A ​Portrait of the Artist as a Young Man 79% 20 csillagozás

Nagyon nehéz véleményt mondanom erről a könyvről. Egyrészt tagadhatatlanul lenyűgöző mennyi tartalmat, mennyi gondolatot megelevenít. Dublin, és a katolikus gyerekkor életre kel az oldalakon, és egyértelműen éltem bizonyos pillanatokért, amik másokban is megragadtak. Az igazságtalanságok az iskolában, a vacsorajelenet, a szentbeszéd, a belső vívódás, elmélkedések diákok közt. A könyv végi dialógus talán, ami legjobban megfogott ebből a szempontból.
Tipikusan az a könyv ez, amit mutogathatnak egymásnak az (köhm) irodalmárok, hogy mennyire komoly, és tény, ami tény, rengeteget lehet róla beszélni, de engem egyszerűen nem érdekel. Nincs semmi, ami személyesen megfogott volna benne, és ez a kibírhatatlan komolyság hatja át az egész könyvet, ahol minden a nagybetűs életről és a lelki szorongásról szól a lehető legkisszerűbb közegben. Mintha valaki egy üres kartondoboz hányatatott sorsáról akarna írni. Persze, ezzel nem az ír valóságot próbálom ócsárolni.
Az Előttem az élet jut eszembe, amit utoljára olvastam, és egy szomorú sorsú gyerekről szólt. Ott viszont úgy éreztem, hogy a történet sokkal drámaibb volt, és valóban együtt tudtam érezni a főszereplővel, illetve törődtem sorsával. Ellenben itt nem törődtem egyáltalán semmi iránt. Az, hogy a cselekmény ennyire elhanyagolt, és borzasztóan unalmas nekem mindig is megbocsáthatatlan marad, legyen akármilyen jó az író.

Összességében nyelvileg, mélyebb tartalmilag egyértelműen megragad, ősszetételileg viszont ki nem állhatom.

Féltem Joyce-tól, merthát a hírneve igencsak megelőzi. Nem mondom, hogy mindent 100%-ig értettem, de ezt nem is vártam és azért sokat segített, hogy diák kiadást olvastam nem rövidített, amiben az utalások meg voltak magyarázva. Minden esetre nekem tetszett a könyv.

Ez alapján Joyce nem igazán szimpatikus. A főszereplő végig antipatikus volt. A történet eleje számomra érdektelen. A pap részletes leírása a Pokolról tetszett, onnantól érdekesebb lett a történet, és szerettem a filozofálgatásokat a végén, főleg a többi fiú között, de… nem nyűgözött le.
Ami meg nem az ő hibája, de azért mégis kiemelném, – bár nem csak erre az angol könyvre jellemző, – hogy főleg a végefelé elég sok latin (?) szöveg volt, amely nyelvet még nem sikerült elsajátítanom, és ez nekem egy kicsit zavaró, ha nincs egy lábjegyzet, ami leírja, hogy mit jelentenek azok a mondatok. A neten persze fent van, oda is raktam a linkekhez, de néha elgondolkodom, hogy mondjuk a 60-as években – ami az én kiadásom – az emberek hány százaléka beszélt latinul

Még az egyetemen olvastam, elég fura könyv. Olvasás közben nagyon idegesített, de mégis kíváncsivá tett és szívesen olvastam. Joyce nagyon érdekes alak lehetett.
Talán majd egyszer, nagyon sokára megpróbálkozok valemelyik regényével is, de csak akkor, ha rengeteg időm és friss agyam lesz. Az már ebből az önéletrajz-féleségből is nyilvánvaló, hogy Joyce nem fáradt aggyal olvasásra való.

Voltak pillanatok, amikor élveztem és teljesen belemerültem az olvasásba, és voltak, amikor alig vártam, hogy vége legyen. Még most sem tudom eldönteni, hogy akkor ez most tetszett-e vagy sem, de egy biztos: rettenetesen emberközeli és kegyetlenül őszinte.
És ez a része tetszett. Ezért megérte.
Sokat lehet agyalni ezen a könyvön, Stephen karakterén és azon az érán, amit olyan hitelesen lefest ez a mű.
Nem olvasnám el még egyszer, de örülök, hogy egyszer azért átrágtam magam rajta.

„I do not fear to be alone or to be spurned for another or to leave whatever I have to leave. And I am not afraid to make a mistake, even a great mistake, a lifelong mistake, and perhaps as long as eternity too.”