A rokonszenves jellemű, felejthetetlen Natty Bumppo, aki Cooper minden indiánregényében más-más néven szerepel, ebben a könyvben a Bőrharisnya nevet viseli. Ez sorrendben a negyedik Cooper öt világhírű indiánregénye közt, melyet örömmel olvas az egész világ ifjúsága. Érdekes megemlíteni, hogy Cooper indiánsorozatából valamikor, 1823-ban, ez a kötet jelent meg elsőnek. A regény egyik hősében, Marmaduke Temple bíróban Cooper a saját édesapját rajzolja meg, akinek élete sok rokon vonást mutat a regényalak történetével. A Bőrharisnya cselekménye 1793-94-ben játszódik le, a modern Amerika kialakulásának első idejében. Natty Bumppo és indián barátja, Csingacsguk a múltba révedező öreg szemével nézi a körülöttük kavargó eseményeket és a sok változást, melybe nehezen tud belenyugodni. Ha nincs is mindig igazuk, életük a barátságnak, a hűségnek, a természet szeretetének és az egyszerű ember egyenes gondolkodásának szépségét hirdeti.
Bőrharisnya (Bőrharisnya 4.) 167 csillagozás
Eredeti megjelenés éve: 1823
Tagok ajánlása: Hány éves kortól ajánlod?
Enciklopédia 9
Szereplők népszerűség szerint
Helyszínek népszerűség szerint
Kedvencelte 4
Most olvassa 4
Várólistára tette 34
Kívánságlistára tette 7
Kiemelt értékelések
Csak kiváló értékelést tudok rá adni, felnőtt fejjel még jobban megfogott, mint gyerekkoromban. És csak az járt végig a fejemben: „Vége a régi szép időknek”. Amikor még háborítatlan volt az amerikai vadon. Amikor még csak indiánok és állatok népesítették be Észak-Amerikát. És csak néhány pionír volt, akik Natty Bumppo-hoz hasonlóan járták az erdőt, vadásztak, halásztak, időnként harcoltak is. A Bőrharisnya ennek az időnek a végét és az amerikai civilizáció kezdetét jelenti. Amikor megjelennek a telepesek, amikor elkezdik irtani az erdőket, tulajdonukba vesznek nagy területeket – onnan mennek a pionírok, az indiánok, meg az állatok is (ha még nem pusztították ki őket).
Persze, a civilizáció együtt jár a korszerűsítéssel, a fejlődéssel, esetleg a demokráciával, a jog és a törvények uralmával. Ezt egy olyan egyszerű ember, mint Natty, nem igazán érti, nem is értheti meg. Miért is zárják kalodába, amikor csak az otthonát védi? spoiler.
Érdekes, hogy Cooper ezt a könyvet írta meg elsőként a Natty-ról szóló sorozat kötetei közül – és Temple bíró mintájaként a saját édesapja szolgált –, a Vadölőt, Az utolsó mohikánt és a Nyomkeresőt csak később, mintha sejtette volna, hogy a vén pionírnak kell, hogy legyen valami előélete is. Hát sikerült, lett az előélet, lett ez, és hátravan még az utolsó rész. spoiler.
Ajánlom mindenkinek!
Az indián-könyvek nem az én műfajom. De ezt a könyvet nem is lehet igazán annak hívni, hisz nem sok indiános rész van benne, harc meg egyáltalán nincs. Nem is volt különösebben izgalmas, talán csak a tűzesetet kivéve. Sokkal inkább Bőrharisnya és Csingacsguk nosztalgiázására, és a Temple-vel való ellentétére volt kiélezve Cooper mondanivalója (amivel valahol egyet tudok érteni).
Most újraolvasva rácsodálkoztam néhány dologra, amire nem is emlékeztem. Például, hogy milyen romantikus az író, mennyire az a korszak.. Hiszen az még csak rendben van, hogy az indiánok nemesek, a pionírok kemények de az már kicsit idegesítő volt, hogy mennyire rémesek a női szereplők. Minden lehető alkalommal alélnak, a főszereplő csaj is éppenhogy nem, de mindentől irul-pirul. Aztán természetesen amelyik női szereplő nem ifjú és szép, az nevetséges… Nem tudom, ha ilyen nőszemélyek népesítették be Amerikát, csoda, hogy nem haltak ki a telepesek egy generáció után…
Szomorú Natty és Nagy Kígyó sorsa.
Ebben a könyvben valahogy átérződik ez az idő múlásából fakadó szomorúság.
A két öreg nem találja már a helyét az új világban, ami egyre szűkebbre vonja az ő területüket, ahol még a régi értékek a fontosak. Ebből és persze az emberi rosszindulatból és ostobaságból keletkeznek a konfliktusok is.
Persze most is találkozhatunk mosolyogtató vagy épp ellenszenves alakokkal és a románc sem marad el. De valamiért a bánatot éreztem minden oldalon.
A Nagy Indiánkönyv utolsó előtti kötete. Cooper felejthetetlen stílusában folytatódik tovább Nathaniel Bumpoo (a.k.a.Bőrharisnya) és hű barátja, Csingacsguk története. Számomra sokkal szomorúbb hangvételű volt a sztori, mint az előző részek. Hőseinken bizony már látszik az idő vasfoga, s történik pár szomorú esemény is. Összességében viszont remek Cooper-regény. Következik a folytatás, A préri! :))
Szerintem sokkal érettebb regény, mint a Nyomkereső volt. Bár az is nagyon tetszett, ennek sokkal komolyabb a mondanivalója és a cselekménye, még ha kevesebb is benne az akció. :) A vége az elég ütős volt. Az utolsó mohikán szintjén van ez a könyv, de azt nem éri el. Még a préri hátravan, de eddig a mohikán tetszett a legjobban.
Amikor megkaptam a sorozat második részét (Az utolsó mohikán), utána nagyon gyorsan rájöttem, hogy nekem kell az összes JFC-könyv ebben a témában. A suliban csak a Bőrharisnyát lehetett megvenni, így ez volt a következő könyv, amit a sorozatból olvastam. Annyira nem tetszett, mint a mohikán, mert „nem annyira indiános”. Viszont a vége az nagyon szívszorító… Ez már nem az a kor, amikor a Mohikán született. Ettől függetlenül minimum négyszer már „megvolt”! :)
Itt kezdődik a tragédia. Natty és Csingacsguk már nem élhetnek az erdőben és nem élhetnek úgy, ahogy valamikor szerettek. Megöregedtek és beszorultak a telepesek közé, kénytelen-kelletlen részesei azok életének, és főleg be kell tartaniuk a fehérek törvényeit. Látják, hogy a fehérek másként látják a természetet, és nem tudnak rajta változtatni.
Az a típusú könyv, amit ha ezerszer elolvasnék, akkor is ugyanúgy élvezném. Ebben már nincsenek indiánharcok és háborúk, és mégis, egy pillanatra sem unatkoztam. Templeton, az Otsego tó környéke és a lakók leírása is érdekelt.
A hétköznapi cselekvéseket is szerettem olvasni, jó volt beleolvadni a 18. század végi amerikai település mindennapjaiba. A történet lényege, a cselekvők mozgatórugói főként a végén derülnek ki, de az odavezető út is nagyon jó. Hosszú, és részletes cikket írtam róla itt: http://regiujkonyvek.blogspot.hu/2017/12/james-f-cooper…
Népszerű idézetek
– Ej, Natty! – mondá Temple bíró s a szánkó mellett a leterített állat felé közeledett –, ej, Natty, ha tudom, hogy te állsz lesben, nem lőttem volna a szarvasra. De azért nem vagyok biztos benne, hogy vajjon melyikünk golyója teritette le ezt a pompás vadat.
– Pedig afelől nyugodtan alhatik, bíró! – viszonzá csöndes, hangtalan nevetéssel a megszólított –, ön csak azért sütötte el a puskáját, hogy legyen minél megmelegítnie orrát ez átkozott hidegben.
7. oldal
– Igaz, szent igaz, Oliver! – bólogatott Bőrharisnya. – Ez a legkevesebb, amit elmondhatunk róla. Hej, ha ismerted volna fiatalkorában, ha mellette harcolhattál volna úgy, mint én! Emlékszem, egyszer tizenkét friss skalp himbálózott a derékszíján, amikor a hadiösvényről hazatértünk. De nem kell úgy megborzadnia, Elisabeth, hiszen borotvált fejű harcosok skalpjai voltak, akiket becsületes harcban ölt meg, ahol saját életét is egyforma eséllyel kockáztatta. Istenem, ha most az erdőben barangolok, eszembe jut az az idő, amikor lépten-nyomon indián törzsek táboroztak, és tíz-húsz füstoszlop szállt fel a sűrű lombok közül…, és ha meg-gondolom, hogy hovatovább egyetlen rézbőrű sem akad már ezen a vidéken, egészen elszomorodik a szívem. Nem mondom, látni még néha egy-egy részeg indián csavargót, aki sohasem harcol, vagy egy jenki indiánt, afféle elfajzott alakot, aki se nem fehér, se nem rézbőrű, de hol vannak már az igazi indiánok! Bizony, gyermekeim, legfőbb ideje, hogy szedjem a sátorfámat, és én is továbbmenjek.
XX. fejezet - Öregek és fiatalok
– Erdőnek elég ez is – hajtogatta Elisabeth makacsul, de Bőrharisnya is hajthatatlan maradt.
– Nem, Elisabeth, nem! Nem erdő az, ahol az ember lépten-nyomon irtásokra talál, ahol több az ember, mint a vad!
XX. fejezet - Öregek és fiatalok
– Csingacsguk keze nem tud már kosarat fonni…, és ingre sincs többé szüksége. Hallgass meg, gyermekem. Hatszor tíz forró nyár múlt el, amióta Csingacsguk ifjúvá cseperedett…, délceg volt, akár a fenyő…, gyors, mint a Sólyomszem puskájából kiröppenő golyó…, erős, mint a bivaly, hajlékony, mint a párduc! Ha Csingacsguk törzse már egy hete üldözte az irokézeket az erdőben, Csingacsguk volt az, aki megtalálta lábuk nyomát; ha a törzs diadalünnepet ült, Csingacsguk sátra előtt lengette a legtöbb skalpot a szél. Ha a sok gyámoltalan squaw sírt és jajveszékelt, mert éhes gyermekeinek nem tudott enni adni, Csingacsguk volt az első, aki vadat ejtett, és ellátta hússal az éhezőket. Csingacsguk belevágta szekercéjét a tölgyfába…, akkor még nem font kosarat, és most már kosarat se tud fonni!
XVIII. fejezet - Ég az erdő
– Megyek – énekelte delavár nyelven –, megyek már! Megyek az igazak országába! Sok irokézt megöltem, megbüntettem! A Nagy Szellem hív az igazak országába! Megyek!
…….
– Hol az az irokéz, aki azt merné állítani, hogy látta a mohikán főnök hátát? Hol az a mingó, aki szembe mert szállni a mohikánnal? Ki az, aki hallotta a mohikánt hazudni? Soha nem hagyta el hazug szó a mohikán főnök ajkát! Még fiatal harcos volt, és már dicsőséggel járta a hadiösvényt. Az ellenség vére festette pirosra mokasszinja nyomát. És amikor megöregedett, mindenki őt hallgatta a tanácstűznél. Szavait nem szórta szerte a szél.
…….
– Sólyomszem, apáim hívnak, és én megyek hozzájuk az örök vadászmezőkre. Az utat tisztán látom, szemem megint éles és fiatal. De akárhogy nézelődök is, sápadtarcút nem látok sehol. Csak bátor és igazságos indiánokat látok. Élj boldogul. Sólyomszem, nem találkozunk többé, hiszen te Tűzevővel meg a fiatal sassal együtt a fehérek égi honába kerülsz. Ám nekem ott a helyem, ahol őseim várnak. Gondoskodj róla, hogy íjamat, nyilaimat, tomahawkomat, pipámat és wampumövemet velem temessék el, mert amikor a mohikán utolsó útjára indul, sötétség veszi körül, mint éjjel, ha elindul a hadiösvényen. Akkor nem lesz idő ezekre a dolgokra gondolni.
XIX. fejezet - Csingacsguk halála
Ezt a képet őrizte meg róla emlékezetében a két fiatal. Soha többé nem látták. Hiába volt Marmaduke Temple minden erőfeszítése, hogy nyomára bukkanjon. Bőrharisnya eltűnt, elment abba az irányba, ahol lenyugszik a nap – első volt a bátor úttörők sorában, akik egyre szélesedő ösvényt nyitottak egy egész nemzetnek óceántól óceánig, egy óriási kontinensen keresztül.
XX. fejezet - Öregek és fiatalok
– Két tó közt, melyet hatalmas zuhatag köt össze. A lezúduló víz ereje olyan nagy, hogy sziklákat tör össze. Ketté is hasította a hegyet, mint egy szarvas patáját. Kétszáz lábnyi mélységbe zuhan le a víz, dörögve és tajtékozva. Előbb egy laposan előreugró, ötven lábnyi széles sziklára zuhan, és onnan megint száz lábnyi mélységbe. Így dübörög alá teraszról teraszra, míg végre odalenn a síkságon meg nyugszik és megszelídül.
Szóval, ez a náspáng…
– Talán nádat akar mondani, Monsieur Lequoi – kacagott Elisabeth.
– Oui, oui, Mademoiselle… merci igen, nád, cukornád.
– Tudjuk – jelentette ki Richard fölényesen. – Az egyik növény, amelyből a cukrot nyerünk, a cukornád, tudományos néven saccharum officinarum, a másik meg a mi cukorjuharfánk, az acer sacchrinum.
Tizedik fejezet - Erdei lovaglás
A sorozat következő kötete
 | Bőrharisnya sorozat · Összehasonlítás |
Ezt a könyvet itt említik
Hasonló könyvek címkék alapján
- Scott O'Dell: Kék delfinek szigete 88% ·
Összehasonlítás - Liselotte Welskopf-Henrich: Tokei-ihto visszatér 92% ·
Összehasonlítás - Anna Jürgen: Az irokézek fia 89% ·
Összehasonlítás - Rónaszegi Miklós: Az indián hercegnő 88% ·
Összehasonlítás - Alberto Vojtěch Frič: A hosszú vadász visszatér ·
Összehasonlítás - Mark Twain: Tom Sawyer kalandjai 87% ·
Összehasonlítás - Scott Westerfeld: Behemót 91% ·
Összehasonlítás - Szalatnai Rezső: Kempelen, a varázsló 82% ·
Összehasonlítás - Majoros Nóra: A néma táltos 95% ·
Összehasonlítás - John Flanagan: Gorlan romjai 93% ·
Összehasonlítás