Minden ​élő az ég alatt 97% 148 csillagozás

Kora reggel sohasem vagyok a legjobb formában, főként a tavaszi, hideg yorkshire-i reggeleken nem, amikor metsző márciusi szél csap le a hegyekből, átfúj a ruhán, és csípi az ember orrát, fülét. Szomorú idő volt, de különösen rossz volt ott állni azon a köves udvaron és nézni, hogy egy gyönyörű ló elpusztul az én hozzá nem értésem miatt. Nyolc órakor kezdődött. Mr. Kettlewell akkor telefonált, amikor a reggeli végénél tartottam. – Van itt nekem egy szép nagy igáslovam, oszt teli lett kiütésekkel. – Tényleg? Milyen kiütésekkel? – Hát, olyan kerek oszt lapos, teljesen teli van vele. – És egészen váratlanul kezdődött? – Hát igen, tegnap este még kutya baja se vót. – Rendben, azonnal megnézem. Nem sok híja volt, hogy a kezemet dörzsöljem örömömben. Urticaria. Általában magától elmúlik, de egy injekció meggyorsítja a lefolyását, és rendelkezésemre állt egy új, kipróbálásra váró antihisztamin, amely állítólag éppen ennek a bajnak az ellenszere. Az állatorvos könnyedén fitogtathatja tudását ilyen helyzetben. Az új nap pompás kezdete. Az ötvenes években a munka nagy részét a traktor vette át a gazdaságokban, de szép számban maradtak igáslovak, és amikor megérkeztem Mr. Kettlewell házához, rögtön tudtam, hogy egészen különleges lóval van dolgom. A gazda egy tágas bokszból az udvarra vezette az állatot. Pompás sbire volt, jó embermagasságú, nemes fejét büszkén felszegte, miközben felém poroszkált. Valami áhítatfélét éreztem, míg felbecsültem őt, szememmel végigpásztázva az erőtől duzzadó nyak vonalát, a széles szügyet, a súlyos patákban végződő lábak dús szőrzetét. – Milyen pompás ló! – A lélegzetem is elállt. – Hatalmas! Mr. Kettlewell csendes büszkeséggel mosolygott. – Hát igen, fáintos jószág. Csak a múlt hónapban vettem. Szeretem, ha jó lovam van. Ez az apró termetű, idős, de mozgékony és vidám ember volt az egyik kedvencem a gazdák közül. Jó magasra kellett nyújtóznia, hogy megsimogathassa a hatalmas nyakat, és miközben visszahuppant a földre, az állat hozzádörgölte az orrát. – Kedves is. Nagyon szelíd. – Igen, igen. Sokat ér, ha egy ló olyan jó természetű, mint amilyen szép. Kezemet végighúztam a bőrön éktelenkedő jellegzetes foltokon. – Igen, ez urticaria, semmi kétség. – Hát az meg mi? – Csalánkiütésnek is mondják. Allergiás állapot. Ehetett valami szokatlant, de gyakran elég nehéz hajszálpontosan eltalálni az okot. – Súlyos? – Nem, dehogy. Van egy injekcióm, az majd gyorsan rendbe hozza. Egyébként jól van, ugye? – Hát persze, kutya baja. – Rendben. Ez a dolog néha megzavarja az állatot, de a mi barátunk maga a megtestesült egészség. Ahogy a fecskendőbe szívtam fel az antihisztamint, éreztem, hogy ennél igazabbat sohase mondtam. A nagy lóból csak úgy sugárzott az egészség és a jó közérzet. Meg se moccant, ahogy beadtam neki az injekciót. Már éppen el akartam tenni a fecskendőt, amikor eszembe jutott valami. Az urticariára addig egy saját készítményt használtam, ami mindig bevált. Talán jó ötlet lenne ezzel kiegészíteni az antihisztamint, hogy biztosra menjünk. Azt akartam, hogy ez a remek ló gyorsan meggyógyuljon. Visszasiettem a kocsimhoz a jó öreg gyógyszerért, amelyet mindig magamnál tartottam, és a szokásos dózist injekcióztam be. A nagy állat ismételten ügyet sem vetett a dologra, a gazda pedig nevetett. – Nézze csak, rá se ránt, látja? Zsebre vágtam a fecskendőt. – Bizony. Bárcsak minden páciensünk ilyen lenne, mint ő. Remek állat. Ez nagyszerűen alakul, gondoltam. Könnyű, problémamentes eset, rokonszenves gazda, engedelmes páciens, maga a megtestesült lószépség, akit szívesen néznék egész nap. Nem akaródzott elmennem, bár még sokhelyütt vártak rám. Csak álltam ott, fél füllel hallgatva Mr. Kettlewell csevegését a küszöbön álló bárányellési időszakról. – Nos – mondtam végül –, mennem kell. – Már éppen indultam, amikor észrevettem, hogy a gazda elhallgatott. A csönd néhány másodpercig tartott, majd Mr. Kettlewell ismét megszólalt. – Valahogy reszket egy kicsit – mondta. A lóra néztem. Lábizmain halvány remegés látszott. Alig lehetett észrevenni, de láttam, hogy kezd apránként fölfelé terjedni, mígnem nyakán, törzsén és farán is elkezdett remegni a bőr. Nagyon enyhe volt a reszketés, de kétségkívül fokozatosan erősödött. – Mi ez? – kérdezte Mr. Kettlewell. – Ó, csak egy kis reakció. Mindjárt elmúlik. – Megpróbáltam könnyedén mondani, de nem voltam olyan bizonyos a dologban. A remegés gyötrő lassúsággal az egész testre kiterjedő rázkódássá vált, amely egyre erősödött, ahogy a gazdával ott álltunk némán. Azt éreztem, mintha nagyon hosszú ideje állnék már azon a helyen, igyekeztem nyugodtnak és gondtalannak látszani, de nem hittem a szememnek. Ez a hirtelen, érthetetlen fordulat – nem volt rá semmi magyarázat. A szívem vadul kezdett verni, a szám kiszáradt, ahogy a rázkódást a ló egész testét gyötrő hatalmas rángógörcsök váltották fel, és az állat szeme, amely oly derűsen nézett röviddel azelőtt, rémülten kimeredt, a szája pedig habzani kezdett. Az agyam lázasan dolgozott. Talán nem lett volna szabad kevernem az injekciókat, de akkor sem lehetne ilyen rettenetes a hatás. Merő képtelenség. Ahogy teltek a másodpercek, úgy éreztem, ezt nem sokáig bírom már. A szívem a torkomban dobogott. Biztos, hogy nemsokára jobban lesz. Rosszabbul már nem lehet. Tévedtem. A hatalmas állat alig észrevehetően elkezdett inogni. Először csak egy kicsit, aztán egyre jobban és jobban, míg végül egyik oldalról a másikra dőlt, mint egy hatalmas tölgy a viharos szélben. Ó, édes istenem, látszott, hogy nemsokára elesik, ami a véget jelentette volna. És az a vég hamar bekövetkezett. Úgy rémlett, hogy még a kövezet is megrázkódott a lábam alatt, ahogy a hatalmas ló a földre rogyott. Néhány másodpercig ott feküdt, oldalán kinyúlva, lábai görcsösen kalimpáltak, aztán nem mozdult többet. Hát így állunk. Megöltem ezt a nagyszerű lovat. Lehetetlen volt, hihetetlen, hogy néhány perccel azelőtt ugyanez az állat még ott állt ereje és szépsége teljében, én meg jöttem az okos új gyógyszereimmel, és erre ott fekszik holtan. Mit is mondhattam volna? „Rettenetesen sajnálom, Mr. Kettlewell, egyszerűen nem értem, hogyan történt.” Kinyitottam a számat, de egy hang nem sok, annyi se jött ki rajta, még egy kis makogás sem. És mintha csak egy képet néznék, felismertem a gazdasági épületek négyszögét, háttérben az alacsony égbolt alatt húzódó hófoltos dombokat, a csípős szelet, a gazdát, magamat és a ló mozdulatlan testét. Teljesen átfagytam, nyomorultul éreztem magam, de mondanom kellett valamit. Egy mély, reszketős lélegzetet vettem, és épp azon voltam, hogy megszólalok, amikor a ló egy picit megemelte a fejét. Nem mondtam semmit, Mr. Kettlewell sem szólt, ahogy a nagy állat a szügyére egyensúlyozta magát, nézett maga köré néhány másodpercig, majd lábra állt. Megrázta a fejét, aztán odament a gazdájához. A felépülés ugyanolyan gyors volt, mint amilyen hihetetlen, akárcsak az a megsemmisítő kollapszus, mint hogyha nem is ez az állat zuhant volna teste teljes súlyával az udvar kövezetére. A gazda felnyúlt és megsimogatta a ló nyakát. – Nézze, Mr. Herriot, a foltok majdnem teljesen elmúltak! Odamentem és megnéztem. – Így igaz. Már alig látszanak. Mr. Kettlewell csodálkozva ingatta a fejét. – Hát igen, nagyszerű ez az új gyógymód. De mondanék valamit. Remélem, nem sértődik meg, hogy ezt mondom, de – megfogta a karomat és az arcomba nézett –, azt hiszem, egy kicsit kegyetlen.

7-11. oldal, 1. fejezet

– Mr. Chandler, Tizennégy év hosszú idő. Maga is tudja, hogy egyszer minden
elem kimerül.
– Tizennégy év? Az a szerencsétlen csak kétéves!
– Kétéves?? – Meghabarodott volna az öreg? – Don? Kétéves?
– Don? Nem Donról beszélek. A kutya nagyszerűen van, a gyógyszer hatott.
Az a nyavalyás tévé romlott el megint. Szóval el tudna jönni, hogy megjavítsa?

Blanco, akár a víz alól hirtelen felbukkanó fehér bálna, felemelkedett a kandalló mellől, és az asztalnál termett.

Azért ne légy elkeseredve. Gyakran támad az az érzésem, hogy a dolgok sokszor a lehető legjobban alakulnak.

184. oldal

-Nos, éppen elindultunk az esti sétánkra, amikor teljesen váratlanul köhögni kezdett.
-Csak egyetlen köhintés?
-Nem, kettő. Valahogy így: kuckuc.

89. oldal

Mrs. Sidlow szájából fröcsköltek a szavak, apró, sötét, kegyetlen szemei dühtől szikráztak. Ahogy elnéztem a fekete, formátlan haj övezte szikár arcát, hegyes állát, az jutott eszembe – s nem először –, hogy teljesen olyan, mint egy boszorkány. Nem volt nehéz elképzelni, amint egyik lábát átveti egy seprűnyélen, s felszáll, hogy repkedjen egy kicsit a Hold körül.

34. oldal

Álltam a fél napom romjai között, és távolodó hátát néztem, azzal a tudattal, hogy semmibe se vesz."

73. oldal

Mindennap, mielőtt elindultak az iskolába, zenét hallgattak, amit jómagam – ugyanis világéletemben a klasszikus zenéért rajongtam – kezdetben elviselhetetlennek éreztem, s a popzenével nem tudtam megbarátkozni. Csupán hangos, kellemetlen zajt jelentett számomra. Aztán, ahogy teltek-múltak a hónapok Rowan Garth-ban, és minden áldott nap el kellett viselnem a Blue Suede Shoest, a Don't Be Cruelt, a Jailhouse Rockot és a többi számot, egyre jobban megkedveltem a jó öreg Elvist, és ma, negyven év múltán, bármelyik dalát hallom a rádióban, képzeletben máris ott vagyok reggel a Rowan Garth-i konyhában, mellettem a kukoricapelyhet reggeliző gyerekek, oldalamon a kutyám, s az egész világ fiatal és gondtalan.

23. történet

Üres volt a táj, egy lélek sem mozdult, némaság honolt, csupán egy madár kiáltott a távolban, engem mégis megindított a magány és bizsergető közelségben éreztem a világ összes teremtményét.

Örökbe fogadta önt – nevettem el magam. – A macskák már csak ilyenek. S mondhatom, szerencsés volt az a nap az ön számára.