Tokugava 80% 21 csillagozás

Vigyázat, mély víz! Csak úszóknak!
Nem is gondoltam volna, hogy ilyen nehéz történelmi (vagy inkább életrajzi?) regényt olvasni úgy, hogy az embernek fogalma sincs adott ország adott korának viszonyairól. Kiváltképpen, ha a könyv ennyire cselekmény-orientált és tényszerű. Kimerítően részletes, és ezt most szó szerint is értem. Sokszor éreztem úgy olvasás közben, hogy elveszek a sok név és adat között, mindezt úgy, hogy a könyv tartalmaz egy kronológiai összefoglalót és egy névjegyzéket is. Az alaposság kimerül az események, történések hiánytalan felvonultatásában, ritkán magyaráz vagy alkalmaz hosszabb leíró részeket, hogy az egyszerű laikus olvasónak se kelljen ötpercenként lapozgatnia vagy megnyitnia a böngészőjét, utánanézni ki kicsoda, és melyik oldalon harcol (…)
A történet közel hetven év (1547-1616) eseményeit öleli fel a japán történelem egyik kiemelkedő alakja, Tokugava Iejaszu hadúr, későbbi sógun életén keresztül (…) A regény felsorakoztatja a kor összes nagy történelmi alakját, klánját, fegyverét, csatáját, rengeteg érdekes információt tartalmaz a szamuráj kultúráról, mentalitásról. Elképesztő, hogy ezek a harcosok mennyire más világot képviseltek, milyen eltérő értékrend szerint gondolkodtak, mint az európai társaik. A könyv egyik nagy erőssége a moralitás. Nagyon szemléletesen került ábrázolásra az eszményi szamuráj pragmatizmusa, a hűség és becsület mibenléte, fontossága (…)
Ajánlom mindenkinek, aki nem retten vissza egy kevésbé olvasmányos, ámbár rengeteg információt tartalmazó regénytől, vagy aki már járatos a témában, esetleg megszállottja a japán történelemnek, szamuráj kultúrának.
Köszönöm a könyvet a Kiadónak!
Vágatlan, rendezői változat itt:
https://konyvesmas.blogspot.com/2018/07/jamagucsi-szang…

Tokugava Iejaszu valóban a legnagyobb sógun volt, sok-sok év háború után békét hozott Japánban, legyőzte az addig egymás ellen harcoló daimókat, vagyis nagyurakat, egyesítette a birodalmat. Az általa kiépített rendszer 1603-tól egészen 1868-ig, a Meidzsi-restaurációig állt fenn, ebben az időszakban az ország bezárkódott, de hatalmas fejlődésnek indult. Tokugava alakjáról mintázták gyerekkorunk kedvenc Toranaga szamáját a Sógun című. sorozatban, Toshiro Mifune kiváló alakításában, őszintén bevallom, ha annak idején nem nézem rongyosra Andzsin-szan kalandjait, minden történelemmániám ellenére sem lettem volna kíváncsi az igazi sógunra. Érdeklődve vártam, hogy milyen lesz ez az életrajzi regény, és az a helyzet, hogy egy kicsit csalódott vagyok. Valóban mindent megtudunk a nagyúrról, arról a sok évtizedes küzdelemről, amelynek köszönhetően megkapta a császártól a sóguni címet, de olyan mennyiségű adat és névhalmazt zúdít ránk a szerző, hogy erősen az olvasmányélmény rovására megy. Nem mondanám sodró lendületű történelmi regénynek, az ember helyett a stratégián van a hangsúly, látványos csaták helyett inkább a politikai összefüggésekre helyezi a hangsúlyt a szerző, ami alapvetően nem baj, de azért szórakozni is szeretnénk a nagy országvívás közepette, a sokadik várostrom és szeppuku után kicsit elfárad az olvasó figyelme. Mindezzel együtt ez egy remek életrajzi könyv, méltó Tokugavához, azonban elsősorban történelemrajongóknak és a haditudományok szerelmeseinek ajánlanám, kicsit túlságosan száraz a stílusa ahhoz, hogy lekösse a figyelmét egy olyan olvasónak, aki romantikus hevülettel katanával rohamozó szamurájezredekről szeretne olvasni és figyelemmel követni, ahogyan tűzzel-vassal hódítja meg a birodalmat Tokugava. Nos, a valóság kicsit kiábrándítóbb, a leendő sógun inkább a türelmének és a stratégiai érzékének – na meg a nagyon hatékony kémhálózatának – köszönhette, hogy a sok egymással versengő nagyúr közül ő tudott kiemelkedni. Okos döntéseket hozott, ravaszul taktikázott, kivárta, amíg az össszes nagy klánt egymás ellen tudja fordítani, és le tudja győzni. Nem fél vért ontani a céljai elérése érdekében, a saját családját is feláldozta, ha kellett, de mégis mindenki tisztelte, mert tudták, hogy a „busi no hito koto” (a harcosnak egy szava van) elve szerint él, nem forgatta a köpönyegét, nem szegte meg a szavát. Mindent megtudunk Tokugaváról, amit csak akarunk, azonban ne várjunk egy mindent elsöprő olvasmányélményt, ha ezzel tisztában vagyunk, emlékezetes darabhoz lesz szerencsénk.
A teljes kritika itt olvasható:
https://smokingbarrels.blog.hu/2018/08/02/konyvkritika_…

A történet rögtön egy hibával kezdődik. A kronológiában lévő 1549-es dátum 1552 vagy esetleg 1551, ami világosan kiderül abból, hogy a 33. oldal 3. sorában 1551 van és az egyértelműen korábban van mint a túszcsere, mivel a túszcsere annak a következménye, ami után 1 nappal ( 44. oldal ) meg is mondja hány éves (9).

A könyv ennek ellenére nem rossz, viszont nem is ütött akkorát, mégpedig azért, mert ez nem egy történelmi regény, hanem egy történelemkönyv regény elemekkel. Így meglehetősen száraz és némileg unalmas, mivel meglehetősen nagy időintervallumot ölel magába.

Tokugava nagy stratéga, de nem azzal, hanem a türelmével lett sógun. Az író egyértelművé teszi, hogy sose volt fiatal, sose volt gyerek, hanem mindig úr volt, egy olyan úr, aki odafigyelt az alattvalóira. Egyébként az úr fogalma is érdekes.
A szamuráj, ugye feláldozza magát az uráért, lételeme a szolgálat és a hűség.
Ugyanakkor egy úr a felette állóhoz, addig hűséges, amíg nincs egy erősebb úr, vagy ő maga nem erősödik meg. Az erősödésért meg bárkit feláldoz, a gyermekeitől kezdve. Vannak kivételek persze, de ez a könyv az árulásról szól, nincs benne kaland, nincs benne öröm, nincs benne romantika, csak elmúlás.

Viszont ugyanakkor, azért mert tömény történelem, a japán gondolkodás mellett sok érdekesség van benne. pl. Tokio, Tokugava előtt még egy aprócska helység, utána lesz főváros. Mégis inkább azoknak való, akik Japán nagy rajongói.

Az életrajzi ihletésű regény Tokugava Iejaszu szemszögéből mutatja be az akkori viszonyokat és rögös útját a sóguni címig. A hadakozó fejedelemségek korának (1467-1603) végén járunk, mely időszakban Japánban belháborúk dúltak a kiskirályságok között és a klánvezérek előtt csak egy cél lebegett, megszerezni a sóguni címet. Ebben az időszakban elég volt egy rossz szövetség megkötése ahhoz, hogy a klán kitörlődjön a történelemből. A Macudaira család is vékony jégen táncolt, hiszen két oldalról is szorongatták őket a szomszédaik. Ebben az időben született meg Takecsijo (1543. január 31.), aki később Tokugava Iejaszu néven lett ismert.
A regény több szempontból is különbözik a hasonló történelmi regényektől. Először is, inkább informális, azaz nem merül el a csaták részleteibe, ha azok nem voltak jelentősek valamely hadmozdulat miatt. Tokugava magánéletét sem tárgyalja ki, csak azokat a részeket részletezi, melyek befolyással voltak döntéseire. Mégis egy kerek, egész történetet kapunk a könyv elolvasásával.
A Tokugava nem csak egy izgalmas és érdekes történelmi regény, hanem informatív, oktató kötet is egyben. Aki érdeklődik a japán kultúra és középkor iránt, annak kiváló szórakozást nyújt a kötet.

Bővebben: http://www.letya.hu/2018/07/jamagucsi-szango-tokugava/

Nagy érdeklődéssel vágtam bele a regénybe, mindig is érdekelt a szamurájok világa. A regény a XVI. századi Japánba kalauzol minket. Bemutatja Tokugava Iejaszu életét és sógunná válását. A cselekmény leginkább politikai-stratégiai vonalon mozog. Így rengeteg tárgyalásról és csatáról olvashatunk. Lenyűgöző, mennyi ravaszság és taktika érzék kellett ahhoz Tokugavának, hogy szinte minden helyzetből jól jöjjön ki. A rengeteg szereplő ellenére a karakterek rendkívül kidolgozottak. A legnagyobb negatívum nekem a leírások hiánya volt. Egyáltalán nem tudta érzékeltetni, hogy Japánban járunk. Szerintem nem árt egy kis jártasság a Japán kultúrában ahhoz, hogy ezt a regényt igazán élvezni lehessen.

Adatok és ismeretek tömkelege, regényes formába öntve. Azt hiszem, ez így tömören jellemzi a könyvet, minden pozitívumával és negatívumával. Maga a regény érdekfeszítő (már ha valakit érdekel Japán történelme, a Tokugava-sógunátus kialakulása), rendkívül pörgős. Egymás után zajlanak a csaták, a cselszövések, az olvasó izgulhat kedvenc hőséért. Azaz izgulhatna, ha lehetne kedvencet választani. De a könyvből olyan mértékben hiányoznak a személyiségek leírásai, hogy nehéz kedvencet választani. Az egyes szereplőket csak cselekedeteik alapján tudjuk megítélni, a mozgatórugók sok esetben láthatatlanok maradnak. Valószínűleg ennek köszönhető az is, hogy időnként számomra érthetetlen döntéseket hoztak, vagy éppen olyat, ami szembe ment a korábbi törekvéseikkel.
Tulajdonképpen olvasmányosnak lehetne mondani a művet, de az olvasást megnehezíti, hogy a történet tele van nevekkel, csatákkal, szövetségek megkötésével és felbomlásával, amiket nem egyszerű nyomon követni. Ebben kicsit segít a könyv elején található kronológia, illetve a két nagy rész elején a szereplők felsorolása, amiből egyértelműen kiderül, melyik szereplő melyik oldalt képviseli a csatákban. De még így is sokszor meg kellett állnom és végiggondolnom, hogy akkor most éppen melyik oldalon mi is történik.
Azoknak ajánlom, akiket érdekel Japán e korszakának minden részlete, és akik képesek figyelemmel követni a sok japán nevet – legyen szó személyekről vagy éppen városokról.

És ezzel meg is volt a harmadik Jamagucsi Szango regény. Mielőtt még bővebben kitérek a könyv értékelésére, lespoilerezem, hogy mik róla a benyomásaim. Kalandregénynek, szereplő központú elbeszélésnek működnek, ám egyetlen kötet sem mentes az anakronizmusoktól, és erősen áthatja őket a tankönyvi hangulat. Ez azt jelenti, hogy nem mindig tudják eldönteni, történelemkönyvek akarnak-e lenni, vagy inkább történetek, melyek történelmi eseményeken alapszanak. Szango (Karsai János) szemmel láthatóan tett energiát a könyvekbe, ám túl sokszor gondolt magára krónikásként, és megfeledkezett arról, hogy ő egy regényíró.

A fentebb említettek pedig kifejezetten igazak a Tokugavára. A könyv maga a szengoku dzsidai (hadakozó fejedelemségek kora) utolsó évtizedeibe kalauzol bennünket, amikor Oda Nobunaga színre lép, és az a cél hajtja, hogy egyesítse a már nagyon régóta háborúzó Japánt. Mivel történelmi eseményekről van szó, nem lövök le nagy poént, ha elárulom: a célt Tokugava Iejaszu fogja elérni, és sógunként egy olyan dinasztiát alapít meg, mely évszázadokig békésen kormányozza Japánt. Ha például párhuzamot kellene vonnom, akkor csak a netflixes A szamurájok kora című dokumentumfilm jutna eszembe, ami szintén ezt az időintervallumot dolgozza fel. A könyvben rengeteg a párbeszéd, az ármánykodás, ám a csatajelenetek nagyon gyorsan lerendezésre kerülnek, és ez igaz a híres szereplők halálára is. Túl gyorsan következnek be, kevés átvezetővel. Emellett Szango gyakran használ évszámokat, amik csak megerősítik a tankönyvi hangulatot. A sok, elsődlegesen szereplőkre koncentráló jelenet miatt tehát a könyv egyéb részei gyakran hatnak összecsapottnak, ám minden karakter megkapja a maga árnyalását. Tokugava maga egy erős, ravasz és kitartó vezérként van ábrázolva, akinek könyörtelen döntéseket kell meghoznia, néha a saját barátaival vagy családtagjaival szemben. Oda Nobunaga ábrázolása pedig kifejezetten tetszett, aki itt egyszerre volt géniusz stratéga és magának való különc. Akecsi Micuhide árulása is jól fel lett vezetve, és mivel a mai napig nincs válasz arra, hogy miért is fordult Oda ellen, az író azt az elméletet használta fel, amellyel képes volt elmélyíteni a szereplőt. Mert igen, egy történelmi regényben még a híres hadvezérek is szereplőkké válnak, akik hiába léteztek, a jellemüket ugyanúgy fel kell építenie egy írónak, mintha saját maga találta volna ki.

Ez a könyv volt ugye az első a háromból, éppen ezért ez érződik a legkevésbé kiegyensúlyozottnak. A sok név és évszám miatt nem lehet vele olyan könnyen haladni, amire még ráerősít a következetlen tempó. Ugyanakkor hazudnék, ha nem mondanám a maga módján hangulatosnak. A szengoku dzsidai alapból az egyik kedvenc korszakom, ha a japán történelmet nézzük, éppen ezért hajlamos vagyok részrehajlóan megbocsátani a felbukkanó anakronizmusokat. A későbbi regényeiben a hibák ritkábban jelentkeztek, ám voltak olyanok is, amiket még a harmadik könyvre sem sikerült levetkőznie. Azt el kell ismerni, hogy a karakterekkel tisztelettudóan bánt, és bár a párbeszédek gyakran tűntek túlontúl modorosnak, ezek is hozzáadtak a könyv bájához.

Azt viszont fontosnak tartom megjegyezni, hogy a három Szango regény a maga nemében szinte teljesen egyedülálló a kortárs magyar irodalomban. A történelmi regények terén nagyon sok magyar író választja az európai múltat, és csak kevesen mernek kísérletezni az azon kívüli történelemmel. Éppen emiatt ez a három könyv üde színfolt, és követendő példa. Mindazok ellenére, hogy messze nem tökéletesek. Engem például inspirált arra, hogy megalkossam saját szamurájszereplőmet, és történeteket kerekítsek köré. Nekem nem célom a tankönyvszerű megközelítés, épp ezért a fantáziámat szabadabbra eresztem. Remélem, hogy Jamagucsi Szango még megörvendeztet bennünket néhány könyvvel, és nem a Kamikaze volt az utolsó.

Egyet tudok érteni az egyik korábbi értékelővel: ez egy történelmi kronológia, regényes elemekkel. Meglehetősen száraz, érzelemmentes, nincsenek igazán karakterábrázolások.
Tokugava Iejaszu történetét regényes formában már jól ismertem A Sógun-ból (négyszer olvastam), illetve mint a japán történelem kedvelője, így ilyen téren sok újdonságot nem szolgáltatott a könyv.
Viszont a hangulatot azért megteremtette, főleg, mert olyan volt néhol, mintha az egyik kedvenc játékommal, a Shogun – Total Warral játszott volna a szerző és az ott történteket írta volna le. Imádom azt a játékot (az első részt), tökre megjött a kedvem hozzá, hogy újra felrakjam a gépemre :D

Azoknak ajánlanám,akiket kifejezetten érdekel a Japán történelemnek ezen korszaka.Háborús cselekményekre,katonai és politikai cselszövésekre lehet számítani.Bár engem ezek nem különösebben érdekelnek,de Oda Nobunagát, Tokugavát és Hideyoshit,illetve a körülöttük lévő személyeket érdekesnek találtam.Persze nem tudom,hogy a könyvbeli ábrázolásuk mennyire felel meg a valóságnak.
Még annyit érdemes tudni,hogy a történet során mindenféle korú és nemű emberek kivégzésére/öngyilkosságára sor kerül,de gondolom senki nem számít egy leányregényre,aki ezt kézbe veszi.

Tokugava életén keresztül ismerjük meg Japán történelmének és kultúrájának egy részét. Kicsit néha száraz a szöveg, de számomra még élvezhető volt. Hihetetlen, milyen politikai csatározások folytak a háttérben, és persze a harctéren is összecsaptak a különböző klánok, családok. Érdekes volt egy, a miénktől ennyire eltérő kultúráról olvasni.
Ami számomra kicsit megnehezítette az olvasást, az a rengeteg név. Nem számoltam meg, de pár száz nagyúr, csatlós, szövetséges, kémfőnök, tábornok, szamuráj, stb biztos szerepel a történetben – és hogy még bonyolultabb legyen a helyzet, időnként még változtatják is a nevüket!