C. P. Snow, a hazánkban ismert angol tudós írta Watson könyvéről: „Ez a könyv egyetlen eddig megírt könyvhöz sem hasonlít. Első kézből származó beszámoló arról a napról-napra folyó munkáról, amely a század egyik legnagyobb természettudományi felfedezéséhez vezetett. Olyan, mint egy első osztályú háborús riport: személyes, szubjektív, szenvedélyes érzelmekkel telt. Az irodalomban semmi sem adhatja vissza: valójában hogyan is zajlik az alkotó tudomány. Azoknak akik nem olvasnak tudományos könyveket, egy új világot tár fel.”
A kettős spirál 9 csillagozás
Kedvencelte 1
Várólistára tette 7
Kívánságlistára tette 9
Kölcsönkérné 1
Kiemelt értékelések
kaporszakall>!
2 hozzászólás
Rövid és bizarr beszámoló a DNS-szerkezetének felfedezéséről; az egyik felfedező tollából. Látszatra könnyed hangon beszéli el a kutatás történetét, zsákutcáit, s közben meglehetősen gúnyos képet fest a brit egyetemek és kutatóintézetek merev, sznob, hímsoviniszta légköréről, nem kímélve némely tudományos hírességek konkrét személyét sem (beleértve barátját és munkatársát, Francis Crick-et is, akinek harsány, néha meggondolatlan szószátyárságát szintén tollhegyre tűzi). Izgalmasan meséli el a különböző tudományos műhelyek közötti versenyfutást, az eredmény mielőbbi publikálása körüli hajszát is.
Érdekes, olvasásra érdemes kötet, ám a fordítás elég gyengére sikeredett; gyakran rossz, magyartalan mondatszerkezetek, furcsa szóhasználat nehezítik az olvasó dolgát (még az általam kiírt két idézetben is akadnak béna megoldások). Megkockáztatom: aki közepes, vagy ennél jobb angol nyelvtudással rendelkezik, olvassa inkább az eredeti szöveget.
mongúz>!
Jó pofa, szórakoztató betekintés a kutatók mindennapjaiba, gondolkodásmódjába, módszereibe egy kívülálló szemszögéből. Kívülálló és vagabund. Nem elég, hogy nem ért ahhoz amit csinál, de még csak nem is azt csinálja, amit kéne, és nem ott, és nem akkor, és nem azzal…Viszont minden mást, máshol, máskor…
Aztán, egyrészről nem vallja be, – vagy legalábbis nem egészen, és a lényeget tekintve nem – amivel sokan vádolják őket, tudniillik, hogy lopták a modelljüket, másrészt viszont őszintén leírja, hogyan verte át sorozatosan az ösztöndíj bizottságot, hogy nem értett sem a biokémiához, sem a röntgenkrisztallográfiához, maximum egy kicsit a mikrobiológiához.
Viszont Nóbel-díjas, ami pl rólam nem mondható el.
És az első két megszekvenált humán genomból az egyik az övé…, ami szintén nem mondható el rólam.
Érdemes elolvasni. Tanulságos mese arról, hogy hogyan működnek a dolgok.
Ametiszt21>!
Ó istenem, ekkora egót én még életemben nem láttam.
Nehéz ennek a könyvnek az olvasása után sok tiszteletet megőrizni James Watson iránt, az egyébként őszintén fantasztikus és korszakalkotó tudományos eredményei ellenére. Az a mértékű arrogancia, beképzeltség és szexista hozzáállás ami ezekről a lapokról árad nagyon sokat tesz azért, hogy csökkentse a hatalmas tudományos felfedezés történetének izgalmát. Nem mondanám egy kifejezetten szórakoztató olvasmánynak – inkább rém idegesítő. De a felesleges körítés alatt végtelenük érdekes és helyenként még izgalmas is. Nem bántam meg, hogy elolvastam, de nemigen ajánlanám jó szívvel olyanoknak, akik a tudós iránti tiszteletből vagy egyszerűen biokémiai érdeklődésből nyitnák ki – inkább olvassatok egy olyan könyvet, ami nem Watson egoista szűrőjén keresztül meséli a történetet.
Népszerű idézetek
kaporszakall>!
Gyanítom, hogy kezdetben Maurice még hitte, majd csak lecsillapodik Rosy. Pedig az első pillantásra gondolhatta volna, hogy Rosy nem adja be egykönnyen a derekát. Nem szerette hangsúlyozni női tulajdonságait. Bár vonásai kemények voltak, nem volt csúnya, és egészen vonzó is lehetett volna, ha csak egy kicsit is törődik az öltözködésével. De ez nem érdekelte. Soha nem használt rúzst, hogy ellensúlyozza sima, fekete haját. Harmincegy éves korában ruházata a fiatal angol kékharisnyák minden jegyét magán viselte. Akár egy elégedetlen anya szüleményének képzelhették volna, aki alaptalanul hangsúlyozza a szakmai karrier kívánatosságát, hogy megvédje az okos lányt a buta férfiakkal kötött házasságtól. De nem erről volt szó… Elhivatott, szigorú életét nem lehet így magyarázni. Szolid jövedelmű, művelt banktisztviselő család lánya volt.
Világos volt, hogy Rosynak vagy mennie, vagy alkalmazkodnia kellett. Az előbbi még mindig jobb volt, mert – tekintve Rosy harcias hangulatát – Maurice ugyancsak nehezen tarthatta volna meg uralmi helyzetét, amelyben akadálytalanul meditálhatott a DNS-ről.
[…]
Mindez hallatlanul nyugtalanította Maurice-t. Nem azért nyergelt át a biológiára, hogy éppoly kellemetlen legyen a számára, mint a fizika a maga atomkövetelményeivel. Mindketten, Linus is meg Francis is a nyomában voltak – s ez gyakran okozott neki álmatlan éjszakákat. De legalább Pauling hatezer mérföldre volt, s még Francist is kétórányi vonatozás választotta el tőle. Akkoriban Rosy volt az igazi probléma. Tagadhatatlan, hogy hogy az egyenjogúság híve nem Maurice laborjában találta meg legjobb otthonát.
23-24. oldal, 2. fejezet (Rosalind Franklin Maurice Wilkins laborjában)
kaporszakall>!
Mindezek a szereplők – ha akarnák – elmondhatnának olyan eseményeket és részleteket, amelyekre különbözőképpen emlékeznek. Van azonban egy szomorú kivétel. Rosalind Franklin 1958-ban, harminchét éves korában meghalt. Minthogy kezdeti – tudományos és személyes – impresszióim (amint azt e könyv lapjain megírtam) gyakran hibásak voltak róla, szeretnék valamit elmondani az eredményeiről. King's-beli röntgenmunkáját egyre inkább nagyszerűnek tekintjük. Az „A” és a „B” forma különválasztása önmagában is tekintélyt szerzett neki. Még jobb volt 1952-es bizonyító eljárása, amikor a Patterson-féle szuperpozíciós módszert alkalmazta, s kimutatta, hogy a foszfátcsoportoknak a DNS-molekula külsején kell lenniök. Később, amikor Bernal laborjába ment át, a dohánymozaik-víruson kezdett dolgozni, s a mi spirális szerkezettel kapcsolatos kvalitatív elképzeléseinket gyorsan kvantitatív képpé fejlesztette, pontosan meghatározta a spirális paramétereket és megállapította, hogy a ribonukleinsavlánc a központi tengelytől távolabb, félúton helyezkedik el.
Magam az Egyesült Államokban tanítottam, s így nem láthattam oly gyakran őt, mint Francis, akit gyakran felkeresett tanácsaiért, vagy – ha valami ügyes dolgot csinált – azért, hogy biztosítsa őt egyetértéséről. Akkorra korábbi civakodásaink már feledésbe merültek. Mindketten nagyra értékeltük személyes tisztességét és nemeslelkűségét. Csak évek múltán láttuk át a harcot, amelyet ez az okos nő vívott, hogy elismerje a tudományos világ, amely a nőket gyakran képtelennek tartja a komoly gondolkodásra. Rosalind példás bátorságát és integritását akkor érthetjük meg, ha tudjuk, hogy halálosan beteg volt, s nem panaszkodott, hanem magas szinten dolgozott még halála előtt néhány héttel is.
169. oldal, Epilógus - a könyv utolsó mondatai
Hasonló könyvek címkék alapján
- Mike Goldsmith: Tudomány 30 másodpercben ·
Összehasonlítás - Larry Gonick – Mark Wheelis: Képregén 95% ·
Összehasonlítás - Richard Dawkins: Az önző gén 90% ·
Összehasonlítás - Paul Strathern: Crick és Watson ·
Összehasonlítás - Siddhartha Mukherjee: A gén 92% ·
Összehasonlítás - Venetianer Pál: Az emberi genom ·
Összehasonlítás - Tom Jackson: Agyunk titkai ·
Összehasonlítás - Dósa Zoltán: Biopóker ·
Összehasonlítás - Bereczkei Tamás – Hoffmann Gyula: Gének, gondolkodás, személyiség ·
Összehasonlítás - Czeizel Endre: Genetika és társadalom ·
Összehasonlítás