Ulysses 121 csillagozás

James Joyce: Ulysses James Joyce: Ulysses James Joyce: Ulysses James Joyce: Ulysses James Joyce: Ulysses James Joyce: Ulysses

Az ​Ulysses, mint maga a szerző mondja: minden. Tragédia, regény, szatíra, komédia, eposz, filozófia. Szintézis. Az egész világ a maga rendezett rendszertelenségében, vagy rendszertelen rendezettségében, felbontva, összefoltozva, ahogy egy hétköznapi ember agyán átcsurog; felidéz átélt, olvasott, hallott gondolatokat és képzeteket, aztán eltűnik, de nem nyomtalanul, mert újra feltűnik, mint szín vagy részlet, vagy ha szín és részlet volt, mint mozgató erő vagy központi probléma. (Hamvas Béla, 1930)

Joyce-nak az egész világon igen nagy tekintélye volt, mint sok mindenkinek, akit senki sem ért meg, de senki sem meri bevallani. Ha valaki intellektuális körökben megkockáztatta kifogásait, lenéző mosolyok fogadták. Most már meghalt; halottakról vagy jót, vagy semmit. Most már talán sohasem szabad bevallani, hogy blöff volt az egész. (Szerb Antal, 1941)

Noha Joyce megszállottja a reklám-közhelyekből, handlékból és szirupos érzelgésből összeragadt Dublin városának,… (tovább)

Eredeti mű: James Joyce: Ulysses (angol)

Eredeti megjelenés éve: 1922

>!
Európa, Budapest, 2012
688 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789630794022 · Fordította: Gula Marianna, Kappanyos András, Kiss Gábor Zoltán, Szolláth Dávid
>!
Európa, Budapest, 1998
932 oldal · ISBN: 9630763249 · Fordította: Szentkuthy Miklós
>!
Európa, Budapest, 1986
972 oldal · keménytáblás · ISBN: 963073804X · Fordította: Szentkuthy Miklós

2 további kiadás


Enciklopédia 14

Szereplők népszerűség szerint

Leopold Bloom · Stephen Dedalus


Kedvencelte 32

Most olvassa 76

Várólistára tette 331

Kívánságlistára tette 139

Kölcsönkérné 9


Kiemelt értékelések

>!
Kuszma P
James Joyce: Ulysses

Szerb Antal mondta volt, hogy az Ulysses blöff, amit lehetetlen megérteni, és amit csak a sznobok ajnároznak – ezzel egy elég markáns, azóta is létező olvasói vélemény prototípusát alkotta meg. Viszont lehetséges, hogy bizonyos aspektusból (ami annyit tesz, hogy más aspektusból viszont nyilván nem) Szerb Antal is sznob volt, csak második generációs sznob, aki csak azért is lehúzta azt, amit az elavult első generációs sznobok ajnároztak. (Közben meg valószínűleg egyszerűen nem volt oda a könyvért, csak hát az ilyesmit egy tudós kritikus szereti tágabb kontextusba helyezni.) No most én első generációs sznob koromban*, 17 évesen olvastam el az ominózus művet (még Szentkuthy fordításában), és bizony ha agyonlőttek volna, sem vallottam volna be, hogy nem tetszik. De jó emlékeim maradtak róla, és nem hagytam félbe, még ha szenvedtem is vele, és gyakran egy mukkot se fogtam fel belőle. Azóta eltelt spoiler** év, és megint elolvastam. És határozottan szerettem. Mi több: imádtam. Úgyhogy vagy maradtam első generációs sznob, vagy – Szerb Antalon is túllépve – immáron harmadik generációs sznobbá avanzsáltam, aki ajnározza azokat a könyveket, amiket a második generációs sznobok azért húznak le, mert az első generációs sznobok ajnározzák őket.

Becsszóra mondom: jó könyv ez. Én például rég nevettem hangosan a buszon – most igen. Dallama van, lüktetése, és egy olyan átgondolt koncepciója, ami az előző fordításban (vagy 17 évesen) emlékeim szerint nem látszott***. Hadd éljek egy klisével: benne van az egész XX. század irodalma. Egy anya halálával kezdődik, mint Camus Közöny-e. Van benne rengeteg rozs, mint Salinger klasszikusában viszont zab egy darab se, pont mint abban. @NannyOgg meg az Amerikai pszicho-t vizionálta bele, nem véletlenül. És úgy végződik, ahogy minden jó regénynek kéne: azzal, hogy spoiler De a lényeg: hogy amikor egyetlen napban mutatja meg a végtelenséget a maga tripjeivel és asszociációs láncaival, arra kényszerít minket, hogy átértelmezzük, mint jelent „érteni egy regényt”. Érteni (klasszikus értelmezésben) olyan, mint kontrollálni. Nos, ebben az értelemben ezt a könyvet valóban nem lehet érteni. De állíthatjuk, hogy értjük Beethovent? Mozart-ot? Messit? Anyánk húslevesét? Aztán mégis elvagyunk velük valahogy.

Ezzel nem azt akarom mondani, hogy az Ulysses érthetetlen. Dehogy is az. Épp ellenkezőleg: ez a könyv végső soron világos szöveg. Világos passzusokkal van tele nemzetről, vallásról, antiszemitizmusról, képmutatásról, tisztes és tiszteletlen nyomorról, és sok minden másról. Nehéz szöveg, nem tagadom – nem tanácsos például egy hajtós nap végén, este 11-kor elkezdeni az olvasását –, de világos. Csak éppen minden egyes olvasásnál mást jelent – ha most újrakezdeném, biztos mást (is) találnék benne. (De azért nem fogom. Kivéve a 12. és a 15. fejezetet.) Szabadon dönthetünk az értelmük felől – értelemszerűen ha úgy döntünk, hogy nincs értelmük, akkor sem követünk el hibát, csak éppen megfosztottuk magunkat az élvezettől. És ez a számtalanul-érthetőség az, ami a végtelenségig kitágítja az Ulysses világát, ez az, amitől ez a munka a posztmodern irodalom csimborasszója, vonatkozási pontja és non plus ultrája, a könyv, amiről az idők végezetéig lehet vitatkozni, és mégsem jutunk a végére. Csak az időnek.

Ui1.: néha csak akkor értettem meg teljes káprázatosságában egyes passzusokat, amikor idézetként begépeltem őket itt a molyon. Amiből következik, hogy a kérdésre, miszerint „De vajon NEKEM tetszeni fog-e az Ulysses?”, a válasz az, hogy másold át egy (sok) vonalas füzetbe, és akkor tetszeni fog.
Ui2.: Ja, és a zárszóba még egyszer iderángatom Szerb Antalt. Tóni! A „blöff” nem minőségjelző. Ha elengedem magam, tudok érvelni amellett, hogy minden író blöfföl, amikor megír egy világirodalmi klasszikust – te is –: leül, és úgy csinál, mintha épp valami zseniséget írna. És csodák csodája: néha tényleg azt ír! A minőségjelző az, hogy „jó” meg „rossz”. A jó blöffel meg éppúgy elviszed a bankot, mintha négy ász lett volna a kezedben.

* Élelmiszeripariba jártam. Ott kis túlzással mindenki sznob volt, aki könyvet olvasott. Én meg rögtön az Ulyssest! Nem apróztam el. (Viszont egy csajt se szedtem fel vele, pedig valószínűleg ez volt tudat alatt a cél… nem voltam egy nagy stratéga már akkor sem.)
** Ne nyissátok ki, légyszi.
*** @blueisthenewpink értékelésében ezek szépen fel vannak vezetve, maximálisan egyetértek vele. Nem ismételném meg: https://moly.hu/ertekelesek/2414524

94 hozzászólás
>!
bptoth
James Joyce: Ulysses

1999-ben a Modern Library kiadó által felkért kritikusok ezt a könyvet választották a XX. század legjobb angol nyelvű regényének. Ebből logikusan következik, hogy én baromi rossz kritikus lennék, mert ha nem lenne kultúrsznobizmus a világon, akkor végig se olvastam volna. Az első százhúsz oldal után komolyan felmerült bennem, hogy fogom a könyvet, 200 gramm csirkemell filét, 25 deka füstölt szalonnát, 30 deka gyulai- vagy házikolbászt, némi vöröshagymát, és rablóhúst sütök nyílt lángon. Ezt aztán elvetettem, belátva hogy egy harmadik emeleti társasházi lakás erre nem a legalkalmasabb helyszín, helyette inkább letöltöttem az internetről néhány szövegmagyarázatot, és elkezdtem az egész könyvet elölről, hogy legalább azt képes legyek felfogni, hogy miről szól a történet. Nos, jelentem, semmiről. Cselekmény körülbelül annyi van benne, mint egy Forma 1-es futamban kerékcserék nélkül, a pláne az lenne, hogy Joyce a könyv fejezeteit az Odüsszeia egyes részeivel állította párhuzamba, van benne Télemakhosz, Pénelopé, Kirké, laisztrügónok, Szkülla és Kharübdisz, meg amit csak akarunk. Ehhez még pluszban minden egyes fejezet más-más stílusban van megírva, van közte drámai párbeszédes formájú, katekizmusra emlékeztető kérdezz-felelek, meg olyan is ami összesen nyolc darab, egyenként kb 5000 szót tartalmazó mondatból áll. Végezetül pedig az egészet telerakta mindenféle rejtett utalásokkal, amelyeknek a kikódolásához nem árt ha az ember betéve ismeri a Bibliát, Shakespeare összes műveit, az ógörög filozófusokat, a középkori tanzániai irodalmat, valamint a Magyar Horgász, a Sporthorgász és a Metal Hammer magazinok 1904 és 1922 között megjelent kiadásainak tartalmát. Mármost mindez nagyon szép és jó, és irodalmi szempontból ez valószínűleg tényleg egy remekmű, de én jobban szeretem, ha egy könyv olvasása közben nem kell lexikonokat tartanom magam mellett ahhoz, hogy egyáltalán megértsem, hogy mit olvasok.

27 hozzászólás
>!
Frank_Spielmann I
James Joyce: Ulysses

Ideje lerántani erről a könyvről a leplet. Elárulok vele kapcsolatban egy titkot: egyáltalán nem nehéz olvasmány.

Volt nekünk egy híres, nagyon művelt és nagyon tehetséges írónk, bizonyos Szentkuthy, aki jó barátságban állt olyan regényírókkal, mint Hamvas Béla vagy Szerb Antal – nos, őt bízták meg a 70-es években, hogy fordítsa le az Ulyssest, az úgyis olyan nekivaló könyv, olyan érthetetlen és olvashatatlan, mint Szentkuthy könyvei. (Korábban volt már egy fordítás, ami szinte hozzáférhetetlen.) Sz. meg is tette, amit tudott, és írt egy teljesen új könyvet, amit itthon 2012-ig Joyce nevével adtak ki. Én ezt megpróbáltam elolvasni, és tényleg nem értettem belőle sokat. Szerencsére 2012-ben megjelenhetett az új fordítás, egyetemi tanárok csinálták, és láss csodát, teljesen érthetővé vált a szöveg magyarul olvasóknak is.

Persze (állítólag) tökre riasztó, hogy 690 oldalon egyetlen nap eseményeit olvashatjuk, egy viszonylag átlagos napét (azért van benne egy temetés, bordélyházi látogatás, éjszaka egy matrózkocsmában, és nem hiszem, hogy túl hétköznapi lett volna 1904-ben Dublinban sertésvesét reggelizni), és hogy mindezt úgy, hogy belelátunk a szereplők fejébe, akik nagyon perverzek és amúgy is.

Az igazság az, hogy a fejezetek (vagy epizódok) úgy váltogatják a nézőpontjaikat és technikáikat, mint mások az alsóneműt. Én nagyon szeretem az ilyesmit, de hát ízlések és pofonok. Némelyik fejezet különállóan is remekmű, például az, ahol Gerty MacDowellről lányregény-stílusban értesülünk, aki beleszeret a titokzatos idegenbe (Bloomba), hogy aztán hirtelen átváltsunk Bloom tárgyilagos és szókimondó belső monológjába; vagy a kocsmai beszélgetés, ahol a Parti Nagy vagy Móricz tollára való elbeszélő szövege apró dolgokat fölnagyítva hirtelen orvosi értekezésbe, vagy egy kivégzés érzelmes leírásába vált át.

Közben ott vannak ezek az Odüsszeia-párhuzamok, meg a Shakespeare-utalások, az egyik epizódban Stephen Dedalus Hamlet atyjának szelleméről és Shakespeare magánéletéről beszél, ezekhez nyilván kell valami alapismeret, de nem feltétlenül szükséges.

A kérdés az, miért érdemes elolvasni a könyvet, azon kívül, hogy sznobizmusból? Azért, mert megmutatja, hogy a hétköznapi élet (ami ugye mindenki életének nagy részét teszi ki) is tele van izgalmas dolgokkal, egyetlen napban ott van az egész élet, meg ilyenek, és hogy a hétköznapi is lehet csodálatos és varázslatos, mindig történnek apró kis kalandok (késik a villamos, valaki eszünkbe jut egy szóról), hogy micsoda odüsszeia egyetlen nap, reggel elindulunk és este hazatérünk, valahol álomra hajtjuk a fejünket, és közben ezer veszély leselkedik ránk, ne kalózokra, de kalauzokra gondoljunk, és hát mennyi titok és csoda van mindenhol, már A Másik Ember is az, férfiaknak a Nő, nőknek a Férfi, öregnek a Fiatal, fiatalnak az Öreg, közalkalmazottnak a Professzor, stb.

Ez volt a szentimentális változat. De azért is érdemes elolvasni, mert valóban egy remekműről van szó, megvan benne az a csend, amiről egy korábbi értékelésemben írtam*, pedig rengeteg a fecsegés. A magyar származású (nem)zsidó Bloom** földhözragadt és Stephen Dedalus költői belső monológjai, és végül Molly Bloom női monológja külön-külön világok felé nyitják ki a könyvet, közben a mellékszereplők is új világokat nyitnak meg, mindet 1904 Dublinjából kiindulva. Az ember ritkán érzi, milyen gazdag és izgalmas a világ, és hogy ez a többi emberben látszik meg. Erre is képes az Ulysses.

És valóban nem nehéz olvasmány, csak az olvasónak úgy kell hozzáállnia a könyvhöz, hogy olvasni tudja. Le kell mondania a krimi izgalmáról, a lányregény és a holokauszt-irodalom érzelmességéről, mondhatnám, ki kell nyílnia (bloom!), befogadóvá kell válnia. Nem lehet úgy szépirodalmat olvasni, ha az ember nem képes fölfogni, hogy a többi ember más világ, másképp is lehet gondolkozni ugyanazokról a dolgokról.

Én nagyon szerettem a könyvben azt, ahogy a drámát, a kalandot, az izgalmat egészen apró dolgokba helyezte bele. Konkrétan ez a legnagyobb realista mű, vagy talán az egyetlen. Miközben posztmodern, modern, mágikus realista és velejéig humoros is. Egy nagy tréfa. Az Ulysses nem olyan komolykodó, mint amilyennek hinné az ember a nagy presztízse miatt. Meg hát ez az egész „érthetetlen és olvashatlan” dolog se tesz túl jót a hírének, ahogy Szerb Antal megalapozatlan „kritikája” sem.***

* http://moly.hu/ertekelesek/1953269
** Ő maga többször is mondja, hogy ő nem zsidó. Tehát nem is az. Csak mások tartják annak, családi és származási okokból.
*** Ezt nagy Szerb Tóni-rajongóként mondom. Valljuk be, őt nem a véleménye, hanem a stílusa miatt szeretjük. Joyce egyszer azt mondta, őt nem érdekli más, mint a stílus. Hát Szerb Antalt se.

43 hozzászólás
>!
Evione
James Joyce: Ulysses

Elképzeltem, hogy James Joyce ül a dolgozószobájában az Ulysses kézirata fölé görnyedve, majd miután az utolsó mondatot is leírja, elégedetten hátradől és így szól: Na, ezt próbáljátok meg elemezgetni!

2 hozzászólás
>!
sztinus
James Joyce: Ulysses

Ennek a könyvnek sem tesz jót, hogy körülötte egy mágikus-misztikus negatív előítélet aura van. Vannak jó és rossz könyvek. Valakinek nyilván ez nem teszik, nekem az nem, amit mindenki kiválónak minősít. Ez is megosztó könyv, és persze a terjedelme is megrettent sokakat. Én speciel eléggé szeretem, ami 500 oldal felett van.
Szerintem zseniális és remek. Még úgy is, hogy talán első olvasatra mindent nem érthettem meg, és az utolsó 60 oldal EGY mondata a végtelen szexizmusával nehezen volt befogadható.
Csodálatos a humora. Olyan szavakat talált ki-fordított az elismerésre méltó fordító-, amiken szuperül szórakoztam. Szinonimák, csinált szavak, olyan nevek, féloldalas felsorolásokban, csak kacagni lehet rajta.
Szerintem nem rosszabb, mint számos groteszk vagy elvont regèny, sőt, megkockáztatom azt mondani, hogy aki írni akar annak kötelező, nagyon ihletadó, és inspiráló!
Elsőre ennyit tudok írni róla, máskor is elő fogom venni.

>!
Ross P
James Joyce: Ulysses

Hááááááááááát…
Túléltem.

Száraz, nehezen fogyasztható, gyakran értelmetlen. Irodalmi kísérletnek kimondottan zseniális, és az egyetemeken az irodalomtudósok bizonyára nem véletlenül vannak úgy odáig meg vissza,de az átlagos olvasónak ez egy rémálom.
Jópofának jópofa, ha hozzánk vágják a számokat, hogy például a szülészeten játszódó fejezet 3 alfejezetre, az pedig további 9 részre bomlik, ezzel utalva a terhesség 3 trimeszterére, és 9 hónapjára, de vajon (azokon kívül, akiket ezért fizetnek,) ki áll neki ezt így hobbiból elemezgetni, amikor az is egy külön kihívás, hogy a fejezet nyelvezetét megértse?
Valamint azt sem hiszem, hogy akad akár egy olyan laikus olvasó is, aki az utolsó fejezet végére érve így kiált fel: „Jééé, 70 oldalon keresztül összesen nyolc mondat volt, mindenféle központozás nélkül. Deérdekeeeeees!” Ehelyett valószínűbb, hogy tíz körmével esik a saját arcának, és így sikít fel: "Kussolj már, te ribanc!" megkönnyebbülten fellélegzik, hogy végre vége a tortúrának.

Azért akadtak benne érdekes dolgok is. Egy-egy szófordulaton, szándékolt képzavaron, kicsavart alliteráción, bizonyos gondolatokon kifejezzen jól szórakoztam. De ezek köré építeni egy 950 oldalas „történetet”…?

Olyan olvasni ezt a könyvet, mintha az embernek egy nyavalyás kézicsákánnyal kellene lebontania egy egész hegyet, hogy találjon néha egy-egy… még csak nem is drágakövet… hanem valami jópofa, színes kavicsot.

Miért is vetem Joyce szemére, hogy nem fogyasztható az olvasói réteg minden képviselője számára? Nem elvárás ez az irodalomtól, hogy a becsomagolt bölcsességeket, tartalmas gondolatokat mindenki könnyen ki tudja fejteni. Amikor azonban valami úgy túl van konstruálva, hogy csak egy nagyon szűk, nagyon-nagyon irodalomhoz szakértő réteg számára válik hozzáérhetővé, akiknek számos képviselője presztizskérdést belőle, és saját fennköltségét támasztja alá vele az nekem, mint befogadónak nem kellhet, hogy tessen.

6 hozzászólás
>!
eme P
James Joyce: Ulysses

Az ember sose tudja, kinek a fölkérőzött gondolatain kérődzik.
Hát ennél a regénynél tényleg nem tudja. Féltem hozzákezdeni, mert úgy gondoltam, többszáz kötet, jegyzet és tanulmány elolvasására lenne szükségem, hogy értsem is, mit olvasok, hogy tudjam, kinek a fölkérőzött gondolatait tárja elém Joyce, hogy kérődzhessek rajtuk. Lehet, hogy így is van, de én az egyszerűbb utat választottam: kinyitottam a könyvet, és végigolvastam. Voltak részek, melyeken nehezen rágtam végig magam, voltak azonban olyanok is, amelyeket kifejezetten élveztem. Meglepődtem sziporkázó humorán, iróniáján, néhol szarkazmust sem nélkülöző stílusán. Mintha Joyce jót mulatott volna, miközben írta, pedig a téma nem a legmulatságosabb. Mintha azt mondaná az olvasóknak, irodalmároknak: na gyerekek, erre varrjatok gombot! Itt a fejtörő, a puzzle, a találós kérdés, a logikai rejtvény – oldjátok meg, ha tudjátok. Mert kell valamilyen kaland, ha már a századelő nem gondoskodik róla. (Pedig gondoskodott, Joyce azonban megragadt 1904-nél.)
Odüsszeusz kalandjának idején a tér tágasabb, az idő valahogy ráérősebb volt. Bloom korára tér és idő beszűkült – pár utca, pár épület, egy nap – minden mintha összezsugorodott volna a huszadik század elejére – talán ezért kellett kitágulni a tudat elemzésének, a bent lezajló kaland leírásának. A veszélyek és kísértések amelyek Bloomra és társaira várnak egyszerre ugyanazok és mások. Egyszerre komolyak és nevetségesek. Hol van már a hűség fátylát szövögető Pénelopé, hol van a szerető fiú (Bloom fia életképtelen, pár napos korában meghal). Semmi sem a régi, és mégis… Bloom útját keresztezi, pár óráig még kíséri is Stephen Dedalus – aki egyféle új Thelemakoszként indul új apát, szellemi apát keresni. Stephen Daidaloszként él a toronyban a labirintus titkával, de lelkes Ikaroszként tűzi ki céljául Írország hellenizálását, szellemi, erkölcsi megmentését, és apját elhagyó Ikaroszként lép ki az éjszakába Bloom házából is.
De Stephen egyben Hamlet is, aki szellem atyjával – és önmagával találkozik, Bloom pedig Robinson – a csütörtök, az a csütörtök, amit mindig egy Péntek temet el. És Illés is, aki tüzes szekérben emelkedik az égbe (és akinek eljövetele a Messiásét előzi meg). Zsidó, aki vitába kerekedik a polgártárssal Nagyírországról (nekem ez a rész volt az egyik kedvencem), aki szeretné, ha fiúra, örökösre lelne az új hazában. És még ki tudja ki és ki nem – és hogy mindezt mennyire és mikor veszi Joyce komolyan – mert ezt sem mindig könnyű eldönteni.
Sok minden van ebben a regényben, sok kérődznivaló: filozófia, politika, művészet, vallás… Csak ki kell válogani mindenkinek saját ízlésének, étvágyának megfelelően. Így egyszerre az egész megemészthetetlennek tűnik, de nem kell feltétlenül annak lennie. Kóstolgassátok. Kérődzzetek, mert lehet, hogy a jövőben mindenki tablettákban eszik mindent. Egyszerűen csak lenyeli, amit kap.

4 hozzászólás
>!
atalant I
James Joyce: Ulysses

Ez a könyv legalább akkora atom-sokker, mint a Spongyabob Kockanadrág-film, csak másképp. Tudjátok: az, amiben David Hasselhof egy motorcsónak. És akkor Csillag Patrik, meg Spongyabob… No mindegy, nagyon rég volt már részem ilyen mértékű agyzsibbasztásban. Persze már előre gyanús lehetett volna: egy nap története közel 700 oldalban… Na de a random mód hiányzó mondatrészek, toldalékok, ragok és lesből támadó anagrammák….!
Sok helyen láttam, hogy ez a könyv zseniális, máshol meg azt, hogy egyenesen olvashatatlan. Igazából nem tudnék igazságot tenni, mert személy szerint én sem tudom eldönteni, hogy a könyv annyira összetett, hogy én már nem értem, vagy csak próbál annak látszani, és valójában csak egy böszme nagy irodalmi blöffel állunk szemben, amelyről még tán Joyce sem gondolta, hogy beveszik? Az biztos, hogy az elejtett utalások zömét valószínűleg nem értettem, és a történet is sok helyen annyira követhetetlen volt számomra, hogy néhol fogalmam sem volt, hogy épp mi is történik. Voltak benne izgalmas és érdekes megoldások, de ezeket olvasás közben ritkán vettem észre. Így lehet, hogy az én hibám, de nem tudok felhőtlenül élvezni egy olyan könyvet, amelyhez tucatnyi magyarázatot kell olvasnom. (Viszont itt jegyezném meg azt is, hogy az utolsó előtti fejezet ettől függetlenül zseniálisan van megírva. Már-már vártam a lángoló zsiráfot.) Szinte végig olyan érzésem volt, hogy engem itt rendesen hülyére vettek, és ha az utolsó mondat az „Április bolondja!”-felkiáltás lenne, az bizony sok mindent megmagyarázna.
Kerestem benne szorgalmasan az Odüsszeia-párhuzamot is (jó, tudom: már a cím is, de amiket utánaolvasva találtam, kissé erőltetettnek tűntek… ), de sajnos nem vagyok okos . Ellenben kitartó igen. Még én is meglepődtem. Három hét alatt legyűrtem (közel annyi idő alatt, mint A Gyűrűk Ura teljest), de mostanában nem fogom újra elővenni. Egyszer talán. Ha megokosodok. Viszont nem valószínű, hogy valaha hivatkoznék belőle bármire is, mert elég kevés dolog ragadt meg. A „Nahát, ez a nő meg pont úgy szellentett, mint Molly Bloom az Ulysses-ben!”-mondat pedig meglehetősen erőltetett lenne.
Talán majd egyszer. Mert böki a csőröm. Végül kétségek közt őrlődve még megkérdezem, hogy annak van bármilyen jelentősége, hogy néhány helyen hiányoznak az oldalszámok? Vagy csak üldözési mániám van?

U.i.: Azért van egy bája, amikor a „kisujj” és a „Blackwater” kifejezésekről egy teljesen más történetre asszociálok olvasás közben.

18 hozzászólás
>!
seemoreglass I
James Joyce: Ulysses

Adnék én rá tízet is, megmondom őszintén, mert mind formailag, mind tartalmilag az ember, az élet (s önnön stílusa) sokoldalúságát ünnepli, és a Dedalusok az értelmi gazdagságáért, a Bloomok pedig a furcsa, szeszélyes sodráért méltathatják joggal. De a tízesért legalább itt-ott huzamosabb ideig nagyon le kellett volna kötnie és el kellett volna szórakoztatnia. Én megvallom őszintén, tizedét nem értettem annak, amit olvastam, és úgy is rettenetesen nehéz volt befejezni, hogy nem olvasgattam utána milyen utalás mit jelent. Illetve utána elolvastam egy összegzést a regény cselekményéről (amibe a gondolatok is vázlatosan belefoglaltatnak), és rájöttem, hogy á… szóval ez történt az első háromszázakárhány oldalon, köszönöm szépen, nekem nem esett volna le. Ez nyilvánvalóan nem Joyce fogyatékossága, hanem az olvasóé (jelen esetben az enyém) de azért aki rajtam kívül kihangsúlyozza, azt még nagyon szívesen orrba vágom érte. A formát, a megoldásokat tehát esztétikailag és zsenialitásukért teljes mértékben tudom méltatni, de hogy itt-ott utáltam olvasni ezt a regényt, az egyszer fix. Végeredményben mégis csak örülök, hogy rászántam magam. Szentimentális vagyok és azt emelném ki a legnagyobb erényének, hogy megmutatja: a kommunikációban találó művészet, ha jól imitálja az életet, az csökkentheti a magányosság érzetet, ráadásul egyetlen nap lehet végtelenül szegény vagy végtelenül gazdag is, minden attól függ, hogy honnan nézzük.

>!
Vivarumba
James Joyce: Ulysses

Viszonylag nagy mellel kezdtem el olvasni. Gondoltam mit nekem hosszú leírások (hisz vígan elfogyasztottam Victor Hugo Nyomorultjait), jöhet mindenféle kultúrcsemege mint Eco Rózsájának első 100 oldala vagy nagy élvezettel olvastam Thomas Mann filozófikus nagyregényeit. Biztos ennek a könyvnek is csak rémhírét terjesztik…. Aztán az 500. oldalnál felvillant a fejemben a kis piros tábla „Houston baj van!” ,de még milyen nagy baj. Még ha az életem múlna rajta se jutna eszembe a főszereplő neve, sőt még abba se voltam biztos most egy vagy két fő karakter van a könyvben. Óirási dilemma előtt álltam mikor vagyok hülyébb, ha szépen ott feladom vagy még átrágom magam a maradék 400 oldalon. (Átrágtam). Komoly melómba kerül időnként feldolgoznom a saját tudatfolyamomat is, egy másik emberét a lehetetlen küldetés kategória. Egyébként is fixa ideám, hogy James Joyce egyszer egy pocsék hét után leült otthon a szőnyegre, felszabdalta az összes lexikonját, majd az összes szócikket beledobálta az ünnepi cilinderébe, jól megkavarta és random elkezdte ragaszgatni őket egy lapra. Csak úgy relaxációs célból. Voltak persze részek a könyvben, amit érteni véltem, azok viszont hidegen hagytak. Szóval adok egy csillagot a különböző stílusokra és szerkesztésre, egy felet mert állítólag hatott a kortársaira és egy felet arra hátha csak kevés vagyok a szöveg értelmezéséhez (nyugodt mosoly az arcomon, hála a jó égnek). -3 csillag pedig jár a tömény szenvedésért és az elpazarolt időmért.


Népszerű idézetek

>!
Frank_Spielmann I

A vörös orr kezelési módja: igyál, amíg lila nem lesz.

6

11 hozzászólás
>!
Kuszma MP

Viszont lekötelezne, ha eltenné onnan azt a kést. Nem bírok a hegyére nézni. A római történelemre emlékeztet.

536. oldal

>!
Kuszma MP

A teljes létszámban megjelent küldöttség tagjai közt helyet foglalt Commendatore Bacibaci Beninobenone, a társaság féloldali szélütésben szenvedő doyenje, akit hatalmas gőzemelődaruval segítettek helyére, Monsieur Pierrepaul Petitépatant, Vladimir Potzakoff Nagyhenceg, Leopold Rudolf von Schwanzenbad-Hodenthaler Főhenceg, Marha Virága Kisászony Putrápesthi Grófnő, Hiram Y. Bombaszt, Athanatosz Karamellopopulosz gróf, Ali Baba Baksis Rahat Lokum Effendi, Senor Hidalgo Caballero Don Pecadillo y Palabras y Paternoster de la Malora de la Malaria, Hokopoko Harakiri, Hi Hang Cseng, Olaf Kobberkeddelsen, Mynheer Trik van Tromf, Pan Pollack Pudereczky, Gazpad Prhklst Kratchinabritchisitch, Borus Hupinkoff, Herr Kurhausdirektorpresident Hans Chuechli-Steuerli, Nationalgimnasiummuseumsanatoriumundsuspensoriumsordinareprivatdozentgeneralhistorie-specialprofessordoktor Kriegfried Überallgemein.

297. oldal

18 hozzászólás
>!
ddani P

VIRAG (félrebillent fejjel domborítja hátát és szárnypúpos vállát és nézi, nézi a molyt, vizenyős, guvadó szemmel, kampós karmával odamutat és ordít) Kinek a molya molyol?

461. oldal 15. fejezet (Kirké)

>!
eme P

Az ember sose tudja, kinek a fölkérőzött gondolatain kérődzik.

218. oldal

>!
Kuszma MP

Az alak, aki ott ült egy hatalmas szirten egy kerek torony lábánál, szélesvállú öblösmellű tagbaszakadt nyílttekintetű vöröshajú szerteszeplős bozontosszakállú szélesszájú nagyorrú hosszúfejű mélyhangú meztelentérdű erőskezű szőröslábú cserzettarcú kérgeskarú hős volt. Válltól vállig több rőfnyit számlált, és sziklaszerű térdeinek hegyeit, valamiképpen teste többi látható részeit rőt és szúrós szőr dús bozótja borította, színe és állaga hegyi sülbigéhez (Ulex Europeus) hasonló. Barlangként táguló orrlyukai, melyekből a már jellemzett rőt tüskék ütköztek elő, olyan tágasak voltak, hogy sötét öbleiben fészket verhetett a mezők pacsirtája. Szeme, melyben könny és mosoly viaskodott örökké, egy jólfejlett karfiol méreteivel vetekedett. Szája mélységes üregéből szabályos időközökben forró lehelet áradt ki, miközben félelmetes szívének rengő, vaderejű, ősegészségű dobbanásai ritmikus rázkódással mennydörögtek és doboltak, úgy, hogy a föld, a sudár torony csúcsa és barlangjának még sudárabb falai beleremegtek és vibrálva válaszoltak.
Frissen nyúzott ökörbőrből készült, ujjatlan hosszú zekét viselt, térdéig ért, mint egy laza skót szoknya, s dereka táján fonatos gyékény és sás övvel volt összefogva. Alatta belekkel durván összefércelt szarvasbőr gatyát viselt. Alsó végtagjait bíborzuzmóval festett Balbriggan-lábszárvédők burkolták, lába fejét sózott tehénbőrből készült bocskor fedte, fűzője pedig a nevezett barom légcsövéből készült. Övéről tengeri kavicsok füzére csüngött, melyek csörömpöltek, ha iszonyú törzsét mozdította, és e kavicsokra primitív, de megejtő művészettel a régmúlt számos ír hősének és hősnőjének törzsi bálványképe volt ráróva, Cuchulin, a Százcsatájú Conn, a Kilenc Túszú Niall, Kincorai Brian, az Ardri Malachi, Art MacMurragh, Shane O'Neill, John Murphy atya, Owen Roe, Patrick Sarsfield, a Vörös Hugh O'Donell, a Vörös Jim MacDermott, Soggarth Eoghan O'Growney, Michael Dwyer, Francy Higgins, Henry Joy M'Cracken, Góliát, Horace Wheatley, Thomas Conneff, Peg Woffington, a Falu Kovácsa, Holdfény Kapitány, Boycott Kapitány, Dante Alighieri, Kolombusz Kristóf, Szt. Fursa, Szt. Brendan, MacMahon marsall, Nagy Károly, Theobald Wolfe Tone, a Makkabeusok Anyja, az Utolsó Mohikán, Kasztília Rózsája, Galway Jelöltje, a Férfi, aki Bankot Robbantott Monte Carlóban, az Ember, aki Résen Állt, a Nő, aki Nem, Franklin Benjámin, Bonaparte Napóleon, John L. Sullivan, Kleopátra, Savourneen Deelish, Julius Caesar, Paracelsus, Sir Thomas Lipton, Tell Vilmos, Michelangelo Hayes, Mohamed, a Lammermoori Menyasszony, Remete Szent Péter, Részrehajló Péter, Fekete Rosaleen, Patrick W. Shakespeare, Brian Confucius, Murtagh Gutenberg, Patricio Velasquez, Nemo Kapitány, Trisztán és Izolda, az Első Walesi Herceg, Thomas Cook és Fia, a Hős Kis Katona, a Csókos Arrah, Dick Turpin, Ludwig Beethoven, a Takaros Menyecske, Kacsázó Healy, Angus a Remete, Dolly Mount, Sidney Parade, Ben Howth, Valentine Greatrakes, Ádám és Éva, Arthur Wellesley, Boss Croker, Hérodotosz, Jack az Óriásölő, Gautama Buddha, Lady Godiva, Killarney Lilioma, Balor a Szemmelverő, Sába Királynője, Acky Nagle, Joe Nagle, Alessandro Volta, Jeremiah O'Donovan Rossa, Don Philip O'Sullivan Beare.

287-288. oldal

38 hozzászólás
>!
Kuszma MP

Elfelejtettem elmondani neki azt a sztorit Kildare grófjáról miután fölgyújtotta casheli katedrálist. Ismered? Rohadtul röstellem, aszongya, de Isten a tanúm, azt hittem, az érsek is benne van.

225. oldal

3 hozzászólás
>!
krtacek

Szokás mondani, hogy Robinson a természet gyermeke volt. No igen, de Péntek temette el. Minden péntek eltemet egy csütörtököt.

Kapcsolódó szócikkek: Robinson Crusoe

Hasonló könyvek címkék alapján

Hamvas Béla: Karnevál
Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij: A Karamazov testvérek
Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij: Bűn és bűnhődés
Virginia Woolf: Mrs. Dalloway
William Faulkner: A hang és a téboly
Emily Brontë: Üvöltő szelek
E. M. Forster: Út Indiába
Gabriela Adameşteanu: A találkozás
Laurence Sterne: Tristram Shandy úr élete és gondolatai
Andrej Belij: Pétervár