Az ​utolsó mohikán (Bőrharisnya 2.) 330 csillagozás

James Fenimore Cooper: Az utolsó mohikán James Fenimore Cooper: Az utolsó mohikán James Fenimore Cooper: Az utolsó mohikán James Fenimore Cooper: Az utolsó mohikán James Fenimore Cooper: Az utolsó mohikán James Fenimore Cooper: Az utolsó mohikán James Fenimore Cooper: Az utolsó mohikán James Fenimore Cooper: Az utolsó mohikán James Fenimore Cooper: Az utolsó mohikán James Fenimore Cooper: Az utolsó mohikán James Fenimore Cooper: Az utolsó mohikán James Fenimore Cooper: Az utolsó mohikán James Fenimore Cooper: Az utolsó mohikán James Fenimore Cooper: Az utolsó mohikán James Fenimore Cooper: Az utolsó mohikán James Fenimore Cooper: Az utolsó mohikán James Fenimore Cooper: Az utolsó mohikán James Fenimore Cooper: Az utolsó mohikán James Fenimore Cooper: Az utolsó mohikán

Az utolsó mohikán, a Bőrharisnya-történetek időrendben második kötete nemzedékek képzeletét ejtette rabul 1826-os megjelenése óta. Az Észak-Amerika vad tájain játszódó cselekmény középpontjában egy valóságos történelmi esemény áll, amikor 1757-ben a franciák indián szövetségesei a William Henry-erődöt feladó brit katonák és családtagjaik százait mészárolták le. E köré a véres incidens köré építi Cooper romantikus történetét fogságról, szerelmes vonzalomról és hősiességről, amelyben a mohikán Chingachgook és fia, Uncas sorsa elválaszthatatlanul összefonódik a parancsnok lányai, Alice és Cora Munro, valamint Sólyomszem, a határvidéki felderítő életével.

Indián kerül szembe indiánnal, a fehérek brutális társadalma a mohikán civilizációval – abban, ahogyan a világ az amerikai indiánt látja, egyetlen írott szöveg sem játszott akkora szerepet, mint Az utolsó mohikán.

A 2017-es és az annál korábbi kiadások az eredeti mű rövidített, átdolgozott változatai.
A Park kiadó 2019-es kiadásaiban az eredeti mű teljes szövegének fordítása szerepel.

Eredeti megjelenés éve: 1826

Tagok ajánlása: 16 éves kortól

Tartalomjegyzék

A következő kiadói sorozatokban jelent meg: Jonatán Könyvmolyképző Könyvmolyképző · Az én könyvtáram Móra · A világirodalom legszebb történetei Pesti Szalon

>!
Könyvmolyképző, Szeged, 2020
232 oldal · ISBN: 9789632458489 · Fordította: Majtényi Zoltán
>!
Könyvmolyképző, Szeged, 2020
232 oldal · ISBN: 9789632458472 · Fordította: Majtényi Zoltán
>!
Park, Budapest, 2019
428 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789633554647 · Fordította: Gy. Horváth László

24 további kiadás


Enciklopédia 3

Szereplők népszerűség szerint

Natty Bumppo · Csingacsguk


Kedvencelte 33

Most olvassa 14

Várólistára tette 112

Kívánságlistára tette 45

Kölcsönkérné 2


Kiemelt értékelések

Bla IP>!
James Fenimore Cooper: Az utolsó mohikán

Gyermekkoromban olvastam először a Vadölőt, majd utána sorra a Nagy Indiánkönyv további részeit. Most ismét kézbe vettem Az utolsó mohikánt egy közös olvasás erejéig. Igazi romantikus alkotás fiataloknak, sok-sok izgalmas fordulattal, ármánnyal és cselszövéssel, tiszta és kevésbé tiszta érzelmekkel, hangulatos tájleírással, az egzotikus indián életforma bemutatásával. Ma már kissé zavar a leegyszerűsítés, az egysíkúan jó és rossz indiánok (például Csingacsguk és Magua) és a jó és gonosz fehér emberek (angolok és franciák) – miközben minkét fél hódító – harcainak ábrázolása. Tehát tudom, hogy nem reális, de szórakoztatásnak kitűnő, látványos film is készült belőle.

24 hozzászólás
ursus>!
James Fenimore Cooper: Az utolsó mohikán

Mottó: Ha az alábbiakban spoilert találsz, akkor neked úgyis mindegy.

Bő ötven évvel ezelőtti boldog gyermekkorom kalandkorszakában volt énnekem egy elemes géppisztolyom, továbbá egy Pathfinder feliratú kapszlis (ténylegesen durrogó) pisztolyom tokkal, övvel. Ezekkel felfegyverkezve személyesítettem meg Sólyomszem előbb tüzelő és később se kérdező verzióját egy budai bérház visszhangzó gangján. Ilyenformán a lakótársak mindig tudták, mikor mentem meg a világot, és csak akkor tették el a sodrófát, amikor kifogyott az elem meg a kapszli, s szüleim jó érzékkel rendre elfelejtettek újakat venni. Az idő tájt olvastam olyan ötször Cooper sorozatának számomra legkedvesebb darabját, Az utolsó mohikánt. Volt benne jó és gonosz, lányokat kellett megmenteni (amire magam is készen álltam a nap huszonnégy órájában), és főleg voltak benne indiánok, rajongásom tárgyai, kiket hétvégén buzgón imitáltunk az akkor még tervben sem lévő Marczibányi téri Művelődési Ház helyén burjánzó bozótosban. Aztán eltelt ez a már említett bő ötven esztendő, én pedig rohantam megvenni a Magyarországon első ízben megjelent EREDETI KIADÁST, mivel mindaddig csak az „ifjúság számára átdolgozott” verziót olvashattam, ahogy mindenki más is. A gyönyörű borítót felütve úgy hajoltam a könyvre, mint kamaszfiú a női napozó kerítésének illesztési hibájára. És akkor végre újra találkoztam legendás olvasmányommal.

Amit a továbbiakban mocskos módon fogok kritizálni, úgyhogy amennyiben nem vagy vevő az ilyesmire, esetleg még nem olvastad az eddig megjelent kiadásokat sem, most fogd menekülőre, vagy vedd úgy, hogy magamnak írtam okulásul.

TEHÁT:

Adva van egy irokéz (vagyis mingó, illetőleg huron, vagy makva, izé: mingve, és a végén kétszer viandot) indián, név szerint Magua, aki beszéli az öt irokéz nyelvjárást, plusz a mohawkot, a delavart, a jelbeszéddel tarkított, észak-keleti kevert bennszülött nyelvet, no meg az angolt és a franciát. Emellett tehetséges politikus és kiváló szónok. Ő a gonosz.

Továbbá van két másik indián, apa és fia, akik beszélnek delavarul, mert azok (a mohikán egy altörzs), egyébként meg nem beszélnek. Ha mégis, akkor olyanokat, hogy „uff”, vagy esetleg „fojtott hangon” valamit egymás közt, aminek tartalmába az író nem avat bele, mert nem kell az olvasónak mindent tudnia. Ők a jók.

Aztán itt van a tulajdonképpeni főhős, Sólyomszem, egy fehér erdőjáró, aki szerint mindenki hülye, csak ő helikopter. Amiben lehet némi igazság, mert a társszereplők egy része nem ősvadonban szocializálódott, és amit ők tudnak, arra pillanatnyilag nincs szükség, ellenben amit nem tudnak, az rekord idő alatt megölhetné őket, ha hősünk hagyná. Mindenki nyugodjon meg: nem hagyja, és mivel ez nem a Trónok harca, egy csomóan túlélik a könyvet. Több olvasó is nagyképűségnek tartja, ahogy Sólyomszem Heywarddal, Gamuttal, a lányokkal, később Munróval bánik, pedig a „felderítő” csak ragaszkodik a valósághoz. A fő baj nem ez vele, hanem az, hogy szó szerint egy rasszista barom. Még biztos nem láttál olyat, hogy egy szereplő, amúgy miheztartás végett, lépten-nyomon beleszövi mondandójába, hogy ő fehér ember, esetleg azt, hogy „tiszta vérű”. Persze az is lehet, hogy tényleg nagyképű, akinek meggyőződése, hogy a társai vakok, esetleg idióták, mert vagy nem látják, hogy ő fehér, vagy kilencedszerre sem értették meg, ezért újra el kell mondania nekik. És ebben is lehet valami, mert ha teljesen normálisak lennének, legkésőbb a negyedik alkalommal szólna valamelyikük, hogy „már említetted”, vagy „ja, emlékszem”, vagy „ez valami becsípődés nálad?”, vagy ilyesmit. De nem, mindenki issza a Sólyomszem faji hovatartozására vonatkozó fontos információt, amitől nevezett vérszemet kap, és újra elmondja. Cooper előre bocsátja az előszóban, hogy főhősének akadnak hibái, s mivel az író dönti el hogy szereplője jellemében mi legyen a gyenge pont, nyilván úgy döntött, hogy ez lesz az. Valamiért ezt tartotta fontosnak.

Mint ahogy azt is idejekorán elmondja, hogy az indián népnevekkel nehéz boldogulni, mert a bennszülöttek nem úgy hívják magukat, ahogy mások, illetve magukra sem mindig ugyanazt a kifejezést használják, meg aztán folyton jönnek-mennek, és ez tovább bonyolítja a dolgot. Szerintem meg Cooper vagy nem tudta, hogy az észak-keleti törzsek között ki kicsoda, vagy nem érdekelte, vagy úgy gondolta, hogy ha összevissza zagyválja a népneveket, akkor egzotikusabb lesz a végeredmény.

Aztán ott van Alice, aki ijedezik, meg Cora, aki szintén, de palástolja, továbbá David Gamut, egy kedves szociopata, aki azt se tudja, hol van, az ifjú Heyward őrnagy, aki szintén nem tudja (viszont ő szerelmes, amiért mindent megbocsátunk neki, hiszen folyton alfában van), s végül Munro ezredes, aki a szemünk láttára válik szúrós tekintetű és kemény kezű erődparancsnokból picsogó vénemberré, kit úgy kell pátyolgatni, mint a mozgásképtelen nagymamát a nyolcvanas évek nyugati irányú bevásárló-turizmusa idején (Gorenje rulez), amivel kifejezetten akadályozza egyetlen megmaradt életcélja elérését, lányai kiszabadítását.

A cselekmény egyszerű. Magua irokéz indiánként az angolok oldalán harcol a franciák ellen, amíg csak tökrészegre nem issza magát a fehérek által kísérletképpen felkínált tüzes vízből, minek következtében látványosan elkezd a gyakorlatba átültetni valamifajta módosított sámánizmust, azaz hangosan gajdolva ugrándozik, amit viszont parancsnoka, a boldogtalan Munro épp olyan büntetéssel sújt, amilyennel a reguláris sereg katonáit szokta: megkorbácsoltatja. Ettől összeomlik Magua élete. Törzse elkergeti, felesége elhagyja, s az asszony később meg is hal. Ez sok az indiánnak, bosszút forral, indián bosszút. Átáll a franciákhoz, akik oldalán ősi ellenségei, a delavarok is harcolnak, csak ők egy idő után elunják, és igyekszik ugyancsak frankofon törzse bizalmát is visszaszerezni. Mivel Munróhoz nem férhet hozzá, az ezredes lányait pécézi ki magának. És megindul a kaland-csiki-csuki, amelyben hol jobban állunk, hol rosszabbul, a kalandregények szabályai szerint, amíg csak el nem érkezik a megrázó végkifejlet. És mindezt az eredeti szöveggel!

Itt el is érkeztünk a a legégetőbb kérdéshez, illetve kérdésekhez. Mi ez, és minek ez? Hát, ööö… Én végig azt lestem, hogy mi az a plusz, ami az ismert verzió fölé helyezi a könyvet (nem a polcon). És itt van a tomahawk elásva, ugyanis semmi. Amikor az ember arról olvas, hogy végre megjelenik magyarul az EREDETI verzió, akkor arra gondol, hogy olyasmikkel találkozik, amit annak idején nem lett volna szerencsés az ifjúság elé tárni. Esetleg a véresebb csataleírások maradtak ki a korábbi kiadásokból, vagy a politikai szálat tartotta soknak az átdolgozó. De nem. A csaták ugyanolyanok, semmivel sincs több skalpolás, Magua is ugyanazt akarja Corától, mint az ifjúságiban (viszont itt sem teszi meg), és ebben sem jelenik meg a gyarmatosok és anyaországiak ellentéte, pedig a cselekmény alig másfél évtizeddel az amerikai függetlenségi háború kitörése előtt játszódik annak a hétéves háborúnak idején, amelynek következményei az utolsó cseppeket jelentették a gyarmatosok poharaiban. A teljes szövegnek nincsenek olyan kirívó tartalmi elemei, amelyek kimaradtak volna az ifjúsági verzióból. Néhol hosszabbak a leírások, ami csak növeli a Cooperre jellemző terjengősséget, és ezek a részek egyébként is igen messze vannak a tájleírás mestereinek életteli természetleírásaitól. A népnevek felesleges bonyolítása (az irokézeket a mingón és a huronon kívül még háromféleképpen emlegetik), vagy az irokézek által elüldözött viandotok belekeverése (azonosítása az irokézekkel) csak bonyolít és félrevisz, de nem ad többletet. Mint ahogy az sem, hogy Cooper a főszereplők francia neveit erőlteti, különösen, ha megpróbáljuk valóban franciásan ejteni azokat: Magua, a főgonosz – Le Renard Subtil – franciásan: Szübtil (nem röhög!). Az ifjúsági kiadás különbségei tehát gyakorlatilag technikai jellegűek, egyszerűbbé teszik az olvasást, amiért kizárólag hálásak lehetünk Réz Ádámnak, aki nem „ifjúságibbá”, csupán élvezhetőbbé tette a regényt. Mindebből pedig az következik, hogy a teljes kiadás megjelentetése nem az irodalom szempontjából jelentős esemény, csupán egyszerű marketingfogás.

A kiadó, az amerikai recenzenst idézve, fontosnak tartotta a fülszöveg végén megjegyezni marketingileg, hogy: „[…] abban, ahogyan a világ az amerikai indiánt látja, egyetlen írott szöveg sem játszott akkora szerepet, mint Az utolsó mohikán.” Hát, ha így van, akkor ez elég nagy baj. Annak fényében, hogy Cooper az egész sorozatban abszolút önkényesen nevez ki egyes törzseket eredendően jónak, másokat eredendően rossznak (erről és az írói szándék logikájáról bővebben itt: https://konyvtamasz.wordpress.com/2012/06/18/j-f-cooper…), ez az állítás több, mint káros. Még a végén tényleg azt hiszi valaki, hogy az amerikai Észak-Kelet indiánjai ilyenek voltak.

ÉS MÉGIS…

Itt következik a meglepő fordulat. Ugyanis mélységes csalódásom és minden fent említett galádság ellenére azt mondom, vedd meg és olvasd el (újra). Egyrészt, mert gyűjtői példánynak több, mint kitűnő. Szép és – legalább annyira a betűméretnek, mint a betoldásoknak köszönhetően – terjedelmes, tehát polcon a helye. Másrészt utána talán lesz kedved utánaolvasni, hogy milyenek is voltak valójában az indiánok (akár ebben a könyvben az irokézekről, bármennyire ifjúsági is ez a regény). Harmadrészt pedig: Az utolsó mohikán mégis csak zseniális mű; számtalan hibája ellenére átélhetővé teszi az észak-amerikai indián népek tragikumát, amely nem csak az „utolsó mohikán”, de Magua sorsában is benne rejlik.

És ha mindezzel elkészültél, nézd meg a Daniel Day-Lewis főszereplésével készült filmet, ugyanis az mind a cselekmény különbségeivel, mind hangulatával jobban tükrözi a kort, mint Cooper eredetije. És Sólyomszem is olyan benne, amilyennek látni szeretnéd. :)

„Heyward: Hogy mehetnek nyugatnak, amikor a harcok keleten folynak?
Sólyomszem: Hát, arccal északnak fordulunk, aztán balra át!

>!
Park, Budapest, 2019
428 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789633554647 · Fordította: Gy. Horváth László
7 hozzászólás
Razor P>!
James Fenimore Cooper: Az utolsó mohikán

Ahogy azt Az Ezüst-tó kincse értékelésemben spoiler kifejtettem, az indiános könyvek nekem ifjú koromban kimaradtak, de most igyekszem pótolni ez irányú hiányaimat. May-jel már megismerkedtem, így ideje volt Cooperre is sort keríteni. Hála a nagy Manitou-nak, ennél a kötetnél is rendelkezésre állt egy cenzúrázatlan kiadás, így teljes egészében élvezhettem a művet.
Nos, ez az élvezet bizony helyenként eléggé döcögős volt… Az utószóban említik, kortársai Cooper cselekményvezetését túl gyorsnak találták, amin mára csak mosolyogni lehet. Ha Cooper gyors, akkor May egyenesen száguld hozzá képest. Sokszor éreztem azt, hogy nagyon belassult a cselekmény, ráadásul végig bosszantott, hogy a regény főbb bonyodalmait rögtön az elején könnyedén meg lehetett volna előzni. spoiler Cserébe tényleg jók voltak Cooper tájleírásai, ill. a lábjegyzetei is sokat segítettek a történelmi, kulturális és földrajzi értelmezésben, szóval látszik, hogy ő tényleg járt ezeken a helyeken, szemben egy bizonyos német íróval.
A régi fordítást nem ismerem, de az új verzió jól sikerült, több résznél is éreztem, hogy azok kimaradhattak az ifjúságivá tett változatból. Bár kicsit felemás lett a végére a viszonyunk, azért szívesen olvasnám a többi részt is hasonló kiadásban.

>!
Park, Budapest, 2019
428 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789633554647 · Fordította: Gy. Horváth László
7 hozzászólás
robinson P>!
James Fenimore Cooper: Az utolsó mohikán

Szerintem éppen olyan amerikai klasszikus ez a regény, mint mondjuk az Elfújta a szél. Megrázó és elgondolkodtató, valós történet az amerikai vadnyugatról. Most a TELJES eredeti szöveggel!
https://gaboolvas.blogspot.com/2019/06/az-utolso-mohikan.html

csillagka P>!
James Fenimore Cooper: Az utolsó mohikán

Történelmet állítólag mindig a győztesek írják, és az ő zsoltár énekesei harsogják. Mégse tudok szabadulni Arany: Walesi bárjától, olvasás közben ott zengett a fejemben. Öreg vagyok és túlságosan elfogult, hogy élvezni tudjak egy ilyen mesét. Szegény ők, büszke, bátor indiánok mit tett veletek a fehér ember és az ő tüzesvize!

FélszipókásŐsmoly >!
James Fenimore Cooper: Az utolsó mohikán

Gyerekkoromban rengeteg Karl May indiánregényt olvastam, és bár azok kalandosabbak, élvezetesebbek voltak ennél, ez komolyabb és érettebb műnek bizonyult.

Külső megjelenés: ★★★★★
Azon túl, hogy teljes szövegű változat született végre a Park Kiadónak hála, csodás, gyűjtői formában kaptam készhez: aranyszínű könyvjelzőszalagos, térképekkel illusztrált előzékes, keménytáblás kötet, az 1830-as olajfestményt ábrázoló védőborító alatt egyszerű, de hagyományhű díszítés (fekete alapon arany indiánalak).

Világ / Történet: ★★★★☆
Tartalmilag is csemegét ígér a bővítés: a szerző bevezetőjével és lábjegyzeteivel, a korabeli szemléletről értekező John Williams off utószavával világosabbak az utalások és az összkép. A fejezetek névtelenek az ifjúsági változathoz képest, de a szerző eredeti elképzeléséhez hűen Shakespeare idézetekkel igyekszik hangulatot teremteni. A cselekmény bántóan drámai (mondhatni, mindenki veszít a végén), erős érzelmekkel (szerelem, fenyegetettség, megalázás, gyász, bosszú), kemény összecsapásokkal, sok áldozattal.
A tizennyolcadik századi amerikai (vad)vidéki élet felfedezése a maga meghökkentően nyers, véres ábrázolásában már nem éppen ifjúsági, de azért nem is taszítóan zavarba ejtő. Szép természetleírások, az indiánok sokfélesége off és a korabeli emberi viselkedés ábrázolása mind olyan elemek, amik érdekessé tehetik egy mai (akár fiatal) olvasó számára. Még a sokszögű háborús közegben (az angolok harca a franciákkal, a fehér ember és a rézbőrűek szembenállása, aztán már őslakos öl őslakost) is találni izgalmas jeleneteket, bár a kimenetel inkább tragikus, mint hősies.

Szereplők: ★★★☆☆
A nők megmentésére siető férfiak; a vad, ám dicső indiánok; a színpadias szónoklatok – csupa romantikus sztereotípia. Markánsan megragadható az író – személyes, és így a valóságtól elhajló – ítélete arról, hogy ki „jó” és ki „gonosz”. off Ennek ellenére felfedezhetőek árnyalatok: a főhős eléggé beképzelt, bizonygatja saját faji hovatartozását („Tiszta vérű, fehér férfival álltok szemben!”), a sátáninak ábrázolt indián pedig áldozat (spoiler). Mindegyikük viselkedésére van magyarázat, kissé eltúlzott jellemzőkkel, de eleven, nem papírmasé alakok.

Nyelvezet / fordítás: ★★★★☆
Már az első mondatok összevetése alapján is kiviláglik a korábbi átdolgozás torzító hatása. Persze sokkal olvasmányosabb volt Réz Ádám fogalmazásában, a nevek magyarul szerepeltek (pl. Ravasz Róka meg Hosszú Puska a francia Le Renard Subtil, illetve La Longue Carabine helyett), a terjengős leírások hiánya folytán kevésbé süppesztette el a figyelmet. Viszont a teljes változat Gy. Horváth László szabatos munkájával olyan, amilyennek a szerző eredetileg alkotta, nem annak értelmezésével, egyszerűsítésével született. Értékét tehát nem veszti a korábbi klasszikus változat, sőt, fiatalok számára szerintem élvezetesebb lehet – főleg gyűjteményes kötetben. Ez pedig azok számára jelent pompás kötetet, akik Cooper eredeti megfogalmazásaihoz, szóválasztásaihoz hű, részletgazdag minőségben (annak eredendő bonyolításaival, túlírtságával együtt) szeretnék elolvasni a művet.

>!
Park, Budapest, 2019
428 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789633554647 · Fordította: Gy. Horváth László
kaporszakall>!
James Fenimore Cooper: Az utolsó mohikán

Amint @Ákos_Tóth írja: ez valóban egy nagyon szomorú könyv: spoiler. Amikor kiskamasz koromban olvastam a Réz Ádám-féle fordítást, még nem tűnt fel a regény számos gyarlósága: a Walter Scott nyomdokain haladó, sokszor erőltetett kaland-betétekkel tarkított cselekmény spoiler, a rettenetes szónoklatok, részben az indiánok, de főleg Sólyomszem előadásában, akinek elokvenciáját Cicero is megirigyelhetné – kár hogy gyakran a legfeszültebb pillantokban, pl. harc közben jön rá a szájmenés. Akad mai szemmel már rasszistának ható kiszólás is, megint csak Sólyomszemtől, miszerint ő 'tiszta vérű' fehér ember (nem, mintha az indiánokat lenézné, de ezek szerint az ő szemében egy mesztic, vagy mulatt már másodrendű keverék, szóval a mexikóiak mehetnek a francba…). És mellesleg, a romantikus prüdéria sem tesz jót a regénynek, Sólyomszem oly rémségesen fatökű, hogy az már fáj. Szóval meg tudom érteni, hogy Mark Twain miért gúnyolta oly epésen Cooper stílusát.

Ugyanakkor, a fene egye meg, van ennek a – most már szerencsére teljes, és szöveghű fordításban olvasható – regénynek egy sajátos varázsa is! A természeti környezet ábrázolása nagyon szuggesztív: Cooper igazi nagy tájleíró mester. És, bár a 'jó' és 'rossz' indiánok elkülönítése, a 'vademberek' erényeinek és hibáinak lajstroma meglehetősen iskolás, mégis érzékelteti az európai hatalmak által egymás ellen uszított indián népek tragédiáját. Az irokéz népekhez tartozó kanadai huronok ebben a (hétéves) háborúban a hat népből (köztük mohawk, oneida, tuszkaróra) álló irokéz törzsövetség, tehát a saját testvérnépeik ellen is harcoltak – az előbbiek a franciák, az utóbbiak az angolok szövetségeseiként. S ez a regény azon kevés számú mű egyike, mely ennek az elfeledett időszaknak emléket állít.

A regény legegyénibb, legmarkásabban ábrázolt figurája – különös módon – Magua, a huron főnök, aki nem csupán jól megindokolt motivációval cselekszik, hanem tisztábban is látja népe helyzetét, mint a többiek. Bár Cooper Darth Vader-féle alakot formált belőle, de – közel kétszáz évvel a regény megírása után – már más színben látjuk őt, mint a korabeli olvasók.

Kellő fenntartásokkal, de ma is olvasásra érdemes munka, bár nem az ifjúsági regény kategóriában. S ha valakit e korszak illúziómentesebb, valódi története érdekel, ajánlom utána – helyreigazításul – Gombos Gyula Hillsdale c. esszékötetét, mely ugyancsak megemlékezik a mohikánokról.

Ibanez P>!
James Fenimore Cooper: Az utolsó mohikán

„Az irokézek lelke sohasem részeg, örökké emlékszik.”

A film nagyon-nagyon nagy kedvenc, imádom, sokkal mélyebben mutatja be azt a rövid időszakot, mint Cooper könyve (kitér a telepesekre, a határvidék veszélyében élőkre stb.). Cooper könyve sajnos helyenként nagyon unalmassá vált, mennek, szöknek, fogságba kerülnek, szöknek, mennek, fogságba kerülnek… kicsit egysíkú az egész, Magua is sokkal gonoszabb és sokkal több indoka van a bosszúra, mint a könyvben, ráadásul a könyvben egy félig-meddig kitaszított, részeges indián ugyebár, aki bár nagyon ravasz, ez meglehetősen lealacsonyította a szerepét (és fura módon, a korábbi kitaszítottsága miatt se fordul meg senki fejében, hogy talán fenntartásokkal kellene őt kezelni)…

Unkasz viszont sokkal jobban tetszett a könyvben, sokkal férfiasabb, bátrabb, igazi fiatal főnökhöz méltó. Az énekesmestertől kikészültem, már az elején lelőttem volna, ahogy a veszélyes vidéken lovagolva énekelgetni kezdenek :-D Érdekes volt, hogy a vízeséses-barlangos jelenet a filmben szinte zárórész, itt pedig az első nagy összecsapás helyszíne. Összességében azonban egy élvezhető ifjúsági regény, csodálatos helyszínekkel.

„…a könyv a természet: sorai az erdők, a dombok, a patakok. Tanulmányozd, barátom, és több bölcsességet meríthetsz belőle, mint a sápadtarcúak kegyes irka firkáiból.”

Lulu88 I>!
James Fenimore Cooper: Az utolsó mohikán

Azt hiszem, aki egyszer belekóstolt az indián történetekbe akár könyvben, akár filmen, hogyha egyszer megszerette, az nem változik idővel sem. Velem biztosan így van, mert fiatal korom óta vonzanak ezek a mély érzelmeket kiváltó, izgalmas, vadregényes és kalandos történelmi „visszapillantások”, ezzel együtt az indián kultúra felé is mindig tiszteletteljes érdeklődéssel fordultam.
Az utolsó mohikán felébresztette bennem a lelkesedéssel, kíváncsisággal és kalandvággyal teli kamaszkort, ami így felnőttként teljessé tett ennek a tartalmas, fordulatokban gazdag, az első laptól az utolsóig izgalmakkal teli kalandregénynek az olvasása közben. J. F. Cooper nagyon logikusan és tisztán építette fel a gyarmatosító időknek ezt a küzdelmekkel és veszélyekkel teli időszakát. Sodró lendülettel vezeti az olvasót hősei mellett, de mindig meghagyva a fonalvezetést, ami miatt sohasem torkollik kuszaságba a történet, még egy fordulatos csata közepén sem. Az indián párbeszédeket és gondolatokat igazán helytállónak és bölcsnek éreztem, ahogy azt a valóságban is el tudnám képzelni. A végkifejletet hordozó közelharc tűnt picikét összecsapottnak, ez volt az egyetlen talán-hiányérzetem. Ezzel együtt is vitathatatlanul nagyszerű élmény volt, beburkolt egy különleges, jóleső érzéssel!
A film régóta a kedvenceim között van, de érdekes tapasztalat volt, hogy mennyi részletében eltér a könyvtől. Ettől eltekintve a könnyekkel küszködés mindig garantált, amikor a film a végéhez közeledik, és felcsendül csodálatos zenéje. :)

>!
Móra, Budapest, 1962
276 oldal · keménytáblás · Fordította: Réz Ádám · Illusztrálta: Győry Miklós
KBCsilla P>!
James Fenimore Cooper: Az utolsó mohikán

Medve-Random

Én azt hittem, hogy ismerem az „indiános” történeteket, hiszen a fél gyerekkorom azzal telt, hogy indiánosat játszottunk a korombeli fiúkkal.
Most, olvasás közben kellett rájönnöm, hogy összes tudásom annyiban merült ki, hogy „uff”.
Fogalmam sem volt róla, hogy komoly szerepük volt az angol-francia harcokban, és, hogy ez egy teljesen más világ, mint gondoltam annak idején.
Hallottam ugyan Csingacsgukról, de az szintén újdonság volt számomra, hogy Sólyomszem, Vadölő és Hosszú Puska egy és ugyanazon személy. Atyaég, nálunk őt három gyerek személyesítette meg.
Ezen hiányosságaimat most nekiállok pótolni, jöhetnek az indiános könyvek!
Azt sem tudtam, hogy vannak jó és rossz indiánok, Ravasz Róka például kifejezetten ellenszenves volt. Az is újdonság, hogy az irokézek ennyire durvák, brutálisak, ész nélkül vérengzőek, és legerősebb szenvedélyük a zsákmányra áhító mohóság.

Döbbenet volt a vége.
Ha lehet ilyet mondani, csodaszép pillanatokat éltem át, megdöbbenve.

Most értettem meg, mit jelent a könyv címe…

Uff!

Beszéltem!

4 hozzászólás

Népszerű idézetek

Virág_>!

[…] a jó barát, aki elfordul tőled, sokszor veszélyesebb az ősi ellenségnél.

22. fejezet

ZsúésKrisz_Olvas>!

Könyvek! Mi közöm a könyvekhez énnekem, aki harcos vagyok és vadász?Én egy könyvet olvasok, s az olyan egyszerű és közérthető, hogy nem kell sokat rágódni az értelmén.Ez az olvasmányom már negyven éve , s még nem untam meg.
-Mi a címe annak a kötetnek?-kérdezte David, nem is sejtve, hogy a másik mire gondol.
-Nincs címe- felelte a vadász. De nézz körül, itt fekszik előtted kinyitva. Ez a könyv a természet: sorai az erdők, a dombok, a patakok.

114. oldal

Virág_>!

Ravasz Róka felállt, s a delavárok gyűrűjének közepére lépett. Egy pillantást vetett a foglyokra, majd így kezdte beszédét:
– A Nagy Szellem különböző színű bőrt adott az embereknek. Vannak, akiket feketére festett, s azt mondta, hogy ezek legyenek a rabszolgák, és holtuk napjáig dolgozzanak, mint a hódok.Ti is hallhattátok már a feketék nyögéseit a Nagy Sós-tó partján, amikor a hatalmas kenuk hozták s vitték őket. Másoknak sápadt arcot adott a Nagy Szellem, s elrendelte, hogy legyenek kereskedők, hunyászkodjanak meg asszonyaik előtt, mint a kutyák, s bánjanak kegyetlenül a rabszolgáikkal, mint a farkasok. Adott nekik nyelvet, amely álnokabb, mint a vadmacskáé; szívet, amely gyáva, mint a nyúlé; elmét, amely ravasz, mint a disznóé, de nem úgy, mint a rókáé; adott nekik kezet, amely hosszabb, mint a jávorszarvas lába. Álnok nyelvével a sápadt-arcú megtéveszti az indiánokat; gyáva szíve arra ösztönzi, hogy másokat fogadjon harcolni maga helyett; ravaszságával a világ minden javának megkaparintására törekszik; karjával magához ragad minden földet a sós víz partjától egészen a Nagy-tavakig. Mohósága beteggé teszi. A Nagy Szellem éppen elég ajándékot hullajtott az ölébe, de neki minden kell. Ilyenek a sápadtarcúak.
Magua mély lélegzetet vett, majd így folytatta:
– Vannak azután emberek, akiknek rézszínű bőrt adott a Nagy Szellem. Nekik adta ezt a földet úgy, ahogy megteremtette; nekik adta az erdőket és az erdei vadakat. A szél tisztásokat készített nekik az erdőben; a nap és az eső megérlelte gyümölcseit, s télen eljött hozzájuk a hó, hogy figyelmeztesse őket a hálaadás kötelességére. A rézbőrűeknek nem kellettek utak, anélkül is átláttak a hegyeken. Míg a hódok dolgoztak, ők pihentek az árnyékban, s nézték. Nyáron élvezték a hűs szelet, télen meleg állatbőrökbe öltöztek, és nem fáztak. Néha ugyan harcoltak egymás ellen, de csak azért, hogy bebizonyítsák férfiasságukat. Bátrak voltak; igazságosak voltak; boldogok voltak.

29. fejezet

Kapcsolódó szócikkek: Manitu
1 hozzászólás
Pezy>!

[…] bármilyen kiváló is egy hadvezér, erkölcsi bátorság nélkül nem lehet nagy ember.

160. oldal

mokata I>!

Csakugyan, ez a két indián oly becsületesen és őszintén viselkedett, oly könnyedén és természetesen mondott le korábbi felfogásáról, miután jobb belátásra tért, hogy a civilizált európai hatalmak bármelyik parlamentjében egyszer s mindenkorra befellegzett volna politikai pályafutásuknak.
Abban a pillanatban, hogy eldöntötték a vitás kérdést, a három férfi már meg is feledkezett az egész vitáról, és csak annak eredményét tartotta szem előtt.

Belle_Maundrell>!

– David élő példája annak, hogy a huronok is lehetnek könyörületesek!
– Igen, de David úgy tud kornyikálni, mint egyetlen épelméjű ember sem!

208. oldal (Hajja & Fiai, 2011)

mokata I>!

Két idegen mokasszin éppen annyira különbözik egymástól, mint két könyv; csak a mokasszinok nyomát nehezebb elolvasni, mint a könyveket.

enesbcs>!

Öregkoromra két olyan dolgot kellett megérnem, amit eddig elképzelhetetlennek tartottam volna. Tapasztalnom kellett, hogy egy angol ember nem mer segíteni a barátján, s hogy egy francia nem él vissza fölényes helyzetével.

144. oldal

enesbcs>!

– És miben lehetnék a segítségetekre? – kérdezte nyugtalanul Heyward.
– Te? – felelte a vadász, aki már meg is indult rézbőrű barátaival. – Csak abban, hogy mögöttünk maradsz, és nem taposod el a nyomokat.

163. oldal

enesbcs>!

Talán egy kis csatározás, egy kis összecsapás, egy kis közelharc, az igen: de az ilyesmit nem nevezném veszélynek.

175. oldal


A sorozat következő kötete

Bőrharisnya sorozat · Összehasonlítás

Ezt a könyvet itt említik


Hasonló könyvek címkék alapján

Liselotte Welskopf-Henrich: Tokei-ihto visszatér
Anna Jürgen: Az irokézek fia
Rónaszegi Miklós: Az indián hercegnő
Alberto Vojtěch Frič: A hosszú vadász visszatér
Scott Westerfeld: Leviatán
John Flanagan: A Tölgylevelesek
Rick Riordan – Peter Lerangis – Gordon Korman – Jude Watson: A Vesperek támadása
Gail Carson Levine: Elátkozott Ella
Barabás Tibor: Rákóczi hadnagya
Celia Rees: Kalózok!