Fekete ​Dália (L.A. Kvartett 1.) 81% 82 csillagozás

Vér és mocsok, kegyetlen brutalitás, Hollywood.
A Fekete Dália igaz történetet, egy valóban megtörtént borzalmas gyilkossági esetet dolgoz fel, ami megrengette a negyvenes évek Amerikáját. A szerző édesanyja pedig egy hasonló, felderítetlen bűntény áldozata lett, és ez James Ellroy egész ifjúságát meghatározta. Ezért válik teljesen hitelessé az az őrült, szinte démoni megszállottság, az a pokoljárás, amit a főszereplő nyomozó, a volt bokszoló átél, szennyben gázolva, makacsul törve előre az igazság kiderítésének érdekében. Az igazság Ellroy világában a lecsúszott, lezüllött áldozatnak is jár, aki szinte rögeszmévé, szimbólummá válik, szembeállítva a pénzért másokat eltaposó, minden perverzióra képes újgazdag réteggel, akik az igazi bűnözők az Angyalok Városában.
A noir nem lányregény, eszközei sokszor nyersek és durvák, és a szinte áthatolhatatlan sötétségen csak néha tör át egy óvatos fénysugár, egy kortynyi idealizmus. A gyilkosság kiderítésének vége felé járva viszont már olyan erős sodrású a nyomozás, hogy az átélt feszültség mellett eltörpül a kulisszák miatt érzett viszolygás.
A könyv gyomorforgató, de nagyerejű, pokoli látomás a negyvenes évek filmes lázban égő, bűnös és bűnbánó Amerikájáról.

Abba a földi pokolba jutunk, amit már előző könyveiből megismerhettünk, de úgy gondolom a poklok és az emberek nem mindenütt egyformák.

Hard-boiled plusz brutalitás jól összerázva*, én pedig baromi másnapos lettem tőle,
mert
A valóság Ellroy számára gyönyörűen kifestett, de messziről bűzlő hulla egy jéghideg boncasztalon, amit feldühödött sebészorvosként, tűéles szikéjével rohamoz, szabdal és hasogat** – a spriccelő vért és a rengeteg mocskot magamra mázoltam, amíg olvastam.
Sokkal sötétebb, mint azt el tudnád gondolni.

*Greff András írja itt: http://magyarnarancs.hu/konyv/ferfiak_a_teljes_idegossz…
** Nemes András írja itt: http://geekz.blog.hu/2014/01/10/james_ellroy_fekete_dalia

Eszméletlen idők óta a polcomon állt ez a könyv – még arra sem emlékszem, hogy én vettem, vagy anya, és hogy miért. Sokáig törtem rajta a fejem, hogy miért van piros bokszkesztyű a borítóján (egy másik Ellroyon pedig macska díszeleg, valaki nagyon pikkel rá a borítótervezők közül), saccra olyan 8-10 év után elérkezett az idő, hogy kiderüljön, ha már elfelejtettem magammal vinni váltáskönyvet vidékre.
A regény tárgya a hírhedt Fekete Dália-gyilkosság, azaz a 22 éves Elizabeth Short lemészárlása – érzékeny idegzetűek a képkereső közelébe se menjenek –, és az azt követő nyomozás, amely romba dönti a résztvevők, érintettek életét, mintha Elizabeth véres mosolya rontást küldene rájuk a síron túlról. Erőszak, őrület, korrupció, köddé vált szemtanúk és egy markába nevető gyilkos a fő jellemzői ennek a történetnek.

Sajnos az elmúlt két hónapban megtalált néhány közepes könyv (sejtettem, hogy a kitűnő sikerszéria előbb-utóbb megszakad), Ellroy könyve is ezek közé tartozott.
A főszereplővel volt a legtöbb gondom; az E/1-ben mesélő Bucky Bleichert német származású bokszoló, aki egyik, némi befolyással bíró ellenfelének köszönheti, hogy felkapaszkodhat a rendőrségi szamárlétra legalsó fokáról és lassan kibontakoztathatja nyomozói tehetségét. A múltját csúnya foltok tarkítják, ami az előre haladását megnehezíti, és, amikor a Fekete Dália-őrület közepén találja magát, nem tehet mást, elfogadja, hogy a nyomozócsapat tagja legyen.
Nehéz ezzel a karakterrel mit kezdeni, nekem végig távoli maradt, pedig elég sokat gyötrődik magában. Sodródik, fenyegetve érzi magát, mert tudja, hogy nincs sok lehetősége a boldogulásra, ennek ellenére olyan helyzetekbe megy bele, amelyek a kevés eredményét is megsemmisíthetik. Amikor pedig belép a képbe a femme fatale, teljesen elveszti a fejét; a képzeletében egybemosódik az élő és a halott nő arca, ami teljesen kiforgatja magából – és ez nem csak rá jellemző; Elizabeth Short a pokoli halál kínjaitól megtisztulva elérte azt, amire egész életében vágyott: híres lett, a vágy elérhetetlen tárgya, nem egy ostoba, önjelölt színésznőcske, aki több rendőrnek a rögeszméjévé vált (ez a valóságban is így volt).

A történet eleje csak a bokszról szól, Bucky meccseiről és a nagy, számára igen gyümölcsöző összecsapásról (így kerül a hangsúlyos bokszkesztyű a borítóra). Igen nehéz volt átjutnom ezen a cirka 50 oldalon, abban a reményben kezdtem bele a könyvbe, hogy egy érdekes krimit olvashatok, nem pedig egy bő lére eresztett sportkommentárt. Később, a rendőri munka előtérbe kerülésével javult a helyzet, de a jótól vagy az izgalmastól olyan messze voltunk, mint Makó Jeruzsálemtől. Valahogy kevés volt benne a szufla. Lehet, hogy az volt a baj, hogy túlsúlyban volt Bucky magánélete, inkább az ő regénye ez, mintsem a gyilkosságé. Maga a rejtély túl bonyolult, és ahhoz képest, mennyire a sötétben tapogatóznak, a későbbi fordulatok kicsit hihetetlenek (és elég gyomorforgatóak). Az is elég fura, hogy kb. minden szereplő kicsit megőrül Elizabeth Short halálától. El lehet mélázni a halál mindent átmetamorfizáló hatásán, de akkor is hiteltelen. Ahhoz képest, hogy a nyomozás második napján félbevágott fekete női ruhát aggatnak fel a falra, több rendőr szinte bedilizik és két és fél évvel a gyilkosság után megszállottan képtelen leszállni az ügyről.

Anno, a The Drowning Girl kapcsán már utána olvasgattam a gyilkosságnak, azóta is a hideg futkos a hátamon, valahányszor eszembe jut- valószínűleg azért, mert regény hangulata és a gyilkosság örökre összefonódott bennem, pedig már három éve, hogy olvastam. Egyébként a valós ügyben 2016-ban új fejleményről lehetett olvasni a neten; egy nyugdíjas nyomozó azzal az elmélettel állt elő, hogy az ő orvos apja volt a gyilkos, amit tényekkel és bizonyítékokkal támasztott alá – ráadásul a férfi rajta volt a gyanúsítottak listáján és egy időben bepoloskázták a család otthonát. Az pedig, hogy a regényben néhány zsaru és rengeteg civil megszállottan érdeklődött a Fekete Dália-ügy iránt, a valóságban is így volt – ha a gyilkosnak az volt a célja, hogy örökre köztudatban maradjon, sikerült –, több mint hatvanan vállalták magukra a gyilkosságot.

Az elméletek és a rengeteg jelentkező ellenére a gyilkost – akinél szilárd bizonyítékokkal lehetett volna alátámasztani, hogy ő volt a tettes – soha nem találták meg.

Bűn, mocsok, brutalitás, korrupció.
Ellroy szokás szerint nem egy dicsőséges nyomozást mutat be, hanem azt, hogy egy váratlan halál hogyan ránt magával a mélybe mindenkit, aki kapcsolatba kerül vele, és hogyan teszi tönkre sokak életét.
Megölnek egy gyönyörű, de elveszett lányt L.A.-ben. Két rendőr -két barát-, is részt vesz a nyomozásban, közben azonban nem csak Fekete Dália életének részleteiben mélyednek el, hanem a saját lelki nyomorukban, és szembe kell nézniük életük válságaival is. Ez a folyamat pedig se nem egyszerű, se nem szép.
Olvasás közben néha elgondolkoztam, hogy ebben a történetben talán Dália az, aki a legegyszerűbben megúszta: rövid élete alatt szenvedett ugyan, de legalább kiszabadult a mocsokból. A halála ügyében nyomozók viszont évekre beleragadtak egy kilátástalan folyamatba, amiben mind ők, mind a körülöttük élők tönkre mentek.

Nem rossz, erősen indít, aztán veszít a feszességéből, a végére már elfárad, de azért a zárlat mégiscsak monumentálisra, brutálisra sikerült. Olvastam én Amerikai pszichót, nade az utolsó 10-20 oldal az még azzal együtt is helyben hagyott.

Meg kell hagyni, Ellroy rendesen elszöszölt ezzel a szöveggel, rengeteg kutatómunka lehet mögötte, én azt mondom, még a Blanchard-Bleichert-szálakat is jól írta meg. Kicsit ezért viszont nehezen is csúszott a regény: elkélt volna egy szigorú szerkesztő, aki kicsit összébbrántja a fejezeteket, kiszed mondjuk vagy jó 100-150 oldalt, akkor aztán még ütősebb lett volna a kötet. Így se rossz, persze.

OMG, vagy valami ilyesmi érzésekkel eltelve raktam le ezt a könyvet. Hogy imádtam. És hogy soha többet nem akarom újra látni.
James Ellroy, a posztmodern bűnügyi regény és a sötét portrék festésének mestere művészien ábrázolja az erőszakot és a bűnt. Stimm. Ehhez a könyvhöz erős gyomor kell. Mert itt a hősök nagy bokszoló vadállatok, akik se nem jók, se nem gonoszok, de olykor megérinti őket a jóság szele, mert ugyebár az élet nem teljesen fekete.
Fekete Dália esete a mai napig izgatja a közvéleményt, mint Amerika legrejtélyesebb gyilkossága és sötét múltjából fakadóan spoiler Ellroy sem egy Hófehérke-történetet kanyarított ki belőle.
Nem klasszikus noir, ahol a keménykalapos, ballonkabátos, Humphrey Bogart-szerű nyomozó, aki rendíthetetlen és megkérdőjelezhetetlen, pöfékelve rója a ködös éjjeli utcákat, és anélkül rettegnek tőle a bűnözők, hogy az öklét meg kellene mutatni. Nehéz őket komolyan venni. Régen talán működött. Vagy a filmekben. Itt a brutalitás reális és életszagú.
Nem tudom, a filmmel el kellene-e rontanom az olvasás élményét. Talán nem.

Ellroy lehet kicsit túlbecsülte magát, amikor a krimi koronázatlan királyának nevezte magát, bár nem tudom ezt melyik könyve után nyilatkozta. Én mindenesetre első nekifutásra félbehagytam A nagy seholt, hogy aztán most a Fekete dáliát végigtoljam, nem túl nagy meggyőződéssel. A valóságban is megtörtént, a tengerentúlon nagy médianyilvánosságot kapó gyilkosság kiváló táptalajt nyújthatott volna egy kivételesen jó hard-boiled kriminek, Ellroy azonban már ott eltolta, h túl sokáig kotlott a főszereplők bemutatásán. Mindeközben csapong a történetben, teljesen máshová vezető szálakat is felvesz, és szentül hiszi, h a nyers erőszak képünkbe tolása elegendő lesz, h rögtön térdre boruljunk előtte. Nem tudom, a többi kötete milyen, de nagyon remélem, h ennél azért többet tud.

Valamikor régen láttam a filmet, ami felemás érzéseket keltett bennem. Gyerekfejjel elég ijesztő volt, ugyanakkor volt benne valami, ami vonzott. A hangulat, a zene, a cigarettafüstbe burkolózott ’40-es évekbeli Los Angeles, na meg a nyomasztó titokzatosság, az érzés, hogy valami rémes végkifejlet felé haladunk. Utólag belegondolva ez a film lehetett az egyik legnagyobb oka, hogy máig nagyon szeretem a noir műfaját, a kor stílusát, zenéit.

A könyvet tehát nagy várakozással vettem kézbe, és végül nem csalódtam. Volt, ami nem tetszett, de túlnyomó többségben vannak a pozitívumok. Először is a műfaj kötelező elemei, mint a sötét, magányos (bár társak igazából elég magányosak mindketten) nyomozók, a „végzet asszonyai”, a meghökkentően brutális gyilkosság, a sok monologizálás, a fülledt, bűnben úszó város, korrupció stb. mind megvolt. A karakterek alaposan, izgalmasan ki lettek dolgozva, a cselekmény fordulatokban gazdag, jól lett bemutatva a korszak, amiben a történet játszódik.

Bucky és Lee a két bokszolóból lett rendőrből lett végrehajtó nyomozóból lett gyilkossági nyomozó a Fekete Dália gyilkosát akarják elkapni, miközben saját múltjukkal, démonaikkal is harcolniuk kéne. Ebben egyikük sem túl jó, úgyhogy újra és újra elbuknak. Ha megoldanák a brutális gyilkosságot, aminek a maguk módján mindketten megszállottjaivá váltak, és kézre kerítenék a tettest, az valamiféle megváltás lehetne nekik, de már elég mélyen járnak ahhoz, hogy ez se legyen biztos. Jól szerveződik a cselekmény körülöttük, aminek a valós alapon nyugvó Dália ügy ad hátteret. A mellékszereplők is tisztességesen összerakott karakterek, és állandó változásuk, a köztük levő kapcsolatok átalakulása is élvezetes. Elejétől a végéig ügyesen keveri az író a kilátástalanságot és reményt.

Ellroy stílusával, van némi bajom, bár a végére már hozzászoktam. Értem én, hogy a „nagyon kemény vagyok, kimondom a csúf igazságot, vért, brutalitást, perverz, gusztustalan, beteg dolgokat tolok elétek, mert én tényleg, igazán, nagyon-nagyon kemény vagyok” féle hangot célozza, ami nem is gond, de néha kicsit túltoltnak, erőltetettnek éreztem. Míg sokszor teljesen hiteles ez az írásmód, jó párszor mintha olyan helyekre is beszorított volna ilyen elemeket, ahol nem volt rá szükség, nem lett tőle erősebb az adott jelenet, sőt. Nemrég olvastam a Hollywood Noktürn című novelláskötetét, abban is ezt éreztem. Aztán lehet, hogy más regényeiben már jobban megtalálta az egyensúlyt, vagy, csak nekem kell több idő ráhangolódni. Mindenesetre ez nem tántorít el attól, hogy tovább olvassak tőle. Főleg mivel az L. A. Confidential filmváltozata már megvett kilóra.

Szóval a kategóriájában nagyon jó regény, erős gyomrú hard-boiled rajongóknak tetszeni fog.

Mostani újraolvasásom után és korábbi véleményem szerint is a kvartett leggyengébb része. Túl sűrű, túl tömény és a szereplők sem tudtak olyan közel kerülni hozzám, mint a későbbi könyvekben. A két főhős közül Bleichert karaktere a gyengébb, holott ő viszi a hátán a könyvet és az ő elbeszélése alapján láttatja Ellroy a történéseket. Lee Blanchard a keményebb, a tökösebb és romlottabb karakter, őt viszont érzésem szerint túl hamar és túl hirtelen veszi ki a játékból Ellroy.
A később íródott, de a korábbi eseményeket bemutató Perfídiában megismert karakterekre, valamint Blanchard és Bleichert előéletére történő visszautalások miatt mindenképp érdemes volt újra kézbe venni a könyvet. Még akkor is,ha azok majd csak a második kvartettben, a Perfídia folytatásaiban fognak teljesen kirajzolódni
Ebből is látszik egyébként, hogy Ellroy könyvei mennyire egymásra épülnek, és mennyire lazának tűnő, de valójában szoros kapocs köti össze őket.
Ez adja ennek az Ellroyi világnak a zsenialitását, amely még az olyan gyengébb könyveket is, mint a Fekete Dália élvezhetővé teszi.