55 72% 75 csillagozás

Kissé unalmas már, hogy mostanság nem tudok leülni reménykedések, vagy előítéletek nélkül egy könyv elé, de sajnos már csak ilyen vagyok, aztán vagy seggre esem, vagy kellemes meglepetés ér. Delargy vallásos „felhangú” krimije valahogy egyik kategóriába sem esik nálam. A Nyugat-Ausztráliában fekvő Wilbrook egy álmos, távoli város, amely az ismeretlen vadon szélén fekszik. Ez az elszigetelt, magányos hely, ijesztő emlékeztetőként szolgál arra, hogy Ausztrália ennyire nem lakott és élettelen vidéke, mennyire tökéletes vadászterület egy sorozatgyilkos elrejtésére. Ez a hely Chandler Jenkins rendőrmesternek ad otthont, aki büszke arra, hogy a helyi állományt vezeti – egy olyan helyet, amely szokásos módon foglalkozik egy kisvárosra jellemző panaszokkal. Aztán egy perzselően forró nyári napon minden megváltozik. Az események leginkább a jelenben játszódnak, alkalmanként tíz évvel korábbi visszacsatolásokkal. Miközben Chandler egyre mélyebbre ássa magát az ügyben, felszakadnak egyes régi sebek, és újak is keletkeznek, … spoiler. Úgy tűnik, hogy a karakterek közül a két főszereplő (Chandler és Mitch) tükrözi ennek az ellenséges tájnak a nyitottságát és nyers szépségét. Egy könyv későbbi megítélése kapcsán talán a leginkább döntő tényező maga a befejezés. Én most azt gondolom, hogy ez a regény egy csúnya meglepetéssel ér véget – de az is igaz, hogy olvasó felelőssége az, hogy eldöntse, mit is jelent ez az egész valójában.

Valaki besétál az őrsre, azt állítva, ő lett volna egy sorozatgyilkos 55. áldozata, de sikerült elmenekülnie. Rövidesen viszont behoznak egy másik férfit is, aki ugyanezt mondja, s kettejük fogjulejtési és menekülési története szinte szóról-szóra ugyanaz. Chandler biztos benne, hogy egyikük a gyilkos, a másik pedig az áldozat, na de melyikük hazudik? Elbírná a lelkiismerete, ha egy ártatlan embert száműzne rácsok mögé élete végéig?

Nincs más választása, Chandlernek segítséget kell kérnie a feljebbvalójától, aki nem más, mint egy régi barátja, Mitch. Viszonyuk azonban a múltban megromlott, így amint a férfi feltűnik a városkában, a történet másról sem szól, csak a kettejük között húzódó feszültségről, valamint a Mitch által árasztott gyűlöletről és lealacsonyító, megalázó parancsok tömkelegéről. Nekünk pedig visszaemlékezések sorozata általal apránként felnyílik a szemünk, hogy ez miért is van így, mi is történt kettejük között, ami miatt 10 év után sem hajlandóak elásni a csatabárdot.

A thriller vonal nem kifejezetten erőteljes a könyvben, érződik, hogy inkább csak egy alap, amire felhúztak egy vallásos „tanmesét” a felnőttek lelkiismeretéről. Okító jellege van, bár ez egészen sokáig nem derül ki, így a thriller szál lapos, unalmas, drámától mentes. Előre kiszámítható, mi fog történni, pedig ilyen alappal rendkívül érdekfeszítő pszichothrillert lehetett volna felépíteni, de ez elmaradt. Helyette kapunk egy olyan történetet, amiben végig figyelni kell, ha meg akarjuk tudni, lényegében mi a célja. Most akkor a gyilkos/áldozat dilemma, a Chandler/Mitch kapcsolat, vagy a vallás élvez elsődleges szerepet? Utóbbi egyébként egészen addig nem tűnik túl lényegesnek, amíg egyre gyakoribbak nem lesznek az utalások, mert addig szimplán a szereplők erkölcsi iránytűjeként szolgál, majd pedig a mű erőteljes húzóerejeként fedi fel magát. Delargy ezeket végig keveri a könyvében, mindig más helyeződik előtérbe, míg végül megérthetjük, hogy minden összefügg mindennel, és minden egyforma mértékben fontos.

A végéig 3 csillagot szándékoztam adni a könyvnek, de az utolsó pár oldal feltornázta 3,5-re, s a befejezés annyira hatásosra sikeredett, hogy majdnem 4-re is. Ott, az utolsó mondatokkal az író ráteszi a pontot erre a nagyon hosszúnak érződő mondatra, gyönyörűen összeér az összes szál, és bár már korábban megértünk mindent, a vég igazán itt érkezik el. Arra ösztönöz, hogy újragondoljuk az olvasottakat, és kialakítsuk a saját véleményünket, a saját valósnak vélt befejezésünket.

Sok a klisés elem a könyvben, a történet kiszámítható, a mondanivaló pedig koppanhatott volna sokkal nagyobbat is, de összességében nem egy rossz könyv az 55, egyszer érdemes elolvasni. Viszont senki ne egy hátborzongató, izgalmas thrillerre számítson, mert akkor biztosan csalódni fog, de elgondolkodásra, valamint lelkiismeretünkkel, tetteinkkel való számvetésre megfelelő olvasmány.

link

Kicsit izgalmasabb történetre számítottam, de így sem volt rossz. Sőt! az alapötlet tetszett, egy ausztrál kisvárosban a semmi háta mögött, Jenkins őrmesternek azt kell kitalálnia, hogy két azonos történettel előálló fickó közül melyik mond igazat, vagyis valójában ki a gyilkos kettejük közül. Jenkins egyébként elég jól rakosgatja össze a kirakós darabkáit és sokkal gyorsabban végezne, ha korábbi társa, aki mára egy arrogáns seggfej lett, nem próbálná meg folyton lenyomni, mondván, hogy ő a főnök. Mitch és Chandler múltja üti rá a bélyegét a nyomozásra, a két rendőr neheztel egymásra és bár Chandler kész lenne ezt félre tenni, Mitch nem hagyja. A vallásos felhangú cselekmény rejteget magában csavarokat és nagyon ügyesen tárja fel a kapcsolatokat. Ami mégis a legtöbb olvasót megoszthatja az a könyv vége. Mert az letaglózó.

Jól lehet haladni vele, végig fent tartja az érdeklődésedet, viszont semmi kimagasló nincs benne, egy könnyű krimi.

Hú, de utálom ezt a könyvet…!!!
Hú, de jó volt…!

„ – A sorsnak nincs szüksége hóhérra. A sors bekövetkezik. Elkerülhetetlen. "

Imádtam minden oldalát. Az alapötlet nagyon tetszett, szóval biztos voltam benne, hogy ebből a könyvből valami nagyon jó fog kisülni, és nem tévedtem. Egyedi környezet, a karakterek nagyon szépen voltak bemutatva, és szeretném kiemelni a múltban történő fejezeteket, mert azok nélkül a könyv nekem kevesebbett adott volna. Mondanom sem kell, hogy próbáltam Chandlerrel együtt nyomozni, és sikeresen lezárult a nyomozás. A befejezésben pedig nem csalódtam, szerintem ez volt az a pont, ahol elnyerte a szívem ez a kötet.

A cím és a krimi kezdete azt sugallja, hogy egy nagyon szorgalmas sorozatgyilkos tevékenységéről és elfogásáról vagy kiiktatásáról fogunk olvasni. Nem erről van szó, de az ötlet olyan eredeti, hogy beérjük kevesebbel is. Családi drámák, súlyos erkölcsi problémák és két hajdani barát párharca színesíti a nyomozást a poros ausztrál kisvárosban. A szimpatikus Jenkins őrmesternek el kell döntenie, hogy lehet-e az egyik ember élete fontosabb, mint a másiké.
Ez azon kevés krimik egyike, ahol igazi katarzis van a végén.

Nagyon jó indítás, két fickó ugyanazzal a storyval, mindketto a masikat vadolja. Ami sztem nem hianyzott az a regmult tortenetei… így mar a konyv felenel tudtam a megoldast. A tajleirasok szuperek, a hangulata is jo a konyvnek. Sajnos mint krimi nem annyira eros.

Mindig érdekeltek az olyan könyvek, melyek értékelői szélsőségesen mondanak hideget és meleget is. Az is gyakran előfordul, hogy szembemegyek az átlaggal, és nagyon tetszik, vagy éppenséggel nagyon nem tetszik a közvélekedéshez képest az adott könyv.

Nekem ez a könyv nagyon tetszett.

Például, mert Ausztráliában játszódik, és sok érdekes dolgot tudok meg (csak úgy mellesleg) erről a földrészről. Valamiért nagyon vonzódom e kontinens hatalmas, levegős (bár szélsőséges éghajlatú) térségeihez. Mindig szívesen olvasok róla.

Még mindig nem a cselekményhez kötődően: szeretem a lassan építkező történeteket. Körbejárni, mindenről-mindenkiről értesülni; lehet, hogy vaskalapos vagyok, de nekem való az ilyesmi.

És hogy azonnal ellent is mondjak magamnak: ez a könyv nagyon sokat sejtet, de keveset mesél – legalábbis az elején.

Szeretek krimit olvasni, és közben spekulálni: vajon mi történt? Ki tette? És főleg: miért? Ennek a könyvnek az olvasása során bőven volt időm gondolkodni, ám kissé túlgondoltam a dolgot. És itt fogalmaznék meg némi kritikát a történetvezetéssel szemben: az író bizonyos szálakat spoiler, így az olvasó joggal érezheti magát kissé becsapottnak.

Ettől függetlenül ez egy jó krimi, érdekes helyszínen és cselekménnyel, ütős befejezéssel.

Ezt a könyvet az egyórás vonatúton kezdtem el olvasni, és a vonaton visszafelé is folytattam – ez az alig több, mint két óra pedig majdnem elég volt ahhoz, hogy közel a felével végezzek is. Igen, ennyire beránt a történet és ilyen gyorsan pörögnek az oldalak. Nagyon ötletes volt ez a dolog, hogy nagyjából a könyv háromnegyedéig sem a zsaruknak, sem nekünk, olvasóknak sincsen fogalmunk arról, hogy a két ember közül ki valójában az áldozat és ki a gyilkos. Persze, lehet sejteni, de amikor már biztos lennél benne, akkor az író bedob valami kis koncot, ami egyből a másikra tereli a gyanút.
Érdekes, hogy úgy volt izgalmas, hogy gyakorlatilag nincs benne durva erőszak, vagy gyilkosság, sokkal inkább a lélektani és drámai folyamatok lényegesek benne.
Fordulatos? Igen! Kiszámítható? Kicsit sem! Lehoz az életről a vége? Teljesen.
Bővebben: https://szofisztikaltmacska.blog.hu/2019/11/08/james_de…