Mottó: Ha az alábbiakban spoilert találsz, akkor neked úgyis mindegy.
Bő ötven évvel ezelőtti boldog gyermekkorom kalandkorszakában volt énnekem egy elemes géppisztolyom, továbbá egy Pathfinder feliratú kapszlis (ténylegesen durrogó) pisztolyom tokkal, övvel. Ezekkel felfegyverkezve személyesítettem meg Sólyomszem előbb tüzelő és később se kérdező verzióját egy budai bérház visszhangzó gangján. Ilyenformán a lakótársak mindig tudták, mikor mentem meg a világot, és csak akkor tették el a sodrófát, amikor kifogyott az elem meg a kapszli, s szüleim jó érzékkel rendre elfelejtettek újakat venni. Az idő tájt olvastam olyan ötször Cooper sorozatának számomra legkedvesebb darabját, Az utolsó mohikánt. Volt benne jó és gonosz, lányokat kellett megmenteni (amire magam is készen álltam a nap huszonnégy órájában), és főleg voltak benne indiánok, rajongásom tárgyai, kiket hétvégén buzgón imitáltunk az akkor még tervben sem lévő Marczibányi téri Művelődési Ház helyén burjánzó bozótosban. Aztán eltelt ez a már említett bő ötven esztendő, én pedig rohantam megvenni a Magyarországon első ízben megjelent EREDETI KIADÁST, mivel mindaddig csak az „ifjúság számára átdolgozott” verziót olvashattam, ahogy mindenki más is. A gyönyörű borítót felütve úgy hajoltam a könyvre, mint kamaszfiú a női napozó kerítésének illesztési hibájára. És akkor végre újra találkoztam legendás olvasmányommal.
Amit a továbbiakban mocskos módon fogok kritizálni, úgyhogy amennyiben nem vagy vevő az ilyesmire, esetleg még nem olvastad az eddig megjelent kiadásokat sem, most fogd menekülőre, vagy vedd úgy, hogy magamnak írtam okulásul.
TEHÁT:
Adva van egy irokéz (vagyis mingó, illetőleg huron, vagy makva, izé: mingve, és a végén kétszer viandot) indián, név szerint Magua, aki beszéli az öt irokéz nyelvjárást, plusz a mohawkot, a delavart, a jelbeszéddel tarkított, észak-keleti kevert bennszülött nyelvet, no meg az angolt és a franciát. Emellett tehetséges politikus és kiváló szónok. Ő a gonosz.
Továbbá van két másik indián, apa és fia, akik beszélnek delavarul, mert azok (a mohikán egy altörzs), egyébként meg nem beszélnek. Ha mégis, akkor olyanokat, hogy „uff”, vagy esetleg „fojtott hangon” valamit egymás közt, aminek tartalmába az író nem avat bele, mert nem kell az olvasónak mindent tudnia. Ők a jók.
Aztán itt van a tulajdonképpeni főhős, Sólyomszem, egy fehér erdőjáró, aki szerint mindenki hülye, csak ő helikopter. Amiben lehet némi igazság, mert a társszereplők egy része nem ősvadonban szocializálódott, és amit ők tudnak, arra pillanatnyilag nincs szükség, ellenben amit nem tudnak, az rekord idő alatt megölhetné őket, ha hősünk hagyná. Mindenki nyugodjon meg: nem hagyja, és mivel ez nem a Trónok harca, egy csomóan túlélik a könyvet. Több olvasó is nagyképűségnek tartja, ahogy Sólyomszem Heywarddal, Gamuttal, a lányokkal, később Munróval bánik, pedig a „felderítő” csak ragaszkodik a valósághoz. A fő baj nem ez vele, hanem az, hogy szó szerint egy rasszista barom. Még biztos nem láttál olyat, hogy egy szereplő, amúgy miheztartás végett, lépten-nyomon beleszövi mondandójába, hogy ő fehér ember, esetleg azt, hogy „tiszta vérű”. Persze az is lehet, hogy tényleg nagyképű, akinek meggyőződése, hogy a társai vakok, esetleg idióták, mert vagy nem látják, hogy ő fehér, vagy kilencedszerre sem értették meg, ezért újra el kell mondania nekik. És ebben is lehet valami, mert ha teljesen normálisak lennének, legkésőbb a negyedik alkalommal szólna valamelyikük, hogy „már említetted”, vagy „ja, emlékszem”, vagy „ez valami becsípődés nálad?”, vagy ilyesmit. De nem, mindenki issza a Sólyomszem faji hovatartozására vonatkozó fontos információt, amitől nevezett vérszemet kap, és újra elmondja. Cooper előre bocsátja az előszóban, hogy főhősének akadnak hibái, s mivel az író dönti el hogy szereplője jellemében mi legyen a gyenge pont, nyilván úgy döntött, hogy ez lesz az. Valamiért ezt tartotta fontosnak.
Mint ahogy azt is idejekorán elmondja, hogy az indián népnevekkel nehéz boldogulni, mert a bennszülöttek nem úgy hívják magukat, ahogy mások, illetve magukra sem mindig ugyanazt a kifejezést használják, meg aztán folyton jönnek-mennek, és ez tovább bonyolítja a dolgot. Szerintem meg Cooper vagy nem tudta, hogy az észak-keleti törzsek között ki kicsoda, vagy nem érdekelte, vagy úgy gondolta, hogy ha összevissza zagyválja a népneveket, akkor egzotikusabb lesz a végeredmény.
Aztán ott van Alice, aki ijedezik, meg Cora, aki szintén, de palástolja, továbbá David Gamut, egy kedves szociopata, aki azt se tudja, hol van, az ifjú Heyward őrnagy, aki szintén nem tudja (viszont ő szerelmes, amiért mindent megbocsátunk neki, hiszen folyton alfában van), s végül Munro ezredes, aki a szemünk láttára válik szúrós tekintetű és kemény kezű erődparancsnokból picsogó vénemberré, kit úgy kell pátyolgatni, mint a mozgásképtelen nagymamát a nyolcvanas évek nyugati irányú bevásárló-turizmusa idején (Gorenje rulez), amivel kifejezetten akadályozza egyetlen megmaradt életcélja elérését, lányai kiszabadítását.
A cselekmény egyszerű. Magua irokéz indiánként az angolok oldalán harcol a franciák ellen, amíg csak tökrészegre nem issza magát a fehérek által kísérletképpen felkínált tüzes vízből, minek következtében látványosan elkezd a gyakorlatba átültetni valamifajta módosított sámánizmust, azaz hangosan gajdolva ugrándozik, amit viszont parancsnoka, a boldogtalan Munro épp olyan büntetéssel sújt, amilyennel a reguláris sereg katonáit szokta: megkorbácsoltatja. Ettől összeomlik Magua élete. Törzse elkergeti, felesége elhagyja, s az asszony később meg is hal. Ez sok az indiánnak, bosszút forral, indián bosszút. Átáll a franciákhoz, akik oldalán ősi ellenségei, a delavarok is harcolnak, csak ők egy idő után elunják, és igyekszik ugyancsak frankofon törzse bizalmát is visszaszerezni. Mivel Munróhoz nem férhet hozzá, az ezredes lányait pécézi ki magának. És megindul a kaland-csiki-csuki, amelyben hol jobban állunk, hol rosszabbul, a kalandregények szabályai szerint, amíg csak el nem érkezik a megrázó végkifejlet. És mindezt az eredeti szöveggel!
Itt el is érkeztünk a a legégetőbb kérdéshez, illetve kérdésekhez. Mi ez, és minek ez? Hát, ööö… Én végig azt lestem, hogy mi az a plusz, ami az ismert verzió fölé helyezi a könyvet (nem a polcon). És itt van a tomahawk elásva, ugyanis semmi. Amikor az ember arról olvas, hogy végre megjelenik magyarul az EREDETI verzió, akkor arra gondol, hogy olyasmikkel találkozik, amit annak idején nem lett volna szerencsés az ifjúság elé tárni. Esetleg a véresebb csataleírások maradtak ki a korábbi kiadásokból, vagy a politikai szálat tartotta soknak az átdolgozó. De nem. A csaták ugyanolyanok, semmivel sincs több skalpolás, Magua is ugyanazt akarja Corától, mint az ifjúságiban (viszont itt sem teszi meg), és ebben sem jelenik meg a gyarmatosok és anyaországiak ellentéte, pedig a cselekmény alig másfél évtizeddel az amerikai függetlenségi háború kitörése előtt játszódik annak a hétéves háborúnak idején, amelynek következményei az utolsó cseppeket jelentették a gyarmatosok poharaiban. A teljes szövegnek nincsenek olyan kirívó tartalmi elemei, amelyek kimaradtak volna az ifjúsági verzióból. Néhol hosszabbak a leírások, ami csak növeli a Cooperre jellemző terjengősséget, és ezek a részek egyébként is igen messze vannak a tájleírás mestereinek életteli természetleírásaitól. A népnevek felesleges bonyolítása (az irokézeket a mingón és a huronon kívül még háromféleképpen emlegetik), vagy az irokézek által elüldözött viandotok belekeverése (azonosítása az irokézekkel) csak bonyolít és félrevisz, de nem ad többletet. Mint ahogy az sem, hogy Cooper a főszereplők francia neveit erőlteti, különösen, ha megpróbáljuk valóban franciásan ejteni azokat: Magua, a főgonosz – Le Renard Subtil – franciásan: Szübtil (nem röhög!). Az ifjúsági kiadás különbségei tehát gyakorlatilag technikai jellegűek, egyszerűbbé teszik az olvasást, amiért kizárólag hálásak lehetünk Réz Ádámnak, aki nem „ifjúságibbá”, csupán élvezhetőbbé tette a regényt. Mindebből pedig az következik, hogy a teljes kiadás megjelentetése nem az irodalom szempontjából jelentős esemény, csupán egyszerű marketingfogás.
A kiadó, az amerikai recenzenst idézve, fontosnak tartotta a fülszöveg végén megjegyezni marketingileg, hogy: „[…] abban, ahogyan a világ az amerikai indiánt látja, egyetlen írott szöveg sem játszott akkora szerepet, mint Az utolsó mohikán.” Hát, ha így van, akkor ez elég nagy baj. Annak fényében, hogy Cooper az egész sorozatban abszolút önkényesen nevez ki egyes törzseket eredendően jónak, másokat eredendően rossznak (erről és az írói szándék logikájáról bővebben itt: https://konyvtamasz.wordpress.com/2012/06/18/j-f-cooper…), ez az állítás több, mint káros. Még a végén tényleg azt hiszi valaki, hogy az amerikai Észak-Kelet indiánjai ilyenek voltak.
ÉS MÉGIS…
Itt következik a meglepő fordulat. Ugyanis mélységes csalódásom és minden fent említett galádság ellenére azt mondom, vedd meg és olvasd el (újra). Egyrészt, mert gyűjtői példánynak több, mint kitűnő. Szép és – legalább annyira a betűméretnek, mint a betoldásoknak köszönhetően – terjedelmes, tehát polcon a helye. Másrészt utána talán lesz kedved utánaolvasni, hogy milyenek is voltak valójában az indiánok (akár ebben a könyvben az irokézekről, bármennyire ifjúsági is ez a regény). Harmadrészt pedig: Az utolsó mohikán mégis csak zseniális mű; számtalan hibája ellenére átélhetővé teszi az észak-amerikai indián népek tragikumát, amely nem csak az „utolsó mohikán”, de Magua sorsában is benne rejlik.
És ha mindezzel elkészültél, nézd meg a Daniel Day-Lewis főszereplésével készült filmet, ugyanis az mind a cselekmény különbségeivel, mind hangulatával jobban tükrözi a kort, mint Cooper eredetije. És Sólyomszem is olyan benne, amilyennek látni szeretnéd. :)
„Heyward: Hogy mehetnek nyugatnak, amikor a harcok keleten folynak?
Sólyomszem: Hát, arccal északnak fordulunk, aztán balra át!”
