Az ​unokaöcs 5 csillagozás

James Purdy: Az unokaöcs

James Purdy e műve nem a klasszikus értelemben vett realista alkotás. A címszereplő például saját személyében meg sem jelenik a regényben – mégis ő áll a középpontban, őt idézik nevelőszülei: az egyhangú magányban éldegélő ingatlanügynök, nővére és számos ismerősük. Nemcsak az a kérdés, él-e vagy meghalt az unokaöcs, hanem általában az emberi magatartások, kapcsolatok reménységgel telt vagy szeretetlen volta vár válaszra, megítélésre, s különösen az, hogy áthidalhatatlan-e a szakadék öregek és fiatalok között. Az amerikai kisváros villanegyedének sajátos atmoszférája, a reális és jelképi világ ábrázolásának egymásba átjátszó kettőssége, a finom célzások gazdagsága jellemzi ezt a világsikerű regényt.

Eredeti cím: The Nephew

Eredeti megjelenés éve: 1961

A következő kiadói sorozatban jelent meg: Magvető Világkönyvtár Magvető

>!
Magvető, Budapest, 1970
236 oldal · keménytáblás · Fordította: Déry György

Várólistára tette 4

Kívánságlistára tette 3


Kiemelt értékelések

sophie P>!
James Purdy: Az unokaöcs

Mikre nem bukkan az ember egy kihívás kedvéért!

Itt van mindjárt James Purdy! A magyar nyelvű oldalak között keresgélve annyit lehet találni róla, hogy megjelent Az unokaöcs című regénye Taxner-Tóth Ernő terjengős előszavával (1970-ben), hogy [[https://moly.hu/konyvek/abadi-nagy-zoltan-mai-amerikai-regenykalauz-1970-1990|Abádi Nagy Zoltán]] 6 oldalt szentel neki és magyarul ki nem adott könyvének egy tanulmánykötetben, hogy néhány lábjegyzetben megemlítik, és ennyi. Közben a különböző nyelvű találatok száma többszázezres.

James Purdy ugyanis a nagy megnemértett géniusz, a korát meghaladó újító, a körülmények folytán (vallás, homoszexualitás, marxizmus, stb) mellőzött, alulértékelt, méltatlanul olvasatlan szerző. Akit – állítólag szinte óramű pontossággal – tízévente mégis csak szárnyára kap a hírnév valamely odaadó rajongó és/vagy valamely kiadói szerkesztő állhatatos munkája nyomán, legutóbb pl 2013-ban készült egy JP összes.

James Purdy ugyanis (állítólag) remek novellista, és olyanokkal emlegetik egy lapon, mint Carson McCullers és Flannery O’Connor (hogy csak azokat mondjam, akiket én is ismerek). Különben pedig nagyon kalandos, bár teljesen rejtőzködő életutat tudhat magáénak (http://jamespurdy.org). Abban is a legérdekesebb rész az, amikor Chicagóban tagja lett egy művész-társaságnak, amely Gertrude Abercrombie köré szerveződött (mint ahogy az Gertrude Stein-nal történt Párizsban), így aztán írtó nagy jazzistákkal lóghatott együtt (mint Miles Davis, Dizzie Gillespie, Sarah Vaughan, stb), úgyhogy fel is szedett magára egy nagyon impresszív attitűdöt, és nem mellesleg „egész életére elegendő írói alapanyagot”. Valahogy mégis nehezen ment a publikálás, pedig festett is, esszéket is írt, színdarabokat is…az első igaziból kiadott regénye Az unokaöcs (1961).

A történet színhelye egy kis városka, abban egy utca, egy zárvány. Kijárás, kapcsolat a világgal nem igen van, újságot olvasnak ugyan, de az csak a vacsora utáni szórakozás tárgya. Csupa befelé fordult, magára maradt ember lakja a környéket, a dolgok előmozdítója és eszenciája pedig a ritka, és meglehetősen szikár beszélgetés, mondhatnánk esetleg pletykának.

Éldegél itt egy testvérpár is, már idősek, a férfi özvegy és gyermektelen, Alma, a lánytestvér sosem volt férjnél. Közös neveltjük az unokaöcs, minden gondolatok központja, Cliff. A cselekmény azzal kezdődik, hogy távirat érkezik, Cliff megsebesült a távol-keleten, és eltűnt. Minden bizonytalanná válik. Meghalt-e tényleg, és hogyan tovább? Alma mindenesetre egy emlékkönyvet szeretne készíteni, de rájön, hogy semmit sem tud a fiúról. Kis nyomozásba kezd, újabb és újabb mozzanatok kerülnek felszínre, de bizonyosság – bizonyíték – egyikben sem rejlik: miféle ember/srác volt Cliff, miket gondolt, csinált-e bármit, ami említésre méltó, és főleg, hogy valóban volt-e valami, ami összekapcsolta őket, hármójukat. Nagyon finom pont kerül a nyomozás végére, néhány meggyőző érv.

2 hozzászólás
regulat>!
James Purdy: Az unokaöcs

„ Az igazság az, (…) hogy egyikünk sem ismer senkit sem, és egymást sem ismerjük.”

Nekem ez Prudy regényének az ez esszenciája.
És örülök neki, hogy eljutottam idáig, mert úgy az ötvenedik oldal magasságában majdnem feladtam…

Valahol délen, talán épp Tenesseeben, egy poros kisváros „jobbik” szélén játszódik az egész, ahol, visszavonult tanárnő, Alma, próbál visszaemlékezni az általa felnevelt unokaöccsére, Cliffre, aki valahol a koreai háború poklában eltűnt.
De az „Emlékkönyv” vagy életrajz nem igazán akar megszületni, mert hiába szerette, nem ismerte. Hát elkezd nyomozni utána, hogy milyen is volt a fiú. Egy álmos kisváros, poros utcájában, ahol soha nem történik semmi, vagyis mégis történik, mert pletykák születnek. Okkal és ok nélkül. A pletyka már csak ilyen.

És miközben az olvasó Almával próbálja felderíteni Cliff titkait, közben terítékre kerülnek a déli értékeket erodáló dolgok… marxizmus, vallás, homoszexualitás…. Látszat és valóság.
Unalom, üresség.

Prudy zseniális, ha az embernek van ereje és kitartása átmenni az unalmas részeken. Persze akkor kiderül, hogy az unalmas részeknek, helye, oka, szerepe van.
Valószínűleg erről győzködi az előszóban Taxner-Tóth Ernő is, de tényleg, ki olvas el tizenegy oldalnyi előszót? Én biztos, hogy nem.

Most úgy gondolom, hogy kár, hogy csak ez az egy regénye jelent meg magyarul.

avalonavalon>!
James Purdy: Az unokaöcs

Tetszett a könyv.
Egy kisváros villanegyedében játszódik, hétköznapi emberek között, akiknek az élete néha összefonódik a szomszédjával.
Kár, hogy több regénye nem jelent meg magyarul.


Népszerű idézetek

regulat>!

– […] Én csak szerettem Cliffet, de sohasem ismertem őt.
– Az igazság az, Alma, hogy egyikünk sem ismer senkit sem, és egymást sem ismerjük […]

202. oldal (Magvető, 1970)


Hasonló könyvek címkék alapján

Harper Lee: Ne bántsátok a feketerigót!
Stephen King: 11/22/63
Stephen King: 11.22.63
Stephen King: Az
David Guterson: Hó hull a cédrusra
Alice Hoffman: Hetedik mennyország
Lisa Scottoline: Örök
Irwin Shaw: Gazdag ember, szegény ember
Martha Hall Kelly: Orgonalányok
Csingiz Ajtmatov: A versenyló halála