„Egy reggel az asztalomnál ülve iszogattam a kávém és egy serdülőkori öngyilkosságokról szóló műsort hallgattam a rádióban. Az akkori statisztikák szerint ha egy fiatalt melegnek vagy leszbikusnak tartanak, akkor háromszor-négyszer nagyobb az esélye, hogy öngyilkosságot követ el, mint egy heteroszexuálisnak, és a serdülőkori öngyilkosságok 33 százaléka érint homoszexuális gyereket. Megdöbbentett ez az adat, és megijesztett, hogy semmi sem történik a veszteség elkerülése érdekében, miközben szerintem a legfontosabb kincsünket veszítjük el így: a fiataljainkat.”
Nem először használom a kifejezést, amit ennek a könyvnek az olvasása után eszembe jutott, és ahogy visszagondolok azokra a könyvekre, amikre idáig mondtam teljesen értelmetlennek tűnt, mert ennek közelébe se érnek. Azokat az élvezhetőségük miatt tettem volna kötelezővé, semmi igazán lényeges üzenetet nem hordoztak, mint ez.
Bár, ahogy belegondolok, amiket eddig olvastam kötelezőket, azok se mondtak nekem semmit, – igaz, nem sok kötelezőn vagyok túl, az eddigi tapasztalataim alapján beszéljek. Oké, az alsós kötelezőktől nem is várom el, hogy valami üzenetet tartalmazzanak, de felsőben már illene. Értem én, hogy magyar történelem, és az is kell az ifjúság kezébe, például az Egri csillagok, és sok mindenki élvezi is a csatákat, de a nagy többség nem, és halálra unják csak magukat rajta – nem akarok senkit semmit szidni, csupán saját tapasztalatból beszélek, én például utáltam az Egrit, ha visszaemlékezek rá csak a tömény utálatot látom. Persze vannak kivételek – Pál utcai fiúk magasan vezet, a Kőszívű ember fiai se volt olyan rossz, egyszer elolvastam, volt benne amit szerettem, és volt benne, amit untam.
De nem igazán emlékszem a Pál utcai fiúkon kívül olyanra, aminek valamilyen megfogható üzenete lett volna. Lehet én vagyok ilyen nagyon filózós gyerek, de szerintem sokkal többen olvasnák el a kötelezőket, ha lenne valami kitárgyalható üzenetük. És itt jön képbe a Trevor.
„Megkérdeztem, hogy miért van egyáltalán szükségem címkékre, miért kéne bármi másként meghatároznom magam, mint hogy én vagyok Trevor. Az nem elég?”
Úgy általában a suliban nem beszélünk a minket most körülvevő dolgokról. Tájékozatlanak vagyunk, és amint megjelenik valaki/valami új a környezetünkben, nem tudunk hogy reagálni. Piszkáljuk a másikat, mert más, bántjuk, mert senki nem mondta el, hogy az az ember is teljesen normális, mint mi, és megtörténik a baj. Hiába van fent rengeteg anyag a neten a zaklatások következményeivel, olyan gyorsan siklunk el mellette, mintha spam lenne. Ezt sajna magamon is tapasztaltam – annyi ilyen jött velem szembe, hogy egy idő után ügyet sem vetettem rá, amíg nem jött ez a könyv. Igaz alig 100 oldal, mégis megváltoztatott bennem valamit, és akkor merült fel bennem, hogy gyerekek kezébe adnám, mert rövid, mégis tartalmas, egyszerűen csak ülsz, olvasod és pofán csap. Főleg az utószóban a tiniöngyilkossági statisztikák. Amikor letettem, csak az járt a fejemben, hogy ezekről miért nem beszél nekünk senki? Miért nem beszélünk erről, hogy meg tudjuk akadályozni? Miért csak úgy beszélünk valaki fiatal haláláról, hogy csak az ő hibája volt, bele se gondolunk, hogy lehet, bántották, és nem bírta elviselni? Miért nem figyelünk a másikra? Miért? Miért? Miért?
„De akkor is, nincs mindenkinek joga ezen a világon, hogy jól érezze magát? Nem jár mindenkinek, hogy szeressék?”
Talán a probléma gyökere nem az oktatásban van, lehet valami egészen másban – társadalom, ha nagyon teátrális akarok lenni –, de most saját tapasztalatomból csak azt tudtam kiemelni. Sosem beszélgettek velünk a másságról, kirekesztésről és elfogadásról – és épp ideje lenne. És itt egy könyv, amivel kapcsolatban lehetne, rövid és még a leglustábbak is túl tudnának verekedni rajta. Nem mindenkit változtatna meg, vagy még csak lehet el se gondolkodna rajta, de már elültettünk benne valamit, és ez félsiker. Ha már elkezdenénk, az is félsiker lenne. El kéne kezdenünk, mert én biztosan nem akarom majd egy olyan világba bevezetni a gyerekemet, akikkel szintén nem beszélnek, és még mindig kirekesztik társukat.
„A fiatalok, mindannyian, a jövőhöz tartoznak, nélkülük nem lesz holnap. Ha egyetlen gyereket meggyőzünk róla, hogy érdemes élni az életet, azzal meggyőzük magunkat, hogy a világot érdemes megmenteni. Hiszek benne, hogy minden fiatalnak meg kell találnia azt a történetet, amiben hihet, azt, ami közelebb viszi annak megértéséhez, hogy ő tökéletes, pontosan így, ahogy van.”
Összességében: a Trevor egy nagyon szomorú könyv, mégis tele van humorral és mondanivalóval, amit el kéne mesélnünk a célkorosztálynak, de akár mindenkinek, kortól függetlenül ajánlom elolvasásra. Én kötelezővé tenném. spoiler