Mózes, ​az egyiptomi 5 csillagozás

Jan Assmann: Mózes, az egyiptomi

A heidelbergi egyiptológus izgalmas kísérletet tesz arra, hogy a kulturális emlékezet eszköztárával fölvértezve megértse a kettős hagyományt: a héber Mózes avagy a Freud által egyiptomiként megrajzolt Mózes alakját. Az emlékezettörténetre koncentrál, s nem a történelmi tényekre kérdez rá. Könyve mégis egy történelmi paradoxonra épül: Echnaton fáraó, aki Egyiptom számtalan istenét megtagadva a világtörténelem első monotheista vallási reformját vezette be, történelmileg igazolható alak, noha utódai – eretneknek tekintvén őt – emlékét évezredekre kitörölték; míg Mózes, akinek a bibliai hagyomány ugyanilyen monotheista vallásalapítást tulajdonít, évezredeken keresztül töretlenül élt az emlékezettörténetben, ám régészeti vagy epigráfiai anyag híján alakját a történeti kutatás nem tudja megragadni. Vajon milyen kapcsolat van a két nagy formátumú, de ellentétes utóéletű vallásreformer között?

Eredeti cím: Moses der Ägypter

Eredeti megjelenés éve: 1998

A következő kiadói sorozatban jelent meg: Osiris könyvtár - Vallástörténet Osiris

>!
Osiris, Budapest, 2003
340 oldal · ISBN: 9633893240 · Fordította: Gulyás András, Ábrahám Zoltán, Görföl Tibor, Tóth Péter

Kedvencelte 1

Várólistára tette 14

Kívánságlistára tette 28


Kiemelt értékelések

vargarockzsolt>!
Jan Assmann: Mózes, az egyiptomi

Bűn és megváltás nem egyiptomi témák. Az egyiptomi vallás nem a rossz lelkiismeretre épül, sőt éppen az istennel és egyúttal a világgal való megbékültségre, ami idegenül, egyben pedig taszítóan is hat a keresztény tudat számára. A bűnöket, amelyeket az ember élete folyamán magára vesz, a túlvilági ítélkezéskor leveszik róla, úgyhogy a tisztaság állapotában lép a túlvilágra. […] Ez a morális optimizmus, amely „kenyerét örömmel eszi”, abban a tudatban, hogy ez „kezdettől fogva tetszik az Istennek”, gyaníthatóan éppúgy a kozmoteizmus ismertetőjegye, mint ahogy a bibliai monoteizmust, épp ellenkezőleg, a bűntől való szenvedés jellemzi. Egyiptom felől nézve úgy tűnik, mintha a bűn a mózesi megkülönböztetéssel került volna a világba. […] Vizsgálódásunk kísérletet tett arra, hogy felderítse e bűn jellegét. Neve Egyiptom, bálványimádás, kozmoteizmus. Aki Istent felfedezi Egyiptomban, ezt a megkülönböztetést szünteti meg.

Így zárul Jan Assman, a jónevű egyiptológus és vallástörténész dolgozata, amely egy felvilágosult, szabadkőműves hagyományokat ápoló, egyiptofil védőbeszéde a kereszténység (szent szövegei és tudós magyarázói) vádjaival szemben.
Mózes és a zsidó vallásalapítás emlékezettörténete áll a vizsgálat középpontjában. Ez az emlékezettörténet kétes hitelű források rendkívül alapos elemzésével indul (Maimonides, Cudworth, Warburton, Toland, Reinhold), majd a 20. században viszonylag hiteles források teljesen spekulatív feldolgozásával (Freud) zárul. Az így létrejövő emlékezettörténeti narratíva valójában (szerintem) nem az emlékekről, hanem az emlékezőkről szól, és legfeljebb azok aktuális zsidóság-kerszténység- illetve Egyiptom-kritikáját jeleníti meg.
Assman műve elején módszertanát ismertetve kijelenti, hogy nem lehet feladata a történet, azaz a történeti Mózes alakjának feltárása, és valóban, ehhez tartja is magát. Ugyanakkor végkövetkeztetésében határozottan állást foglal az önmagán kívül mindent tagadó monoteizmussal (zsidó-keresztény vallással) szemben, az egyiptomi kozmoteizmus oldalán. Ehhez Mózes alakjának emlékezettörténeti vizsgálatára azért van szüksége, mert magáévá teszi Freud nézeteit a kollektív emlékezetről, és azok elfojtásának következményeiről.
Mózes, mint mitikus ősapa, hős – akinek alakja egy korábbi vallásalapító (Ehnaton) elfojtott emlékét is magában foglalja –, nép-, illetve vallásalapítása utólagosan feltárhatatlan körülmények között történt. Viszont az emlékezettörténet – Assman szerint – azt bizonyítja, hogy a Mózessel szemben álló egyiptomi kultúra értékeit tudatosan-öntudatlanul meghamisították, elfojtották.
Az alapkérdést illetően igen csak elfogult szerző rendkívül alapos könyve rengeteg érdekes információt tartalmaz Európa kultúrtörténetéről, viszont a tárgyalási mód határozottan szakkönyvvé teszi munkáját.

13 hozzászólás
Inpu>!
Jan Assmann: Mózes, az egyiptomi

Jó néhány éve már, hogy végigolvastam Jan Assmann ezen könyvét – valóságos mennyország volt a magyar nyelvű kiadást kézbe venni, miután a (kivételesen) angol eredetin sikerült átrágni magam. (Aki ismeri Assmann-t, az tudja, írásai nem kifejezetten a vasárnap délutáni, könnyű, hintaszékes olvasmányokat példázzák.) Most ismét levettem a könyvespolcról, és gyakorlatilag párhuzamosan olvastam egy aktuális könyvével (Religio duplex), mely számos helyen mintegy párbeszédet folytat mind a Mózes, az egyiptomi, mind a Varázsfuvola című opuszokkal.
Valódi intertextualitásról van itt szó, nem csupán ismétlésről. A „mózesi emléknyom” kutatása, melyre Assmann ebben a munkájában vállalkozik, csupán a Religio duplex-ben válik minden részletében érthetővé és értelmessé, innen szemlélve tűnik világosnak és nyilvánvalónak a kapcsolat, mely Mózes alakja, a bécsi szabadkőműves páholyok vagy éppen Mahatma Gandhi vallásról alkotott koncepciója között szövődik.
A Mózes, az egyiptomi a szerző megfogalmazása szerint „egy emléknyom kutatása”, melynek kezdete a Kr.e. II. évezred közepére tehető, s egészen Sigmund Freud íróasztaláig nyúlik. Assmann nem azt a kérdést fogja megválaszolni, hogy „Mózes héber volt-e avagy egyiptomi?” – már csak azért sem, mert a Mózes-probléma megközelítésének hagyományos alapkérdése helyesen a „Történeti személy volt-e Mózes, avagy sem?” lenne. Amit ehelyett ajánl, az egy izgalmas intellektuális utazás, mely során – mintegy mellékesen – tanúja lehetünk annak, miképpen varázstalanította a reneszánszon át egészen a felvilágosodásig burjánzó Egyiptom-képet a hieroglifák megfejtése nyomán immár tudományként újjászülető egyiptológia, s miközben utat nyitott egy ókori kultúra autentikus forrásokon keresztül történő feltérképezéséhez, elébb összezavarta, majd szem elől tévesztette a megértés egy (másik) fontos forráscsoportját.
Tényleg csak zárójelben jegyzem meg, hogy az Assmann-művek magyar kiadásait mintha átok kísérné. A kulturális emlékezet index nélkül jelent meg, melynek hiánya borzasztóan megnehezíti a könyv kezelését. A Religio duplex élvezeti értékén sokat ront a számos elírás illetve bizonyos diakritikus jegyek hiánya. A Mózes, az egyiptomi első kiadásának borítóján hibásan tüntették fel a szerző nevét (Assman). Ezek után kíváncsian veszem kézbe a Varázsfuvolát…


Népszerű idézetek

vargarockzsolt>!

„Betűemberek vagyunk. Egész lényünk betűktől függ.” „Az ember az ember számára elvesztette értékét. A bölcs társaságát már nem keresik; bölcsességét ugyanis megtaláljuk az írásokban.” A hieroglifák megóvnak a kommunikáció ilyetén hanyatlásától, mert nem jelentenek konkurenciát a nyelvvel szemben. Fogalomképekről van szó, nem pedig szójelekről. Mivel nem a beszélt nyelvet jelölik, nem is pótolhatják.
A szertartástörvény előírásait Isten azonban nem hieroglifákkal, hanem betűkkel írta. […] A hieroglifák az embert a dolgok világához rögzítik. Csak az alfabetikus írás teszi lehetővé a természetfeletti lejegyzését. (Mendelssohn* mondhatta volna azt is, hogy Isten a természet könyvét hieroglifákkal, a törvények könyvét viszont betűkkel írta.) […] az „alfabetikus forradalom” nem görög, hanem szemita ügy volt, s hogy az ábécé a hieroglif írásból vezetődik le. Hieroglif és alfabetikus írás úgy viszonyul egymáshoz, mint mítosz és monoteizmus.

162. oldal

1 hozzászólás
vargarockzsolt>!

Ebben a könyvben a valláson belüli igaz és igaztalan megkülönböztetéséről lesz szó, amely olyan specifikusabb megkülönböztetések alapja, mint zsidók és gojok, keresztények és pogányok, muzulmánok és hitetlenek. Ha megszületik ez a megkülönböztetés, szüntelenül visszatér az önmaga által felhasított téren belül. Keresztényekkel és pogányokkal kezdjük, katolikusokkal és protestánsokkal, lutheránusokkal és kálvinistákkal, szociniánusokkal és latitudináriusokkal, ezer és ezer hasonló megjelöléssel és másodlagos megjelöléssel végezzük. Az ilyen kulturális, vallási vagy intellektuális megkülönböztetések egy olyan világot hoznak létre, amely nem csupán jelentéssel, identitással és iránymutatással van tele, hanem egyben konfliktussal, intoleranciával és erőszakkal is.

15. oldal

vargarockzsolt>!

Freud az antiszemitizmus gyökereit akarta feltárni. Figyelemre méltó, hogy nem azt kérdezte, miért gyűlölik a pogányok, a keresztények vagy a németek a zsidókat, hanem azt: „ miért lett a zsidó az, aki lett, s miért vonta magára ezt a kiolthatatlan gyűlöletet?” Freud a monoteizmusra és a vele járó fensőbbségérzetre vezette vissza ezt a „kiolhatatlan gyűlöletet”. „Ha valaki a félelmetes atya kinyilvánított kegyeltje, nem csodálkozhat a testvérek féltékenységén, s hogy hova vezethet ez a féltékenység, azt igen szépen mutatja a Józsefről és testvéreiről szóló monda.” A zsidók, azaz az egyistenhívők ellen irányuló gyűlölet a mózesi megkülönböztetés kirekesztettjeinek bosszúja. […] Nem a zsidó, hanem a monoteizmus vonja magára ezt a kiolthatatlan gyűlöletet. Amikor Freud egyiptomivá tette Mózest, a zsidóságból vissza tudta helyezni Egyiptomba a kirekesztő megkülönböztetés, az intolerancia és tagadás forrását…

235-236. oldal

2 hozzászólás
vargarockzsolt>!

Midőn Izrael kivonul Egyiptomból, a „világból” vonul ki, egy külső szerencsére, e világi sikerre, civil jólétre, anyagi javakra és politikai hatalomra irányuló kultúrából. Az egyiptomi bálványimádás lényege végső soron nem az, hogy képeket imádnak, hanem hogy Izrael túlságosan is otthon érzi magát ebben a világban, s már a szerencsében és a földi beteljesülés természetes nyilvánvalóságában is az istenit látja, ezért vakon megy el a világon kívüli, láthatatlan Isten valósága mellett. A képimádat végső soron csupán egy olyan kultúra elvakultságát fejezi ki, amely teljesen összefonódott ezzel a világgal. Ezért telik el negyven év a sivatagban az Egyiptomból való kivonulás és egy tejjel-mézzel folyó föld elfoglalása között. Egyiptommal szemben Izrael nem a Kánaánt, hanem a Sínai-félszigetet jelenti, sőt éppen Kánaán tölti be Egyiptom mitikus szerepét a történelmi valóságban. „Izrael” fogalma a sivatagban alakul ki szemantikailag. A sivatag Egyiptom ellenvilága, ezért felel meg olyan ellenvallás megalapításához, amely mindenben, amit Egyiptom jelent, önmaga ellentétét, egyenesen a „bűnt” látja. Az Egyiptomból való kivonulás olyan vallás alapító gesztusa, amely azért mond le az otthonos életről a világban, hogy közel legyen Istenhez.

240. oldal

1 hozzászólás
vargarockzsolt>!

Mózes, a héber, az Egyiptomból jött megszabadító és ezáltal az Egyiptom-gyűlölet foglalata. A bibliai Mózes Egyiptom egy olyan képét tartotta életben a nyugati hagyományban, amely szöges ellentétben áll a Nyugat eszményképeivel; Egyiptom mint a despotizmus, hübrisz, varázslás, állatimádás és bálványimádás országának képét. A bibliai Mózes a mózesi megkülönböztetést testesíti meg, Mózes, az egyiptomi pedig ennek közvetítését és legyőzését. Egyiptom pozitív jelentését testesíti meg az emberiség történelmében.

26. oldal

vargarockzsolt>!

Pál, a zsidó, azt testesíti meg, ami közös a zsidóságban és a kereszténységben. Hasonlóképpen testesíti meg Mózes, az egyiptomi, mindazt, amit közösnek képzeltek Izraelben és Egyiptomban. Vitatott történetisége ellenére Pál is az emlékezés egy alakja, aki ugyanúgy, mint Mózes, egy „első megkülönböztetést” testesít meg, egy köldökzsinór átvágását.

27. oldal

vargarockzsolt>!

Mindenesetre nem szabad elfelejtenünk, hogy Mózes, a héber, és Mózes, az egyiptomi, semmi esetre sem egyenrangúak. […] Az exodus történet bibliai változata kanonikus és normatív, míg a többi változat apokrif, ha ugyan nem eretnek. Mózes, az egyiptomi, semmi esetre sem része a kanonikus hagyománynak. Mint az emlékezés egy alakja, egyfajta ellenemlékezéshez tartozik. „Ellenemlékezésen” olyan emlékezést értek, amely a hivatalos emlékezésben elnyomott emlékeket állít előtérbe. Köztudott – Akira Kurosawa A vihar kapujában (1950) és Alan Resnais Tavaly Marienbadban (1961) című filmjei hatásosan mutatták be ezt az elvet –, hogy egy és ugyanazon esemény a lehető legeltérőbb módon raktározódik el az individuális emlékezetekben. […] Ha egy-egy hagyományos történet vagy akár a történetírás egy műve kodifikál egy ellenemléket, az ellentörténetnek nevezhető. Mózes, az egyiptomi, az ellentörténet egy tipikus példája. Ezért rajta, mint az emlékezés egy alakján, napvilágra kerülhetnek a nyugati hagyomány bizonyos ellenáramlatai.

27-28. oldal

vargarockzsolt>!

Mózesnek tehát iszonyatosan nagy árat kellett fizetnie azért, mert nyilvánosságra hozta a nagy misztériumok titkát. A nagy misztériumokban az ismert istenek nemlétéről és egy ismeretlen isten, a „lényegi létezés” egységéről volt szó. Ami az egyiptomi misztériumokban a beavatandók fokozatos dezilluzionálása volt, a hébereknél az istenek erőszakos, theoklaszta megsemmisítése és a bálványimádás elleni brutális harc, miközben Mózesnek tábori rendőrsége segítségével erőszakosan ki kellett végeznie a nép egy részét, de mégsem tudta tartósan meggyőzni és megtéríteni a túlélőket. Nem volt képes arra, hogy ésszerű ismertbe vezesse át a vak hitet. Ehelyett arra kényszerült, hogy isteneszméjét a nép felfogóképességének megfelelően egy nemzeti védőisten alakjára szállítsa le, az ismeretet pedig az engedelmességgel helyettesítse. Az igazságnak világi erőszakkal kellett érvényt szerezni, a vallásnak pedig politikai intézmény alakját kellett magára öltenie.

181. oldal

1 hozzászólás
vargarockzsolt>!

Hen kai pán [„Egy és Minden” vagy „Minden-Egy”]

Cudworth* meg volt győződve arról, hogy ez a tan volt Mózes egyiptomi neveltetésének legfontosabb eleme. Mindazonáltal nem azzal foglalkozott, hogyan jutott el az egyiptomiak bölcsessége a héberekhez, hanem azzal, hogyan került a görögökhöz. Ebben a folyamatban Orpheusz (utána pedig Püthagorasz és Platon) ugyanazt a közvetítő szerepet játszotta, mint Mózes a bibliai hagyományt illetően. Orpheuszról általában azt tartották, hogy be volt avatva a nagy egyiptomi misztériumokba. Egyiptom ezért kétszeresen kapcsolódott a Nyugathoz: Mózesen keresztül Jeruzsálemhez és Orpheuszon keresztül Athénhoz. A Mózes-kapcsolat a nyugati vallásra és teológiára gyakorolt hatást, az Orpheusz-kapcsolat pedig a nyugati filozófiára. Orpheusz vitte a Hen kai pán eszméjét Görögországba, ahol befolyásolta Püthagorasz, Hérakleitosz, Parmenidész, Platon, a sztoikusok és mások tanait. Hen kai pán – azt a meggyőződést, hogy Egy Minden és Minden Egy, egy nagy hagyomány magjának tekintették, amely Egyiptomból származik, s amely egészen a modern korig hagyományozódott.

202-203. oldal

1 hozzászólás
vargarockzsolt>!

Az exodus történetben Egyiptom szerepe nem történelmi, hanem mitikus: lényegileg fonódik össze azok önképével, akik ezt a történetet elbeszélik. Egyiptom az anyatest, amelyből a kiválasztott nép született, a köldökzsinórt azonban a mózesi megkülönböztetés egyszer s mindenkorra elvágta.

241. oldal


Hasonló könyvek címkék alapján

Hermész Triszmegisztosz: Tabula smaragdina / A Jó Pásztor
Hermész Triszmegisztosz: Hermész Smaragdtáblája
Hermész Triszmegisztosz: Hermész Triszmegisztosz összegyűjtött tanításai
Hermész Triszmegisztosz: Tabula Smaragdina
Sz. A. Tokarev (szerk.): Mitológiai enciklopédia I-II.
Kákosy László: Ré fiai
Sue Monk Kidd: Vágyak könyve
Kákosy László: Az ókori Egyiptom története és kultúrája
Anita Diamant: A vörös sátor
Francine Rivers: A főpap – Áron