Ulysses 73% 196 csillagozás

Szerb Antal mondta volt, hogy az Ulysses blöff, amit lehetetlen megérteni, és amit csak a sznobok ajnároznak – ezzel egy elég markáns, azóta is létező olvasói vélemény prototípusát alkotta meg. Viszont lehetséges, hogy bizonyos aspektusból (ami annyit tesz, hogy más aspektusból viszont nyilván nem) Szerb Antal is sznob volt, csak második generációs sznob, aki csak azért is lehúzta azt, amit az elavult első generációs sznobok ajnároztak. (Közben meg valószínűleg egyszerűen nem volt oda a könyvért, csak hát az ilyesmit egy tudós kritikus szereti tágabb kontextusba helyezni.) No most én első generációs sznob koromban*, 17 évesen olvastam el az ominózus művet (még Szentkuthy fordításában), és bizony ha agyonlőttek volna, sem vallottam volna be, hogy nem tetszik. De jó emlékeim maradtak róla, nem hagytam félbe, még ha szenvedtem is vele, és gyakran egy mukkot se fogtam fel belőle. Azóta eltelt spoiler** év, és megint elolvastam. És határozottan szerettem. Mi több: imádtam. Úgyhogy vagy maradtam első generációs sznob, vagy – Szerb Antalon is túllépve – immáron harmadik generációs sznobbá avanzsáltam, aki ajnározza azokat a könyveket, amiket a második generációs sznobok azért húznak le, mert az első generációs sznobok ajnározzák őket.

Becsszóra mondom: jó könyv ez. Én például rég nevettem hangosan a buszon – most igen. Dallama van, lüktetése, és egy olyan átgondolt koncepciója, ami az előző fordításban (vagy 17 évesen) emlékeim szerint nem látszott***. Hadd éljek egy klisével: benne van az egész XX. század irodalma. Egy anya halálával kezdődik, mint Camus Közöny-e. Van benne rengeteg rozs, mint Salinger klasszikusában viszont zab egy darab se, pont mint abban. @NannyOgg meg az Amerikai pszicho-t vizionálta bele, nem véletlenül. És úgy végződik, ahogy minden jó regénynek kéne: azzal, hogy spoiler De a lényeg: hogy amikor egyetlen napban mutatja meg a végtelenséget a maga tripjeivel és asszociációs láncaival, arra kényszerít minket, hogy átértelmezzük, mint jelent „érteni egy regényt”. Érteni (klasszikus értelmezésben) olyan, mint kontrollálni. Nos, ebben az értelemben ezt a könyvet valóban nem lehet érteni. De állíthatjuk, hogy értjük Beethovent? Mozart-ot? Messit? Anyánk húslevesét? Aztán mégis elvagyunk velük valahogy.

Ezzel nem azt akarom mondani, hogy az Ulysses érthetetlen. Dehogy is az. Épp ellenkezőleg: ez a könyv végső soron világos szöveg. Világos passzusokkal van tele nemzetről, vallásról, antiszemitizmusról, képmutatásról, tisztes és tiszteletlen nyomorról, és sok minden másról. Nehéz szöveg, nem tagadom – nem tanácsos például egy hajtós nap végén, este 11-kor elkezdeni az olvasását –, de világos. Csak éppen minden egyes olvasásnál mást jelent – ha most újrakezdeném, biztos mást (is) találnék benne. (De azért nem fogom. Kivéve a 12. és a 15. fejezetet.) Szabadon dönthetünk az értelmük felől – értelemszerűen ha úgy döntünk, hogy nincs értelmük, akkor sem követünk el hibát, csak éppen megfosztottuk magunkat az élvezettől. És ez a számtalanul-érthetőség az, ami a végtelenségig kitágítja az Ulysses világát, ez az, amitől ez a munka a posztmodern irodalom csimborasszója, vonatkozási pontja és non plus ultrája, a könyv, amiről az idők végezetéig lehet vitatkozni, és mégsem jutunk a végére. Csak az időnek.

Ui1.: néha csak akkor értettem meg teljes káprázatosságában egyes passzusokat, amikor idézetként begépeltem őket itt a molyon. Amiből következik, hogy a kérdésre, miszerint „De vajon NEKEM tetszeni fog-e az Ulysses?”, a válasz az, hogy másold át egy (sok) vonalas füzetbe, és akkor tetszeni fog.
Ui2.: Ja, és a zárszóba még egyszer iderángatom Szerb Antalt. Tóni! A „blöff” nem minőségjelző. Ha elengedem magam, tudok érvelni amellett, hogy minden író blöfföl, amikor megír egy világirodalmi klasszikust – te is –: leül, és úgy csinál, mintha épp valami zseniséget írna. És csodák csodája: néha tényleg azt ír! A minőségjelző az, hogy „jó” meg „rossz”. A jó blöffel meg éppúgy elviszed a bankot, mintha négy ász lett volna a kezedben.

* Élelmiszeripariba jártam. Ott kis túlzással mindenki sznob volt, aki könyvet olvasott. Én meg rögtön az Ulyssest! Nem apróztam el. (Viszont egy csajt se szedtem fel vele, pedig valószínűleg ez volt tudat alatt a cél… nem voltam egy nagy stratéga már akkor sem.)
** Ne nyissátok ki, légyszi.
*** @blueisthenewpink értékelésében ezek szépen fel vannak vezetve, maximálisan egyetértek vele. Nem ismételném meg: https://moly.hu/ertekelesek/2414524

Ideje lerántani erről a könyvről a leplet. Elárulok vele kapcsolatban egy titkot: egyáltalán nem nehéz olvasmány.

Volt nekünk egy híres, nagyon művelt és nagyon tehetséges írónk, bizonyos Szentkuthy, aki jó barátságban állt olyan regényírókkal, mint Hamvas Béla vagy Szerb Antal – nos, őt bízták meg a 70-es években, hogy fordítsa le az Ulyssest, az úgyis olyan nekivaló könyv, olyan érthetetlen és olvashatatlan, mint Szentkuthy könyvei. (Korábban volt már egy fordítás, ami szinte hozzáférhetetlen.) Sz. meg is tette, amit tudott, és írt egy teljesen új könyvet, amit itthon 2012-ig Joyce nevével adtak ki. Én ezt megpróbáltam elolvasni, és tényleg nem értettem belőle sokat. Szerencsére 2012-ben megjelenhetett az új fordítás, egyetemi tanárok csinálták, és láss csodát, teljesen érthetővé vált a szöveg magyarul olvasóknak is.

Persze (állítólag) tökre riasztó, hogy 690 oldalon egyetlen nap eseményeit olvashatjuk, egy viszonylag átlagos napét (azért van benne egy temetés, bordélyházi látogatás, éjszaka egy matrózkocsmában, és nem hiszem, hogy túl hétköznapi lett volna 1904-ben Dublinban sertésvesét reggelizni), és hogy mindezt úgy, hogy belelátunk a szereplők fejébe, akik nagyon perverzek és amúgy is.

Az igazság az, hogy a fejezetek (vagy epizódok) úgy váltogatják a nézőpontjaikat és technikáikat, mint mások az alsóneműt. Én nagyon szeretem az ilyesmit, de hát ízlések és pofonok. Némelyik fejezet különállóan is remekmű, például az, ahol Gerty MacDowellről lányregény-stílusban értesülünk, aki beleszeret a titokzatos idegenbe (Bloomba), hogy aztán hirtelen átváltsunk Bloom tárgyilagos és szókimondó belső monológjába; vagy a kocsmai beszélgetés, ahol a Parti Nagy vagy Móricz tollára való elbeszélő szövege apró dolgokat fölnagyítva hirtelen orvosi értekezésbe, vagy egy kivégzés érzelmes leírásába vált át.

Közben ott vannak ezek az Odüsszeia-párhuzamok, meg a Shakespeare-utalások, az egyik epizódban Stephen Dedalus Hamlet atyjának szelleméről és Shakespeare magánéletéről beszél, ezekhez nyilván kell valami alapismeret, de nem feltétlenül szükséges.

A kérdés az, miért érdemes elolvasni a könyvet, azon kívül, hogy sznobizmusból? Azért, mert megmutatja, hogy a hétköznapi élet (ami ugye mindenki életének nagy részét teszi ki) is tele van izgalmas dolgokkal, egyetlen napban ott van az egész élet, meg ilyenek, és hogy a hétköznapi is lehet csodálatos és varázslatos, mindig történnek apró kis kalandok (késik a villamos, valaki eszünkbe jut egy szóról), hogy micsoda odüsszeia egyetlen nap, reggel elindulunk és este hazatérünk, valahol álomra hajtjuk a fejünket, és közben ezer veszély leselkedik ránk, ne kalózokra, de kalauzokra gondoljunk, és hát mennyi titok és csoda van mindenhol, már A Másik Ember is az, férfiaknak a Nő, nőknek a Férfi, öregnek a Fiatal, fiatalnak az Öreg, közalkalmazottnak a Professzor, stb.

Ez volt a szentimentális változat. De azért is érdemes elolvasni, mert valóban egy remekműről van szó, megvan benne az a csend, amiről egy korábbi értékelésemben írtam*, pedig rengeteg a fecsegés. A magyar származású (nem)zsidó Bloom** földhözragadt és Stephen Dedalus költői belső monológjai, és végül Molly Bloom női monológja külön-külön világok felé nyitják ki a könyvet, közben a mellékszereplők is új világokat nyitnak meg, mindet 1904 Dublinjából kiindulva. Az ember ritkán érzi, milyen gazdag és izgalmas a világ, és hogy ez a többi emberben látszik meg. Erre is képes az Ulysses.

És valóban nem nehéz olvasmány, csak az olvasónak úgy kell hozzáállnia a könyvhöz, hogy olvasni tudja. Le kell mondania a krimi izgalmáról, a lányregény és a holokauszt-irodalom érzelmességéről, mondhatnám, ki kell nyílnia (bloom!), befogadóvá kell válnia. Nem lehet úgy szépirodalmat olvasni, ha az ember nem képes fölfogni, hogy a többi ember más világ, másképp is lehet gondolkozni ugyanazokról a dolgokról.

Én nagyon szerettem a könyvben azt, ahogy a drámát, a kalandot, az izgalmat egészen apró dolgokba helyezte bele. Konkrétan ez a legnagyobb realista mű, vagy talán az egyetlen. Miközben posztmodern, modern, mágikus realista és velejéig humoros is. Egy nagy tréfa. Az Ulysses nem olyan komolykodó, mint amilyennek hinné az ember a nagy presztízse miatt. Meg hát ez az egész „érthetetlen és olvashatlan” dolog se tesz túl jót a hírének, ahogy Szerb Antal megalapozatlan „kritikája” sem.***

* http://moly.hu/ertekelesek/1953269
** Ő maga többször is mondja, hogy ő nem zsidó. Tehát nem is az. Csak mások tartják annak, családi és származási okokból.
*** Ezt nagy Szerb Tóni-rajongóként mondom. Valljuk be, őt nem a véleménye, hanem a stílusa miatt szeretjük. Joyce egyszer azt mondta, őt nem érdekli más, mint a stílus. Hát Szerb Antalt se.

Elképzeltem, hogy James Joyce ül a dolgozószobájában az Ulysses kézirata fölé görnyedve, majd miután az utolsó mondatot is leírja, elégedetten hátradől és így szól: Na, ezt próbáljátok meg elemezgetni!

Idén a Bloomsday – akár a regényben- egy csütörtöki napra esett. Az egyetem egy interdiszciplináris(1) projektet szervezett, amiben négy irodalmárt és négy zeneszerzőt állítottak párba, hogy a Ulyssesről alkossanak. Az egyik barátom megkérdezte lesz e valami mostanában, mert szeretne meghallgatni egy koncertet. Akkor mondtam neki ezt, de hozzátettem, hogy lehet, hogy ez neki nem… Nem győztem meg, de nem bánkódtam. Együtt harcoltunk a szürke szőnyeg ellen.

A nyolc főből egy olvasta végig a könyvet, két alkotás született a tengerről (első fejezet vége – kb. 50 oldal). Az a bizonyos egyik barátom az első kör (2) után kiment, pedig maga a darab egész ötletes volt. Az egyetlen írónő, aki hosszú évekkel korábban talán egy, talán több falatban kitartott, végül nem a Ulyssesről írt, hanem Marilyn Monroe képéről, amin egy padon ülve, felpolcolt lábbal olvassa a Ulysses utolsó oldalait. Ott kaptam vérszemet, hogy én akkor is, ha, de.

Rövidre fogom. Bántóan kevesen olvassák és bántóan sokan beszélnek róla hivatalból. A modern alapköve, az intézményteremtő botrány, satöbbi. Amúgy a korosztályomban az is nagy szó, ha valaki ismeri.
Legtöbbször a nyelvi játékkal csalogatják az olvasókat, bár szerintem a fordítás ténye miatt annyira nem mindent mindenhogy tromfoló szöveg, mint mondjuk egy Harmonia Caelestis, ami magyarra lett finomhangolva. Ennek ellenére egy jó szöveg, nyelvi játékokkal tele, aminek vannak kiváló részei (utolsó két fejezet, a lányregény-Bloom kettős, vagy Stephen bármelyik elszállása) és ugyanúgy mérhetetlenül idegesítő részei (3).

Lezárásképp nem zárom le.

(1) Kellően bonyolultnak tetsző és csalogató kifejezés pályázati pénzek eltulajdonítására.
(2) Egy kör: A moderátor beszél, mert a moderátorok szeretnek beszélni. Bemutatja a művészeket, kérdezz-felelek helyben az alkotás folyamatáról. Az író felolvassa a szöveget tisztán, a zenei mű eljátszása.
(3) A drámából egy jó tömör harminc-negyven oldal nekem elég lett volna. Középtájt már dacból, idegesen olvastam. Élvezet sehol, csak a méreg. Nem érdekelnek az utalások, ez abban a formában értelmetlenül túlírt, egyszerűen rossz.

Az ember sose tudja, kinek a fölkérőzött gondolatain kérődzik.
Hát ennél a regénynél tényleg nem tudja. Féltem hozzákezdeni, mert úgy gondoltam, többszáz kötet, jegyzet és tanulmány elolvasására lenne szükségem, hogy értsem is, mit olvasok, hogy tudjam, kinek a fölkérőzött gondolatait tárja elém Joyce, hogy kérődzhessek rajtuk. Lehet, hogy így is van, de én az egyszerűbb utat választottam: kinyitottam a könyvet, és végigolvastam. Voltak részek, melyeken nehezen rágtam végig magam, voltak azonban olyanok is, amelyeket kifejezetten élveztem. Meglepődtem sziporkázó humorán, iróniáján, néhol szarkazmust sem nélkülöző stílusán. Mintha Joyce jót mulatott volna, miközben írta, pedig a téma nem a legmulatságosabb. Mintha azt mondaná az olvasóknak, irodalmároknak: na gyerekek, erre varrjatok gombot! Itt a fejtörő, a puzzle, a találós kérdés, a logikai rejtvény – oldjátok meg, ha tudjátok. Mert kell valamilyen kaland, ha már a századelő nem gondoskodik róla. (Pedig gondoskodott, Joyce azonban megragadt 1904-nél.)
Odüsszeusz kalandjának idején a tér tágasabb, az idő valahogy ráérősebb volt. Bloom korára tér és idő beszűkült – pár utca, pár épület, egy nap – minden mintha összezsugorodott volna a huszadik század elejére – talán ezért kellett kitágulni a tudat elemzésének, a bent lezajló kaland leírásának. A veszélyek és kísértések amelyek Bloomra és társaira várnak egyszerre ugyanazok és mások. Egyszerre komolyak és nevetségesek. Hol van már a hűség fátylát szövögető Pénelopé, hol van a szerető fiú (Bloom fia életképtelen, pár napos korában meghal). Semmi sem a régi, és mégis… Bloom útját keresztezi, pár óráig még kíséri is Stephen Dedalus – aki egyféle új Thelemakoszként indul új apát, szellemi apát keresni. Stephen Daidaloszként él a toronyban a labirintus titkával, de lelkes Ikaroszként tűzi ki céljául Írország hellenizálását, szellemi, erkölcsi megmentését, és apját elhagyó Ikaroszként lép ki az éjszakába Bloom házából is.
De Stephen egyben Hamlet is, aki szellem atyjával – és önmagával találkozik, Bloom pedig Robinson – a csütörtök, az a csütörtök, amit mindig egy Péntek temet el. És Illés is, aki tüzes szekérben emelkedik az égbe (és akinek eljövetele a Messiásét előzi meg). Zsidó, aki vitába kerekedik a polgártárssal Nagyírországról (nekem ez a rész volt az egyik kedvencem), aki szeretné, ha fiúra, örökösre lelne az új hazában. És még ki tudja ki és ki nem – és hogy mindezt mennyire és mikor veszi Joyce komolyan – mert ezt sem mindig könnyű eldönteni.
Sok minden van ebben a regényben, sok kérődznivaló: filozófia, politika, művészet, vallás… Csak ki kell válogani mindenkinek saját ízlésének, étvágyának megfelelően. Így egyszerre az egész megemészthetetlennek tűnik, de nem kell feltétlenül annak lennie. Kóstolgassátok. Kérődzzetek, mert lehet, hogy a jövőben mindenki tablettákban eszik mindent. Egyszerűen csak lenyeli, amit kap.

Ennek a könyvnek sem tesz jót, hogy körülötte egy mágikus-misztikus negatív előítélet aura van. Vannak jó és rossz könyvek. Valakinek nyilván ez nem teszik, nekem az nem, amit mindenki kiválónak minősít. Ez is megosztó könyv, és persze a terjedelme is megrettent sokakat. Én speciel eléggé szeretem, ami 500 oldal felett van.
Szerintem zseniális és remek. Még úgy is, hogy talán első olvasatra mindent nem érthettem meg, és az utolsó 60 oldal EGY mondata a végtelen szexizmusával nehezen volt befogadható.
Csodálatos a humora. Olyan szavakat talált ki-fordított az elismerésre méltó fordító-, amiken szuperül szórakoztam. Szinonimák, csinált szavak, olyan nevek, féloldalas felsorolásokban, csak kacagni lehet rajta.
Szerintem nem rosszabb, mint számos groteszk vagy elvont regèny, sőt, megkockáztatom azt mondani, hogy aki írni akar annak kötelező, nagyon ihletadó, és inspiráló!
Elsőre ennyit tudok írni róla, máskor is elő fogom venni.

Milyen jó már a 2012-es kiadás borítója, kedvencem. Joyce meg száz, hogy egy fa… lehetett, ha nem olvastál spoilerélettörténetet róla, és az egész könyv kevés volt, hogy erre rájöjj, az utolsó rész bizonyosan megerősít ebben a meggyőződésedben. 1és5 közötti értéksávban, max. 1 v. min. 5 csillagra értékelhető, kettő közötti értékítélet értelmezhetetlen. spoiler Olvastam volna még.

„Bizony, aki író akar lenni, annak magyarul a Bevezetés a szépirodalombant kell olvasni angolul meg az Ulyssest tizenhatévesen, nyilvánvaló, hogy ez a helyes megoldás, van egy idevágó szép angol mondás, what could possibly go wrong, szabad fordításban: hát ugyan már, mi baj történhetne?
Nyilvánvaló, hogy aki bátor annak szerencséje is van (vagy nem, de ezt most hagyjuk), én akkor nagyjából ugyanannyit tudtam Joyceról mint Esterházyról, semmit. Ők viszont nekem úgy tűnt, hogy mindent tudnak, és mindent akarnak. Vagyis nem ők, hanem a szövegeik. A könyveik, azok. Az a két könyv, az a két számomra legyőzhetetlennek tűnő monstrum, az mindent tudott és mindent akart. Ez már anélkül is nagyon gyorsan nyilvánvalóvá vált, hogy magukat a szövegeket értettem volna. Én meg azt akartam érteni, hogy mit és hogyan, és mért akarnak, és ezért csak azért is el- és végig- akartam olvasni őket. Be akartam lenni vezetve. Joyce sok szempontból könnyebbnek tűnt, legalább lehetett szótárazni.
Kamasz voltam. A szövegeket nyilvánvalóan nem értettem meg, de ezt szerencsére tudtam is. A szövegekben munkáló akaratról viszont azt gondoltam, hogy azt képes vagyok megérteni. Képes vagyok arra, hogy felfogjam, hogy mit akarhatnak ezek a szövegek. Mindent. A létezést, a hagyományt, az irodalmat, a világot. Mindent, mindent, mindent.”
A teljes szöveg: http://gyorgydragoman.com/…

Eléggé elborult értelmiségi kategóriás barátaim vannak, mindenkinek rendelkezésére áll legalább egy, de inkább több egyetemi diploma, jók is ezek, ha kitör a háború és nem akarnak a frontra menni; a legtöbbjüknek van még két-három megjelent könyve, esetleg a Magyar Érdemrend ilyen-olyan keresztje is, körbekérdeztem tehát őket, hogy ajánlják-e az Ulyssest. A válaszok megosztóak voltak. Az egyikük közölte, hogy épp ideje vele megismerkednem, mert ő minden évben elolvassa azt, és még most sem tud betelni a nyelvi nyalánkságaival. A másik azt felelte, hogy kétszer esett neki, az 50-edik oldalig jutott el és ott bedobta a törülközőt, de nem adja fel, talán a negyedik gyereke szülése után megint nekivág… A harmadik azt, hogy most végzi ki az új fordítást, de még mindig nem tudja eldönteni, hogy a szerző tudatosan kínozza-e az olvasót, vagy csak be volt szívva, miközben gombolygatta a kis körmondatait. A negyedik mélyen a szemembe nézett és azt mondta, hogy menjek a francba, ő most a Magyar Tudományos Akadémiára készül, írja a szuperdoktorit, nem ér rá ilyen …-kkal foglalkozni. Nekem, úgy látszik, sok az időm – morogta, ezért nem viszed te semmire.

Az első kétszáz oldalt lecsuklóztam a vonaton, mert nem tudtam ott mást mit csinálni; a többi már kissé nehezebb volt, amibe persze hektikus életvitelem is beleszámított. Na, összegezzünk.

Engem nem érdekeltek a benne lappangó titkos utalások és a névmágia, nem foglalkoztam sem a belé kódolt Bibliával, sem az abból kipislogó Shakespeare-rel, az én számomra két alapelv létezik egy könyv értékelésénél. Az egyiket Voltaire mondta, a másikat Gorkij. Íme, a gondolatok (szabadon idézve):

– Minden műnek van létjogosultsága, kivéve annak, amelyik unalmas. (Voltaire.)
– Annak a műnek nincs létjogosultsága, amelyet folyton magyarázni kell. (Gorkij.)

Ez a könyv számomra mindkét elvet áthágta, mert nagyobb részében unalmas is volt, továbbá a szöveg mintha önmaga megindokolása kedvéért jött volna létre, afféle lelki szűznemzéssel: azzal szórakoztattam magamat az olvasása alatt, hogy dúdolgattam hajnalig és rájöttem, hogy nem megyek el zeneszerzőnek.

Hogy a könyv (összességében) mégis megkapta a négy csillagot, azt csakis egy dolognak köszönheti: igen, vannak benne olyan fejezetek, amelyekben a szerző gyönyörű, francia szalonos eleganciával foglalja össze a mondanivalóját – akármi is legyen az. Ilyenkor valóban sóhajtani lehet a boldogságtól, hogy az ember végre irodalmat olvas.

Eme örömöm azonban csak a mai napig tartott. Ugyanis a következő hír jelent meg e ronda hétfőn a neten. Egy próbaidős közrendőr (Nagy XIII. János) az alábbi jelentést tette 1927-ben a szolgálatának mélypontjáról (helyesírás némileg javítva):

„Másolat. Rendőri jelentés. Bálint János B. listás tisztviselőt ma délben a Kálvin téren 12 órakor természetes szükségletének kielégítése közben értem. Amidőn ezen művelet azonnali abbanhagyására tiszteletteljes hangon felhívtam, ő megboldogult öreganyám rendőri felügyelet alatt álló némi test részébe való beutalásomat indítványozta. Hivatkoztam a Méltóságos Főkapitány úrnak 163762/1927 számú rendeletére, amire Ö a Méltóságos Főkapitány úrral való pajzán fajtalanságra buzdított. Én ezt a leghatározottabban kikértem magamnak és ő erre a saját ülő testrészét úgy a Méltóságos úrnak, valamint nekem is búvóhelyül ajánlotta. Mi okból nevezettet előállítottam. Nagy XIII. János próbaidősrendőr.”

Nos, az ilyen ravasz szövegek miatt érdemes elolvasni Joyce regényét, a többit meg el kell viselni. Kár, hogy Nagy XIII. János próbaidős közrendőr nem vágott bele irodalmi pályába, mert akkor most miatta is zarándokolhatnának ide a kulturturisták és nem kellene pironkodnunk, hogy Joyce-unk, hát az nincs, csak Kosztolányink, meg Déry Tiborunk, meg Kertészünk, meg Nádasunk, meg…

Nem egy átlagos olvasmány. Joyce változatos stílusa nekem nagyon tetszett, de néha úgy éreztem, hogy pont az egyediségével riasztja el az olvasót.
Mivel szórakozásból olvastam, számomra nem volt fontos, hogy teljesen kielemezzem a regényt, és hogy megértsek mindenféle irodalmi utalást. Ráadásul nem is a számomra érthetetlen utalások voltak a legzavaróbbak a regényben.
Sokkal idegesítőbb volt néhány fejezet, amelyekben az adott szereplő (pl.: 3. fejezetben Stephen Dedalus, vagy a 8. fejezetben Mr. Bloom) gondolatai ide-oda csaponganak, ahogy az értelmetlennek tűnő, félbehagyott gondolatokból egy teljesen nem odaillő gondolatsor bontakozik ki, ami szintén érthetetlen, legalábbis első olvasásra. Összességében véve számomra a tudatfolyam technika alkalmazása nem mindig tetszett, de az utolsó fejezetben Molly gondolatai a központozás teljes hiánya ellenére is jó volt.
Ebből is látszik, mennyire nem lehet értékelni egyben ezt a regényt (hiába jönnek az Odüsszeia szerkezet párhuzamával). De minden hibája ellenére egy jó regény. Számomra a második rész utolsó fejezete volt a csúcspont, ahol egy furcsa, látomásokkal teli színdarab bontakozik ki, amiben akár egy Lapostetű (banditakosztümben) is szerepet kaphat. Persze a többi fejezet sem elhanyagolható, sokszor megnevettetett, és sokszor elgondolkodtatott. Néha pedig a falhoz csapkodtam volna a könyvet.
Szentkuthy Miklós fordításának köszönhetően pedig sok új, furcsábbnál furcsább szavakat is tanulhattam. Úgyhogy megérdemli az elismerést Szentkuthy, még ha az új fordítást kedvelők szerint nem is a legjobb. Én mindenképp ezt ajánlom.
Még annyit a regényről, hogy eléggé inspirálóan hat, nagy valószínűséggel híres írókat is megihletett Joyce változatos stílusa, engem pedig arra ösztönöz, hogy ne zárkózzak el a nehezebben olvasható művektől.
És hiába csak négy csillag, úgy érzem, lett egy újabb kedvencem :)