AISZ: ​Az Aranykor 66% 28 csillagozás

PTSD-s szuperhősök az ötvenes évek Amerikájának vörös fenyegetése alatt – koncepcióként az AISZ: Az Aranykor régóta az egyik legérdekesebb az Eaglemoss-DC-sorozatban. A megvalósítás, szokás szerint, hagy némi kívánnivalót maga után, még ha nem is lett annyira gyenge, mint amitől féltem.
A legnagyobb probléma nálam az előismerettel volt: ki ez a tucatnyi Rejtélyes Ember (aka szuperhős), akinek a sorsán izgulnom kellene? Aranykor ide vagy oda, nagyjából zéró információm és kötődésem van ezekhez a figurákhoz, ami miatt sem a traumáikat, sem a dilemmáikat, sem az életveszélyes helyzeteket nem tudom átérezni. Arról nem is beszélve, hogy annyian voltak, hogy néha úgy tűnt, esélyem sincs mindenkit megismerni/felismerni… Pedig Robinson becsülettel végigtolja az érzelmi problémákat, a „kiben lehet bízni” kérdéseket, az egészen Watchmen-szerű „mit lehet kezdeni kiöregedett szuperhősként egy nem-szuperhősöknek való világban?” felvetéseket, ráadásul a meglehetősen ügyes depresszív-rezignált stílusa tökéletesen alkalmas lenne, hogy mindezt átérezzük.
Nem túl rövid és nem túl hosszú a cselekmény, a főbb ellenségek sokáig árnyékban maradnak, a végkifejlet bár kiszámítható, de azért szimpatikusan nagystílű, Paul Smith kilencvenes évekbeli rajzai abszolút megállják még ma is a helyüket (néhány panel/oldal különösen jól elkapott, Richard Ory színezőnek is köszönhetően) – tényleg, szinte minden a helyén van ahhoz, hogy egy igen jó kötetet olvashassunk. Csak egy nagyon pici hiányzott (el is gondolkodtam, hogy vajon ugyanez egy másik korszak hőseivel vajon jobban működött volna vagy sem…).

Az Aranykor egy nagyon érdekes történet.
A hősök a II.Világháború után próbálnak normális életet élni.
Amerikommandó pedig nemzeti hősként tetszeleg. Szenátorrá választása után kijelenti, hogy az új ellenség a Szovjetúnió, és ezért szeretne létrehozni egy szuperhős csapatot ellene.
Engem leginkább a Watchmen-re emlékeztetett, bár nem volt meg benne az a fajta szuperhős ellenesség, ami ott.
A rajzok nagyon hangulatosak, tényleg hozták azt a ’40-es évekbeli hatást.
Ami viszont gondot okozott: a hősök az egyszeri képregény olvasónak nem mondanak semmit.
Mivel kevés benne az akció, inkább a párbeszédek, monológok uralkodnak, így nem tudtam meg az erőviszonyokat. A végső összecsapás így kicsit érdektelen volt.

Nagyon lassan haladtam vele, pedig nem volt olyan rossz. Hangulatában erősen a Watchmen-t idézte. A világháborútól kiégett, PTSD-vel küzdő hősökkel, politikai viszályokkal és titkos összeesküvésekkel tarkított történet mégis kissé unalmasan lett tálalva. Bizonyos szempontból tetszett ugyan, de valami mégsem volt a helyén. Lehetett volna ez sokkal jobb is, plusz a rajzolása is bántotta kicsit a szemem, miközben rossznak nem mondanám. (Azért mégsem egy John Romita Jr. szint, szerencsére.) Összességében a JSA miatt voltam leginkább kíváncsi erre a kötetre, de valószínűleg nem ezzel a sztorival kellett volna indítanom, ha a fénykorukban szerettem volna látni Hawkman-t, Alan Scott-ot és társait. Ennek ellenére a (hideg)háborús időkben játszódó sztorik kedvelőinek ajánlott darab.