Gertrude gyanakodva közeledett és beleszagolt a furcsa folyadékba. Rövid habozás után beledugta az orrát, kortyolt egyet, és másodperceken belül szorgos lefetyelés hangjai töltötték be az ólat. – Szavamra, ízlik neki! – kiáltotta Will. – Még szép – közölte a papa derűsen. – Ez John Smith legjobb söre. A disznó rneglepően rövid idő alatt végzett a két gallonnal, majd tisztára nyalta az egész vályút, mielőtt otthagyta volna. Semmi késztetést nem mutatott arra, hogy visszaheveredjék a szalmára, hanem járkálni kezdett az ólban. Időnként odament a vályúhoz, hogy megnézze, nem fakadt-e még egy kis sör benne, és fel-felnézett a palánk fölött behajló három arcra.
Az egyik alkalommal elkaptam a pillantását, és hitetlenkedve konstatáltam, hogy a korábban vészjóslóan villogó tekintetben most nyájas derű honol. Nérni jóindulattal még azt is mondhattam volna, hogy a disznó mosolyog.
Ahogy múltak a percek, egyre bizonytalanabbá vált a mozgása. Időnként megbotlott, és kis híján… (tovább)
A repülő állatorvos 125 csillagozás
Eredeti megjelenés éve: 1976
Enciklopédia 1
Kedvencelte 14
Most olvassa 7
Várólistára tette 36
Kívánságlistára tette 51
Kölcsönkérné 2
Kiemelt értékelések
Herriot most is, mint mindig nagyon szórakoztató, egyben tele mély érzésekkel.
Még azt is megbocsátottam, hogy jó néhány írást már olvastam másik könyveiben. Persze nem bántam nagyon a dolgot, mert jó volt felidézni a már ismerős történeteket.
A katonai kalandjaiból nem sokat kaptunk, de szerintem ennyi elég is volt.
Újabb változatos élménycsokor a megunhatatlan vidéki állatorvostól. Megunhatatlanságát jól jelzi, hogy bár az ebben a kötetben szereplő sztorik egy részét olvastam már más kiadásban, ez semmit nem vont le az élvezetéből. James Herriot történetei időtlenek, sokadszorra is kikapcsolnak, és afféle bekucorodós, nosztalgikus gubóuniverzumot képviselnek számomra, mint Gerald Durrell, vagy Fekete István könyvei. A természet szépségének érzékeltetése, a humánum, a humor, a jó érzéssel telítődés olyannyira sajátjai ezeknek az íróknak, hogy könyveiket receptre írnám fel a békés létezéshez.
Herriot repülős kiképzése inkább csak szolid fűszer az állati kalandokon, a hangsúly itt is a fura páciensekre, és a sokszor még furább gazdáikra kerül. Lord Hulton lyukas kardigánban és trágyás csizmában megbízhatóan szórja szét a pipákat és a gyufaszálakat, hisztérikus macska tombolása nehezíti meg az autóvezetést, John Smith sörétől a malac rúg be, Granville Bennett ginétől Dr. Herriot, a jó cimbora Tristan pedig majdnem felrobbantja a konyhát, miközben udvarlási kísérleteit rendszerint megnehezíti egy-egy páciens, vagy farmer. És persze itt van kollégánk és főnökünk, a folyton hasznos tanácsokat szóró Siegfried is. „- James – mondta –, többet lehet tanulni egy tehén seggéből, mint egy tucat enciklopédiából.” A szinte mindig mókás történetekben néha akad persze szomorú epizód, a helyszín pedig ezúttal is a gyönyörű Völgység, ahová biztos több olvasó menten odaköltözne, hogy magától értetődően lódoktornak álljon a felséges helyszínen. „Sam kiugrott, és berohant a közeli erdőbe. Követtem őt a hűs árnyékba, a lehullott fenyőtűből és levelekből felhalmozódott avar titokzatos, nyirkos illatába, amely a sűrűn álló fatörzsek sötét szívéből származott. Valahonnan a magas ágak közül a világ legmegnyugtatóbb hangját, az örvösgalamb búgását hallottam.”
Kályha mellé telepedéshez tökéletes könyv. Jó tanács: a befűtéshez lehetőleg ne használjunk étert.
„Lord Hulton asszisztálásával nem volt könnyű dolgozni. Hol a tűt, hol az ollót nyomtam a kezébe, majd parancsolóan visszakértem őket, amivel meglehetős pánikot keltettem benne. Kétszer a pipáját adta oda, hogy azzal vágjam el a fonalat, egyszer pedig azon kaptam magam, hogy a gyér fényben a pipaszurkálójába próbálom befűzni a selymet. A maga részéről őlordsága is szenvedett, mert időnként fojtott szitkozódást hallottam, amikor a tű megszúrta az ujját.”
Újabb kitűnő könyv kedvenc állatorvosomtól. Azóta már egy másikat is elolvastam tőle, és belekezdtem a következőbe. Gyakorlatilag átmenet nélkül sorjáznak a történetek, az ember észre sem veszi, hogy kötetet váltott. Ha mégis akad az életműsorozatban a többinél jellegzetesebb gyűjtemény, akkor éppen A repülő állatorvos az. Herriotot pilótának képezték ki a II. Világháborúban, de egy kiújuló betegsége okán leszerelték, mielőtt bevetésre mehetett volna. Nagy nyereség ez nekünk, olvasóknak, mert lehetséges, hogy ezért sikerült túlélnie a háborút, hogy még sok állatot gyógyítson és sok könyvet írjon élményeiről. A kiképzés hónapjainak epizódjai mintegy keretbe foglalják a jellegzetesen herriotos történeteket, amelyekhez apropóul szolgálnak a katonaemlékek. Találkoztam a könyvben egy-két, korábbról ismert sztorival is, de ez sem zavart. Herriot pihentet, vigasztal és felemel, valahányszor csak találkozom vele.
Ugyan volt egy olyan érzésem, hogy ez a kerettörténet csak egy álca, hogy más könyvben megjelent írósait megint kiadhassa, de a kedvemet ez sem rontotta. Pedig a repülésből, a háborúból tényleg csak annyit kaptunk, hogy valamiről eszébe juthasson Yorkshire és valamelyik ottani gazda beteg állata. De sebaj, ettől még nagyon érdekesek voltak a történetek (főleg az a kevés, amit máshol még nem olvastam), élveztem a három állatorvos (a harmadik még nincs egészen kész) torzsalkodását, és a saját állataik kalandjait. Herriott humorára mindig vevő vagyok.
Nem mondanám, hogy az eddigi Herriot könyvek közül ez tetszett a legkevésbé, inkább csak azt mondom, hogy szomorú volt a háborús keret, hogy visszaemlékezésekből olvashattunk a rendelős sztorikból, és csak nagyon sajnáltam Herriot-ot, hogy nem lehet otthon. A katonai élet kevésbé érdekelt, még éppen okés volt a mennyiség, amit kaptunk belőle.
Tulajdonképp egy állatorvos, aki a háború alatt repülőpilóta lesz, és mint kezdő, fiatal állatorvos, meséli az életét, történeteket a kiképzéséről, és a gyógyításairól.
Vannak benne aranyos , humoros, és szívszorító esetek is. De a végére már olyan egysíkúnak tűnik, lehet egyszerre nagyon tömény, vagy túl sok.
Igazi kikapcsolódásra való olvasmány. Tetszett az, hogy falusi, házi- és haszonállatokat gyógyít az orvos, olyan eszközökkel, környezetben, ami megnehezíti a dolgát, de egyben sokkal nagyobb a sikerélmény.Nem az anyagiak, hanem a hivatástudat hajtotta, akár éjjel is. Tetszett, hogy nem csak pozitív végű kezelések voltak, hiszen az túl szép lett volna, és nem valósághű.
A vidéki emberek egyszerűsége, életvitele,munkabírása és a rengeteg tudás, ami az iskolázatlan fejekben volt a földdel, állattartással kapcsolatban, meg-meg állított, mert 3 évig éltem én is falun, és most is hatalmas a különbség a városi élet és a vidék mindennapjaiban! Sőt az állatorvoslás terén is! Nagyot nevetett az orvos, amikor kiscicámat oltatni szerettem volna, miközben ő a birkanyájtól jött és a disznókhoz tartott épp.
A repülős részekkel nem tudtam nagyon mit kezdeni! Imitt-amott, rövid, vagy kicsit hosszabb történések felbukkantak váratlanul, és a következő mondat, már újra az orvoslásról szólt, mindenféle átmenet nélkül.
Nem volt nagyon zavaró, csak nem tudtam beilleszteni sehogyan sem.
Néha, az időben való ugrálás is zavart ( hol kezdő orvos volt, hol nős, aztán újból nőtlen…), de a hivatásról szóló történeteket nem zavarta, nem volt fontos a sorrendiség, hisz önállóan is megállta a helyét mindegyik történet.
Keresek még könyvet az orvos-író tollából biztos!:))
Imádom az önéletrajzi könyveket, föleg az ilyeneket amikben ennyire fanyar humor is rejlik és nem száraz. Első találkozásom Herriot-al de nem az utolsó az biztos.
Az állattörténetek aranyosak és kedvesek néhol kicsit szomorúak de mindenképpen érezni rajta, aki írta szereti az állatokat.
A háborús részek nagyon elenyészőek és inkább humorosan érintik a repülő pilóták életét.
Népszerű idézetek
– Hé, Willie! Figyejj mán, Willie! – Bob Sellars volt az, a szomszéd farmról. A húsz méterre lévő kőkerítésnek támaszkodott.
– Mi van, Bob?
– Gondútam, jobb, ha tudod. Láttam ma reggel, hogy a tehened eldugja a bornyát.
– Eldugja? Mit nem mondasz?
– Nem tréfálok ám, Willie. Eldugta amott az árokba, és amikor a bornyú ki akart gyönni, mindig visszanyomta.
– De… de én ezt nem értem. Sose hallottam még ilyet. Hát maga, doktor úr?
Ráztam a fejemet, de a dolog valahogy beleillett az egész napi munkámat átható fantáziavilágba.
Bob Sellars átmászott a falon.
– Jó van, ha nem hiszel nekem, akkor megmutatom. – Elindult a rét túlsó vége felé, ahol a fal tövében egy kiszáradt árok futott. – Itt van, ni! – mondta diadalmasan.
És valóban ott volt. Az apró vöröstarka borjút félig elrejtette a magas növényzet. Kényelmesen összegömbölyödött fűágyában, és mellső lábaira hajtotta a fejét.
Amikor a kis állat meglátta az anyját, feltápászkodott, és ügyetlenül ki akart mászni az árokból, de mire felkapaszkodott volna, a tehén, elszabadulva a kötőfékről, leszegte a fejét és gyöngéden visszanyomta.
Bob izgatottan hadonászott.
– Ottan vannak, hát nem megmontam, hogy eldugta!
Rogers nem szólt semmit, én pedig széttártam a karomat, de a kikapaszkodással még kétszer próbálkozó borjat az anyja ismét határozottan visszatolta a fejével az árokba.
– Hát, alig hiszek a szememnek – mormolta a farmer, félig önmagának. – Öt borja vót mán neki, és mindet elvettük tűle azon nyomban, ahogy mindenki teszi. Lehet, hogy ezt meg akarta tartani magának. Nem tudom… nem tudom… – Tanácstalanul elhallgatott.
42. fejezet
– Ami azt illeti – mondtam – egy csomó fogat vertem már ki úgy, ahogy ön tette.
Megfordult és rám meredt.
– Tényleg? Maga fogorvos?
– Nem – szóltam vissza a vállam felett. – Állatorvos vagyok.
3. fejezet
Ám amikor egy szemernyi kétség nélkül tudod, hogy – még ha nem igényelt is különösebb fejtörést- sikerült visszahoznod egy állatot a halál torkából az eleven, lélegző világba, az olyan tartós megelégedettséget okoz, amely gyógyírt ad az állatorvosi praxis nyűgeire és kudarcaira, és mindenért kárpótol.
73. oldal, 7. fejezet
Maguk a farmerek is csak nehezítették a helyzetemet ama vendégszerető szokásukkal, hogy minden alkalommal hatalmas bögre teákat nyomtak a kezembe. Időnként nem tudtam rászánni magam, hogy ilyesmivel zavarba hozzam őket, és inkább a szabad ég alatt végeztem el a dolgomat. De még ez is veszélyekkel járt, mert noha én mindig egy elhagyatott útszakaszt választottam, ahol az ember nem járta lápvidék terült el előttem egészen a szemhatárig, hogy aztán másodpercek leforgása alatt autóktól feketélljen az út, amelyek szédítő sebességgel közelednek felém, és persze mindegyiket nő vezeti.
20. fejezet
A legtöbb helyen hallani valamit – madárcsicsergést, távoli motorzajt –, de itt tökéletes volt a csend, csak a szél sóhajtott a hegytetőn, megzörgetve körülöttem a harasztot. A farm a vad vidék egyik védett pontján feküdt; dús, széles mezők, ahol jó legelőre talált a csorda, és a lekaszált fű szabályos rendekben sorakozott. Megnyugtató látvány volt; idefent, a széljárta magasban, áldott békére találtam. Béke honolt a sok mérföld hosszan elnyúló lápvidéken, békét lehelt a csönd, a csomós fű és a fekete, tőzeges föld. A széna bódító illata lengett a meleg nyári légben, és újra csak azt éreztem, hogy elszállnak a gondjaim.
31. fejezet
Az út túloldalán ösvényt ástak a hóba, és Stokill azon haladt. Én a nyomában csúszkáltam, reménytelenül tekintve szét az előttünk elterülő érintetlen tájon. Stokill hátrafordult a nyeregben.
– Fogja meg a ló farkát! –mondta.
– Tessék?
– Fogja meg a farkát! Mintha álmodnék, úgy markoltam meg a szúrós lószőrt.
– Nem úgy, hanem két kézzel! – magyarázta türelmesen a farmer. – Most lesz jó, fiam. Akkor kapaszkodjék!
Csettintett a nyelvével, mire a mokány kis ló elszántan ügetni kezdett, maga után húzva engem is. És könnyű volt! Az egész világ elmaradt mögöttünk, ahogy röpültünk fölfelé, én hátradőltem és élvezettel néztem, ahogy a kis völgy feltárja előttünk hosszú kanyarulatait, majd az egész Völgységet a körben tornyosuló nagy, fehér hegyekkel, amelyek a sötét felhőkig nyúlnak. A pajtánál a farmer leszállt a lóról.
– Jól van, fiatalember?
– Jól vagyok, Mr. Stokill. – És mosolyogtam magamban, ahogy bementem utána a kis épületbe. Ez az öregember egyszer elmesélte nekem, hogy tizenkét éves korában otthagyta az iskolát, míg én nagyobbrészt tanulással töltöttem az életem huszonnégy évét. Mégis, ha visszagondolok erre az iménti órára, csak egy következtetésre juthatok: sokkal többet tudott nálam.
9. fejezet
Georginát láthatóan nem ijesztette meg a kocsi mozgása, újra meg újra kidugta karmos mancsát a doboz résein. Majd dühösen prüszkölő feje is megjelent, egészen a nyakáig. Tristan elszántan nyomogatta vissza az előtüremkedő testrészeket, de kétségbeesett kiáltásai elárulták, hogy a csata vesztésre áll.
Utolsó sikolyát az elkerülhetetlenség érzésével fogadtam.
– Kiszabadult, Jim! Kiszabadult a rohadék!
Hát ez nagyszerű. Aki vezetett már olyan autót, amelyben egy hisztérikus macska garázdálkodik, az el tudja képzelni a helyzetemet.
Ráborultam a volánra, ahogy a szőrös jószág hol balról, hol jobbról ugrott nekem, vagy végigkarmolta a tetőt és a szélvédőt, miközben Tristan hiába próbálta elkapni.
De a könyörtelen sors nem érte be ennyivel. Egy pillanatra elnémult társam fújtatása és nyögése, hogy vérfagyasztó sikolyt hallasson helyettük.
– Szarik a rohadék, Jim! Mindent összeszarik!
18.
Yorkshire hideg hely, és még jól emlékszem a megdöbbenésre, amit a Darrowbyben töltött első telem beköszönte okozott. Nem sokkal előbb esett le az első hó, és én az ekék nyomát követve zötykölődtem a magas, fehér halmok között, amíg el nem értem az öreg Stokill gazda kapujához. Mielőtt kinyitottam volna a kocsiajtót, az üvegen át néztem az előttem feltáruló új világot. Fehér takaró borult a hegyoldalra és a kis farm tanyaházának és melléképületeinek tetejére. Még távolabb sima szőnyegként terült el a földeken, elrejtve az ismerős tereptárgyakat, a legelőt körülvevő kőfalakat, a patakot a völgy mélyén, ismeretlenné és izgalmassá formálva az egész tájat. De a különös szépség láttán érzett megindultságom egy csapásra megszűnt, amint kiszálltam, és belém mart a szél. A kelet felől süvítő sarkvidéki széllökések még hidegebbek lettek, ahogy végigsöpörtek a fagyott, fehér fennsíkok fölött. Vastag télikabát és gyapjúkesztyű volt rajtam, de a jeges szél a csontomig hatolt. Levegő után kapkodtam és nekivetettem a hátamat a kocsinak, hogy begomboljam a kabátot az állam alatt, aztán küszködve megindultam a szélben rázkódó, zörgő kapu felé. Nagy nehezen kinyitottam, bementem, a lábam alatt csikorgott a hó.
9. fejezet
Ezt a könyvet itt említik
Hasonló könyvek címkék alapján
- Brunella Gasperini: Én és ők 91% ·
Összehasonlítás - Brunella Gasperini: Egy nő és egyéb állatfajták 85% ·
Összehasonlítás - Lucy Score: Amit sosem fedünk fel 91% ·
Összehasonlítás - Charles Martin: Hegyek között 91% ·
Összehasonlítás - Tamási Áron: Ábel az országban 85% ·
Összehasonlítás - Rita Falk: Császármorzsa-dráma 94% ·
Összehasonlítás - Kevin Hearne: Hammered – Elkalapálva 90% ·
Összehasonlítás - Ella Maise: Akarlak, Adam Connor 87% ·
Összehasonlítás - Leslie L. Lawrence: Siva utolsó tánca 84% ·
Összehasonlítás - Jojo Moyes: Mióta megszerettelek 90% ·
Összehasonlítás