az erőszak az agyban lakozik, nem az izmokban.

Kapcsolódó szócikkek: erőszak
Cicu>!

Az erőszak az emberek fejében van, nem az öklében, ahogy te hiszed.

111. oldal

Kapcsolódó szócikkek: erőszak
gesztenye63 P>!

[…] jobb módja is kell hogy legyen az ellenállásnak, mint az erőszak. Kell hogy létezzen egy intellektuális módszer is, ahelyett hogy másokat összevernénk.

Kapcsolódó szócikkek: ellenállás · erőszak · intelligencia
Cicu>!

Nincs fájdalom félelem nélkül.

28. oldal

Kapcsolódó szócikkek: fájdalom · félelem
gesztenye63 P>!

Az állatvilágban azok a példányok, amelyek gyengébbek a többinél, elpusztulnak, de az emberiség már évmilliók óta másként él. Nemcsak az intelligencia különbözteti meg az embert az állattól, hanem az erkölcs és annak képessége is, hogy különbséget tud tenni jó és rossz között. De ők úgy viselkedtek, mint az állatok, mint a dögkeselyűk, amelyek csak arra várnak, hogy az oroszlán szétszaggassa a zsákmányát. Ez méltatlan, tisztességtelen, hallatlan!

6 hozzászólás
Cicu>!

Az ütés a jobb arccsontján érte.

(első mondat)

Cicu>!

Én nem félek úgy a veréstől, mint te, sokat kibírok, többet, mint más. Én attól félek, hogy olyan helyzetbe kerülök, hogy vissza kell ütnöm.

86. oldal

Kapcsolódó szócikkek: Erik Ponti · félelem
gesztenye63 P>!

A gond az, hogy már túl régóta vannak itt. Hogy tényleg azt hiszik, hogy keményebb ember lesz belőlünk, és jobban fogunk boldogulni az életben, ha megtanuljuk eltűrni és kiosztani a pofonokat, megtanulunk parancsot adni és kapni, meg minden ilyesmi. A többség ezt tényleg elhiszi, vagy legalább el akarja hinni, hogy ne nézzék gyávának. Ezeknek csak meg kell mutatni, hogy a gyávaságot le lehet győzni, hogy csak néhányan kellenek, akik tiltakoznak, és minden rendbe jön.

5 hozzászólás
Cicu>!

Az nem szégyen, ha többen verik meg az embert, az viszont igen, ha gyáva.

30. oldal

Kapcsolódó szócikkek: gyávaság · szégyen
gesztenye63 P>!

A gazdagok határozottan kevésbé voltak buták, mint a nemesek. A két banda között egyfajta baráti rivalizálás folyt, amely abban mutatkozott meg, hogy a nemesek újgazdag nyárspolgároknak nevezték a gazdagokat, a gazdagok pedig degeneráltaknak a nemeseket. Valószínűleg mindkét kijelentésnek volt igazságtartalma.


Hasonló könyvek címkék alapján

Charles Bukowski: A kezdő
Benjamin Alire Sáenz: Aristotle és Dante a világmindenség titkainak nyomában
Margit Sandemo: Nincs menekülés
Viviane Villamont: Kisdarázs
Mats Strandberg – Sara B. Elfgren: A kör
Astrid Lindgren: Ronja, a rabló lánya
Astrid Lindgren: A rabló lánya
Ruta Sepetys: Tengerbe veszett könnyek
J. K. Rowling: Harry Potter és az azkabani fogoly
Lisa Heathfield: Papírpillangók