„Miután a tárgy létrejött, olyan dolgokat vélek felfedezni benne átalakultan és új környezetben, amelyek mélyen megindítottak, gyakran anélkül, hogy tudatában lettem volna; olyan formákat, melyeket magaménak érzek, de gyakran anélkül, hogy azonosítani tudnám őket, s ez még inkább felkavar.”
A fenti szavakat Alberto Giacometti (1901-1966) vetette papírra, az a különös személyiségű szobrász és festőművész, aki az alkotás lázában – sokszor hevenyészve, hangosan gondolkodva, sokszor tökéletes letisztultsággal – fogalmazta meg töprengéseit arról, hogyan formálódik a keze nyomán a mű, keservesen, izzadtságosan, számtalan kudarc és újrakezdés után. Barátja és életrajzírója, James Lord, e könyv szerzője, tizennyolc napon át ült modellt neki, és portréja készítése közben feljegyezte, ahogyan az idős mester morfondírozott magában, dühöngött a világra és önmagára, örült és kétségbeesett néhány perc leforgása alatt, hogy aztán egyszerre két portré is megszülessen: egy… (tovább)
Egy Giacometti portré 7 csillagozás
Eredeti cím: A Giacometti portrait
Enciklopédia 9
Szereplők népszerűség szerint
Cézanne · Alberto Giacometti · Dominique Ingres
Kedvencelte 2
Várólistára tette 5
Kívánságlistára tette 1
Kiemelt értékelések
Nagyon izgalmas modellként ott ülni egy ekkora művész műtermében, és belülről látni egy portré születését napról napra, óráról órára, kudarcról kudarcra, ihletről ihletre. Az alkotási folyamat hullámvasútjára felülni a festővel, és közben bepillantani nemcsak a születő képbe, de az őt foglalkoztató eseményekbe/gondolatokba is, legyen az az operaház mennyezetének freskója, az élet és halál kérdései, kiállításmegnyitók, a kortársak művészete, technikái, a saját alkotások, hírnév kezelése… és hogy ki mindenki ugrott be ez alatt a 18 nap alatt a művészhez.
Tulajdonképpen egy dokumentumfilm papírra vetve, amiben még a fény-árnyékoknak is helye van. Tényleg nagyon érdekes.
Népszerű idézetek
Egy másik alkalommal az arcom bal fele vadul viszketni kezdett. Mivel Giacometti teljes mozdulatlanságot követelt, ahelyett, hogy felemeljem a kezem és megvakarjam a képem, megpróbáltam úgy megszüntetni a viszketést, hogy arcommal, orrommal fintorogtam.
– Mi bajod van? – kérdezte.
– Viszket az arcom – magyaráztam.
– Mitől?
– A sok apró ecsetvonástól, amit az arcomon huzigálsz.
Felnevetett. – Ez jó – mondta.
52. oldal
A munka kezdett nagyon rosszul alakulni, legalábbis Alberto szerint. Nyögött, dobbantott a lábával, időnként felordított: ocsmány és ronda!, vagy: semmit sem tudok! Anette is, én is igyekeztünk meggyőzni, hogy nyugodjék meg egy kicsit, esetleg tartson pihenőt, de nem jártunk sikerrel. Végül azt mondta:
– Már azt sem tudom, hogyan fogjam az ecsetet. Abba kell hagynunk.
Felálltam. Levette a festményt az állványról, és mint általában a fény felé fordította, hogy távolabbról is szemügyre vehesse. Csodálatos volt. Jobb, mint előtte bármikor, gondoltam. A fej teljesen tengelyben állt a testtel, amely lényegében még mindig csak vázlatosan létezett, új feszültséget és erőt sugárzott. Az arcvonásokból élet áradt, és szerintem az egész, idealizáltan bár, de nagyon hasonlított. Valóban úgy volt, hogy amikor szerinte a legrosszabbul állt a munka, akkor találta legjobbnak a tárgyilagos szemlélő. Közöltem vele, hogy soha jobb nem volt még a festmény. Egyetértett.
Ebben a pillanatban megbántam, hogy megváltoztattam az elutazásom időpontját. Tizenhat ülés után végre pontosan felmértem, hogy nem vitás, ha hagynák, újra átfestené a fejet. És talán soha többé nem lenne olyan jó, mint ebben a pillanatban. Valóban, a változtatások lényegtelenek voltak, mert a festmény nem úgy érdekelte, mint egy olyan munka, amelynek tetszenie kellene. Egyedül ez aggasztott. Giacometti szemében a festmény a személy helyett a valóság megjelenítéséért folytatott, véget nem érő küzdelemnek a mellékterméke.
122. oldal
Lehetetlenség olyan fejet mintázni, amely valóban életszerű, és minél inkább küzd az ember, hogy életszerű legyen, annál kevésbé lesz olyan, mint az élet. Mivel egy műalkotás amúgy is illúzió, ha kiemeljük ezt a nemlétet, közelebb kerülünk az élethez.
– De hogyan éred ezt el? – kérdeztem.
– Hát ez a dráma. – felelte.
140. oldal
– Lehetetlen megfesteni egy portrét – mondta. – Ingrés tudta, hogyan kell. Ő be tudta fejezni a portréit. Mintha kézzel készített volna fényképet, merthogy akkoriban máshogy nem is lehetett. Manapság viszont ennek nincs értéke. A fényképet már feltalálták és ez minden. Ugyanez a helyzet a regénnyel, amióta létezik az újság. Egy regény, amilyent Zola írt annak idején, abszurditás lenne manapság, mert bármelyik napilap sokkalta életszerűbb.
– És Picasso portréi? – kérdeztem. – Az a sok rajz. Tudod, melyik, Apollinaire, Max Jacob, Sztravinszkij.
– Utálom mindet – mondta Alberto. – Közönségesek.
– De ha valaki megkérdezné, Picassónak melyik korszakát szereted a legjobban, melyiket választanád?
– Egyiket sem.
– És azok, amelyeket Dora Maarról készített?
– Van Gogh-karikatúrák – mondta Alberto.
– Hát azért Ingrés óta is születtek arcképek – erősködtem. – Cézanne is festett néhány egészen jót, Gustave Geffroyról és Joachim Gasquet-ről például.
– De nem fejezte be őket – jelentette ki. – Vollard százszor ült neki modellt, és a legtöbb, amit Cézanne mondani tudott a képről, hogy az ing eleje nem rossz. És igaza volt. Az a kép legsikerültebb része. Elment addig, amíg tudott, aztán feladta. Rémes dolog, minél többet dolgozik valaki egy képen, annál kevésbé lehet befejezni.
19-20. oldal
Hasonló könyvek címkék alapján
- Irving Stone: Michelangelo 96% ·
Összehasonlítás - Nyáry Krisztián: Festői szerelmek 92% ·
Összehasonlítás - Gopcsa Katalin: Egry József ·
Összehasonlítás - Degas ·
Összehasonlítás - Hollósi Nikolett (szerk.): Frida Kahlo 92% ·
Összehasonlítás - Híres festők 1. – Vincent van Gogh ·
Összehasonlítás - Hajnal Gabriella (szerk.): Toulouse-Lautrec ·
Összehasonlítás - Szabó Mária (szerk.): Miró ·
Összehasonlítás - Henri Perruchot: Van Gogh élete 88% ·
Összehasonlítás - Bényi László: Paál László ·
Összehasonlítás