Nemezis ​játékai (A Térség 5.) 89% 192 csillagozás

ÉS ÉN EZT MÉG NEM ÉRTÉKELTEM

Javítom a hibát. Megérdemli, szerintem ugyanis ez a rész eddig talán a legjobb az egész szériában. (Bár a Kalibánt előrébb akarja sorolni a lelkem Avasarala intenzív jelenléte miatt.)

Az előző rész erősen behatárolt szereplő-, helyszín- és eseménykínálata után visszatérünk a Naprendszerbe, a Roci legénysége pedig szétválik. Nem, nem vesznek össze, egyszerűen csak mindnyájukat utoléri a múlt egy-egy olyan sötét csápja, amit nem igazán szeretnének megosztani az új családjukkal, és elindulnak a saját útjukon lezárni a korábbi életüket: Amos visszatér a Földre egy temetésre, Alex a Marsra utazik az exfeleségéhez, Naomi egy hívásra felel, Holden pedig…

… mereszti a sss…ikeres hátát és várja, hogy a többiek jöjjenek már vissza megmenteni a világot még valamitől. Csak éppen nincs mitől, épp ezért bátorkodott a csapat szabit kivenni.

Aztán hirtelen lenne mitől, csak nincs ki csinálja a megmentést, tekintve, hogy Holdenen kívül a csapat tagjai mind-mind az események szívás-jellegű végére pottyannak. Ennél a köteténél éreztem azt először, hogy elegendő idő és hely jut a legénység összes tagjára, akiket jobban megismertem a szennyestakarításuk közepette, mint négy könyvnyi repkedés és lövöldözés alatt. Tény, hogy az idegenekkel kapcsolatban nem igazán halad előre a sztori, de a biztonság kedvéért pármilliárd lélekkel kevesebb marad a Naprendszerben, és kb. az egész egy katasztrófasújtotta területté változik, szóval eseményben és izgalmakban nincs hiány. :D Ráadásul a szöveg maga is sokkal feszesebbnek érződik a korábbi kötetekénél, pedig a korábbiakat vádolják túlírtsággal (nem is mindig alaptalanul) – na, ennek itt nyoma sincs.

Nagy megfejtést és bölcseletet írni egy sorozat ötödik részéhez már nem fogok. :D Minden esetre továbbra is úgy látom, hogy

1. Arthur C. Clarke pontosan ilyen regényeket írt volna, ha nem utál fegyverekről meg összetett emberi kapcsolatokról írni
2. Minél több indiai vénasszony van egy regényben, az annál jobb regény lesz
3. Ez eddig a sorozat talán legizgalmasabb része, valódi, TÉNYLEG elmondhatatlanul brutális tétekkel
4. Az emberiség még mindig egy nagy hordányi értelmi fogyatékos csimpánz, akik a közeledő gepárdhorda előtt is képesek egy fél alma fölött agyonverni egymást botokkal, csak ezek alá a csimpánzok alá valaki hiperhajtóműveket pakolt és a kezükbe adott pár tízezer atombombát.
Szerencsére a való életben nem vagyunk olyan hülyék, hogy veszélyeztessük a saját fajunk túlélését mondjuk azzal, hogy a világ vezető nagyhatalmaként kilépünk mindenféle környezetvédelmi egyezményből vagy hogy több ezer atomfegyvert halmozunk fel a farzsebünkben, ugye?

Az írók lesöpörték a bábukat és új játszmába kezdtek. – Dióhéjban ennyi.
Az előző kötet után (ami nekem kevésbé tűnt izgalmasnak) nem tudtam volna megmondani, hogy még mi újat írhatnak bele a történetbe a szerzők, mert már minden megtörtént a kis csapatunkkal, ami csak lehetséges.
Á, nem kellett őket félteni! Még így, is, hogy darabjaira szedték a bandát, sikerült egy fordulatos, pörgős és izgalmakban bővelkedő részt összerittyenteniük.
Amíg a Roci javítás alatt van (több hónapról beszélünk), addig Alex visszalátogat a Marsra, Amosnak sürgős dolga akad a Földön, Naomit pedig utoléri a múltja.
Megint kaptunk egy elvetemült főgonoszt (sármos kishitler), aki rendesen megkeveri a dolgokat a galaxisban. Az íróknak eszük ágába sincs befejezni még a sorozatot (pláne, hogy filmesítik is), és egy ilyen rész után valóban lesz még miről írni.
Amúgy meg kösz fiúk, hogy visszahoztátok a kedvenc szereplőmet spoiler.

Azt hiszem, az ötödik kötet után már nyugodtan mondhatom, hogy a Térség az a sorozat, amit nem tudok gyorsan olvasni. Hiába érdekes a világ, hiába tetszik a történet, mindg van legalább egy nézőpontkarakter, akinek muszáj szenvedni, nekem meg időnként muszáj szünetet tartani.
Így volt ez most is, pedig ez volt az a kötet, amit nagyon vártam, már az első rész óta szerettem volna jobban megismerni a Rocinante legénységét. A mosolyom – sajnos – nem teljesen őszinte, mert bár négyen négy felé kóboroltak, és mindenkinek megvolt végre a saját külön történeti szála, mindenki kínlódott valamin, velem az élen…

A kötet saját történetéhez pedig csak annyit fűznék hozzá, hogy várható volt egy ehhez hasonló robbanás, már az előző részekben is nagyon érezhetők voltak a felszín alatt az indulatok. Mert az ember mindörökké ember marad: meghódítja a Naprendszert, elindul a végtelenbe és tovább, de a vélt vagy valós sérelmekre még mindig az a megoldás, ha megdobáljuk kővel a másikat.

Ez a sorozat egyre jobb lesz, ahogy halad előre a történet. Bár a séma mindig hasonló, történik valami borzasztó, amivel az emberiségnek szembe kell nézni, és (ahogy a való életben) mindig az emberek fordulnak egymás ellen (és ez annyira igaz), amit az állandó szereplők próbálnak megoldani, vagy csak sodródnak az eseményekkel. A könyvben többet tudunk meg a szereplőkről, és bár még mindig az az érzésem, hogy egy-egy sablont (sztereotípiát?) testesítenek meg, ettől függetlenül, egyre jobban kedvelem a regényfolyamon átívelő közös szereplőket. Várom a következő részt.

Ez nagyon jó rész volt, talán jobb is, mint az előző.
A Roci legénysége négy felé szakad és mindenkinek kijut a jóból. Persze a szálak, amik először mind külön alakulnak egy idő után összekapcsolódnak és kiadják a naprendszerben folyó konfliktus lényegét. Most, amikor az emberiségre annyi lehetőség és veszély vár, mihez kezdenek, egymás ellen fordulnak. nagyon meg sem lep ez a „ha nekem nem jó, ne legyen másnak sem” elv Örültem a külön szálaknak, mert így Alex és Amos is tudott érvényesülni és Holden kicsit a háttérbe szorult. Előző két srác nekem eddig valahogy mindig olyan semleges volt, de most megmutatták, hogy nem lehet őket mellőzni. Naomi szála annyira nem tetszett, viszont ami itt elkezdődött, az érdekes lehet a folytatásban.
Szerencsére a sorozat számomra még mindig nagyon érdekes, így élvezettel vetem bele magam a folytatásba! a közeljövőben…valamikor

Hiába volt élvezetes olvasmány, fél csillagot le kell vonnom, mert szinte semmit nem haladtunk a protomolekula ügyében. És azért be lehet látni, hogy ez az ami egybefogja a tervezett kilenc kötetet.

Egyébként a cselekmény érdekes volt, és szerintem logikus is, hogy ilyen politikai, társadalmi következményei lesznek egy olyan óriási változásnak, minthogy ezernyi lakható bolygó válik elérhetővé az emberek számára. Amúgy alaposan megleptek a szerzők a regény közepe táján a bekövetkezett kataklizmával. spoiler

Szeretnék kiemelni valamit, ami már az előző kötetekben is ott volt, de csak most tudatosult bennem. A szerzőpáros nagyon jó a mikromiliő megteremtésében. Az űropera általában szereti a grandiózusságot, és persze ez itt is jelen van. Viszont lépten-nyomon szemet szúrt, hogy a szereplők környezete általában sokkal kisebb léptéket jelenít meg. Szűk kabinok, gyalog avagy biciklivel bejárható távolságok, a regény kontextusában hétköznapi tárgyak. És mindezek mellett a pazar, futurisztikus csillogás helyett sokszor lepukkantság, enyészet veszi körül őket. Olajjal bekoszolódott eszközök, piszok, lyukak és foltok, amortizáció stb. Az ember állandó küzdelme, hogy rendet tartson, sosem lehet teljesen győztes.

Holden csapatának minden tagja kapott egy kis háttértörténetet, elmélyítést. Naomi és Amos mindenképp megérte, viszont Alexé kicsit semmilyen lett, nem sok újat tudtunk meg. Amos fejébe mindenképp érdemes volt bekukkantani, nem is tudom mi lenne a helyes pszichológiai műszó leírni az ő személyiségét. Valahogy úgy tudnám összefoglalni, hogy úgy törekszik tudatosan a helyes cselekvésre, úgy hogy emögött semmilyen empatikus töltet nincs, saját belső morális iránytűje nincs, hanem helyette másét (Holdenét) használja.

Chrissie (izé Avasarala) és Amos igazán jó stand-up duót alkothatnának. :)

Bár számomra egy kicsit hullámzó a sorozat köteteinek minősége, de összességében továbbra is ez az egyik legkedvesebb sci-fi sorozatom. Ez a rész azért is foglal el kiemelkedő helyet a tetszési rangsorban, mert végre csak és kifejezetten a Roci legénysége kerül a középpontba. Persze mindig ott vannak a problémák sűrűjében, de ez most mégis más volt. Kifejezetten érdekes volt látni, hogy miután már nm a világ megmentése a cél, mennyire megváltozott a főszereplők nézőpontja és mennyire magukkal kezdtek el foglalkozni – ami alapból persze nem baj. A négy szereplő négyfelé történő szétválása és persze az események alakulása érdekes ívet adott a történetnek, de szokás szerint minden szépen összeért és érthetővé vált – nem utolsó sorban pedig végig izgalmas volt, mert mindig volt kiért izgulni. Az új belépők száma meglepően kevés, viszont üdvözölhettem megint régi és szívemnek kedves szereplőket, akik felbukkanásának, illetve az eseményekben vállalt közreműködésének nagyon örültem.
Ez is egy izgalmas és nagyon élvezetes rész volt, nem maradt el a szokásos hatalmi versengés, viszont izgalmas adalékot jelentett a Roci legénységi tagjainak múltjába való betekintés, illetve annak olvasása, hogy miként birkoznak meg egyedül a problémákkal, mennyire voltak hatással rájuk az együtt átélt kalandok. Összegezve: csak így tovább! Ahogy az sem kétséges, hogy én is folytatom majd a sorozatot a következő résszel.

Na már most, ha az elkövetkezőkben valaki megkérdezi tőlem hogy a Térség sorozatból melyik kötet a legjobb akkor már tudom hogy melyiket fogom mondani. Merthogy ez a kötet nem hogy talán a legjobb de az eddigi legkeményebb jelenetekkel is szolgál. Amellett hogy a karakterek történetéről is minden eddiginél többet tudunk meg. Egyenként és legénységként is komoly fejlődéseken esnek át. Olyanokon amiken az első kötet óta nem. Mind a Roci legénysége, mind ismerőseik, mind az emberiség három frakciója.

A történet furcsamód azzal kezd hogy a megviselt Rocit javítás ürügyén hosszú időre szárazdokkba száműzik, a legénység pedig különféle mondvacsinált okokkal szétszéled a Naprendszerben. Amos a Földre, ahol régi barátokkal találkozik, katasztrófa túrán vesz részt és eggyel növeli a legénység létszámát. Alex a Marsra ahol felszedi kedvenc marsi tengerészgyalogosunkat, Bobbiet. Később pedig szűkkörben sétahajókáznak egyet a környező űrben. Naomi kellemetlen utazást tesz a múltjában és véletlenül épp a világrengető események kellős közepén ragad. Holden pedig mindeközben a Tychon búslakodna, ha nem találna rá a nagy rejtély ismét, egy kis merénylettel és puccskísérlettel megspékelve. A könyv közepére persze kiderül hogy minden összefügg. A négy szállból egyértelműen Naomié a legerősebb, messze az. Amosé pedig alig kapcsolódik a többihez, ellenben jó képet kapunk az események következményeiről. Arról nem is szólva hogy élvezetes olvasni Roci Data-járól. Kis túlzással ő egy gép aki minden emberi tulajdonságában másokat imitál, másokra hivatkozik.

Szembeötlő tulajdonsága még a könyvnek hogy talán itt kap a legkisebb szerepet a protomolekula. Nem mintha baj lenne, hisz eddig is leginkább csak ürügy volt. Az emberek nélküle is elég ön és közveszélyesek. Illetve hogy itt kapja a legkisebb lehet lezárást a történet. Minden romokban, Holden nem vágtathatott be fényes páncélú lovagként hogy legyőzze a főellenséget. Aki szokatlanul ellentmondásos és személyes lett számukra. Ráadásul pontosan tudni hogy a következő kötet miről fog szólni. Mintha dupla kötet lenne.

Tartottam tőle, hogy ez a rész is olyan silány lesz, mint az előző kettő volt, de kellemes meglepetés ért. Igaz, hogy klisé itt is volt, például egy pszichopata ellenség ismét felbukkan. De jó ötlet volt útjára engedni a főszereplőket, bár jelentősége igazából a Naomi vonalnak volt. A többi olyan mellékszálak, amelyek révén egyrészt testközelből láthattuk a következményeket, nem csupán egy lyukból kinézve (űrhajó), ahogy eddig. Persze látható az is, hogy az Amos szál kilencven százalékban azért kellett, hogy spoiler, az Alex meg azért, hogy végre ne csak Holden és Naomi között lehessen romantika. És az is újdonság volt, hogy bizony csak sodródtak az eseményekkel, történt velük sok minden, nem ők voltak a világ megmentői. No jól van, egy picit talán… Attól azonban tartok, hogy ezt a bravúrt nem fogják tudni megismételni… Ne legyen igazam.

Nem kevés alkalommal és helyen adtam már hangot azon véleményemnek, hogy a Térség sorozat (könyvben és mozgóképben is) nagy mértékben túlértékelt. Tény, hogy a hátteret alkotó világ, a politikai konfliktusok, a társadalom nagyon erőteljesen van felrajzolva, és rendkívül érdekfeszítő, de az idegen protomolekulával és rejtélyes alkotóival túlságosan nagy fába vágták a fejszéjüket az írók, azt az érzést keltve, mintha nem tudnának mit kezdeni velük, csak a történet folytatásához szükséges konfliktusok generálására és némi deus ex machina bevetésére használnák. Mintha az alapot adó társadalmi és politikai feszültségek nem lennének elegek.

Az Iloszon alaposan leamortizált Rocinante kényszerpihenője alatt a legénység különböző, kicsit talán erőltetett, de azért még hihető okokból szétszéled, hogy aztán többé-kevésbé külön, de azért a végén ismét összeérve járják végig a történetet. Ügyes húzás, ami elég jót tett a sztorinak, hogy én, mint olvasó több szemszögből is láttam ugyanazokat az eseményeket, ráadásul olyan információk birtokában, amit az adott szereplő abban a pillanatban nem is ismerhetett. Az egyes szálak jó arányban oszlottak el, habár Naomi nem tudott lekötni, különösen a gyenge, nekem nem túl hiteles főgonosszal, Amos viszont egyedül ellopta a showt a többiek elől. Így, hogy a protomolekula szerepe nulla volt, és a konfliktust a továbbra is fennálló társadalmi és politikai rendszerek súrlódása generálta, ismét egy jó történetet sikerült írni, meg is maradhatnának ezen a vonalon. Az utolsó fejezetre előálló helyzet önmagában több könyvre elegendő anyagot tudna adni, amiért még lelkesedni is tudnék, ha jól írnák meg.

Az epilógust tuti, hogy a Babylon 5-ből nyúlták a szerzők, amikor spoiler. Ami pedig az egyik valaha volt legjobb sci-fi sorozat (kivéve az ötödik évad). A fejezeteket pedig egészen biztosan vonalzóval írták, oldalra pontosan 10 oldal volt mind, néhányat leszámítva a végén, amik rövidebbek voltak. Mintha már direkt forgatáshoz készülve írnának, hogy könnyebb legyen kiválogatni egy-egy részhez a jeleneteket.

Az olvasást szponzorála @ViraMors, aki volt olyan gonosz kedves, hogy nekem ajándékozta a könyvét, megadva ezzel a kényszert, hogy mégis csak folytassam a sorozatot. A következő résszel azért még várok, megint kezd feltámadni a féltégla undorom.