Ideje lerántani erről a könyvről a leplet. Elárulok vele kapcsolatban egy titkot: egyáltalán nem nehéz olvasmány.
Volt nekünk egy híres, nagyon művelt és nagyon tehetséges írónk, bizonyos Szentkuthy, aki jó barátságban állt olyan regényírókkal, mint Hamvas Béla vagy Szerb Antal – nos, őt bízták meg a 70-es években, hogy fordítsa le az Ulyssest, az úgyis olyan nekivaló könyv, olyan érthetetlen és olvashatatlan, mint Szentkuthy könyvei. (Korábban volt már egy fordítás, ami szinte hozzáférhetetlen.) Sz. meg is tette, amit tudott, és írt egy teljesen új könyvet, amit itthon 2012-ig Joyce nevével adtak ki. Én ezt megpróbáltam elolvasni, és tényleg nem értettem belőle sokat. Szerencsére 2012-ben megjelenhetett az új fordítás, egyetemi tanárok csinálták, és láss csodát, teljesen érthetővé vált a szöveg magyarul olvasóknak is.
Persze (állítólag) tökre riasztó, hogy 690 oldalon egyetlen nap eseményeit olvashatjuk, egy viszonylag átlagos napét (azért van benne egy temetés, bordélyházi látogatás, éjszaka egy matrózkocsmában, és nem hiszem, hogy túl hétköznapi lett volna 1904-ben Dublinban sertésvesét reggelizni), és hogy mindezt úgy, hogy belelátunk a szereplők fejébe, akik nagyon perverzek és amúgy is.
Az igazság az, hogy a fejezetek (vagy epizódok) úgy váltogatják a nézőpontjaikat és technikáikat, mint mások az alsóneműt. Én nagyon szeretem az ilyesmit, de hát ízlések és pofonok. Némelyik fejezet különállóan is remekmű, például az, ahol Gerty MacDowellről lányregény-stílusban értesülünk, aki beleszeret a titokzatos idegenbe (Bloomba), hogy aztán hirtelen átváltsunk Bloom tárgyilagos és szókimondó belső monológjába; vagy a kocsmai beszélgetés, ahol a Parti Nagy vagy Móricz tollára való elbeszélő szövege apró dolgokat fölnagyítva hirtelen orvosi értekezésbe, vagy egy kivégzés érzelmes leírásába vált át.
Közben ott vannak ezek az Odüsszeia-párhuzamok, meg a Shakespeare-utalások, az egyik epizódban Stephen Dedalus Hamlet atyjának szelleméről és Shakespeare magánéletéről beszél, ezekhez nyilván kell valami alapismeret, de nem feltétlenül szükséges.
A kérdés az, miért érdemes elolvasni a könyvet, azon kívül, hogy sznobizmusból? Azért, mert megmutatja, hogy a hétköznapi élet (ami ugye mindenki életének nagy részét teszi ki) is tele van izgalmas dolgokkal, egyetlen napban ott van az egész élet, meg ilyenek, és hogy a hétköznapi is lehet csodálatos és varázslatos, mindig történnek apró kis kalandok (késik a villamos, valaki eszünkbe jut egy szóról), hogy micsoda odüsszeia egyetlen nap, reggel elindulunk és este hazatérünk, valahol álomra hajtjuk a fejünket, és közben ezer veszély leselkedik ránk, ne kalózokra, de kalauzokra gondoljunk, és hát mennyi titok és csoda van mindenhol, már A Másik Ember is az, férfiaknak a Nő, nőknek a Férfi, öregnek a Fiatal, fiatalnak az Öreg, közalkalmazottnak a Professzor, stb.
Ez volt a szentimentális változat. De azért is érdemes elolvasni, mert valóban egy remekműről van szó, megvan benne az a csend, amiről egy korábbi értékelésemben írtam*, pedig rengeteg a fecsegés. A magyar származású (nem)zsidó Bloom** földhözragadt és Stephen Dedalus költői belső monológjai, és végül Molly Bloom női monológja külön-külön világok felé nyitják ki a könyvet, közben a mellékszereplők is új világokat nyitnak meg, mindet 1904 Dublinjából kiindulva. Az ember ritkán érzi, milyen gazdag és izgalmas a világ, és hogy ez a többi emberben látszik meg. Erre is képes az Ulysses.
És valóban nem nehéz olvasmány, csak az olvasónak úgy kell hozzáállnia a könyvhöz, hogy olvasni tudja. Le kell mondania a krimi izgalmáról, a lányregény és a holokauszt-irodalom érzelmességéről, mondhatnám, ki kell nyílnia (bloom!), befogadóvá kell válnia. Nem lehet úgy szépirodalmat olvasni, ha az ember nem képes fölfogni, hogy a többi ember más világ, másképp is lehet gondolkozni ugyanazokról a dolgokról.
Én nagyon szerettem a könyvben azt, ahogy a drámát, a kalandot, az izgalmat egészen apró dolgokba helyezte bele. Konkrétan ez a legnagyobb realista mű, vagy talán az egyetlen. Miközben posztmodern, modern, mágikus realista és velejéig humoros is. Egy nagy tréfa. Az Ulysses nem olyan komolykodó, mint amilyennek hinné az ember a nagy presztízse miatt. Meg hát ez az egész „érthetetlen és olvashatlan” dolog se tesz túl jót a hírének, ahogy Szerb Antal megalapozatlan „kritikája” sem.***
* http://moly.hu/ertekelesek/1953269
** Ő maga többször is mondja, hogy ő nem zsidó. Tehát nem is az. Csak mások tartják annak, családi és származási okokból.
*** Ezt nagy Szerb Tóni-rajongóként mondom. Valljuk be, őt nem a véleménye, hanem a stílusa miatt szeretjük. Joyce egyszer azt mondta, őt nem érdekli más, mint a stílus. Hát Szerb Antalt se.