A ​Sasfiók 8 csillagozás

Jadwiga Dackiewicz: A Sasfiók

Kék szemű, fürtös szőke hajú kisfiú vágyódik a „jó papa” után, akit mások „korzikai szörnyként” emlegetnek, majd hamleti pózokban töprengő ifjú keresi a helyét a világban: osztrák vér-e – vagy netán a dicső Napóleon sokra hivatott fia?

A schönbrunni aranykalitkában vergődő ifjú sas – a kettős nevelés és a kényszerű színlelés miatt – sohasem próbálhatja ki a karmait. Melodrámai helyzet, de történelmi súlya nincs. Egy pompában élő fiatal osztrák tiszt alakja mögött földereng a történelmi lényeg.

A Metternich kori Európa hatalmi viszonyai, az a hideg célszerűség, ahogyan a népek tavasza előtt néhány reakciós monarchia a karmai között tartja a világot. Államérdek, hideg megfontolás, rettegés az „anarchiától” – amely maga a nép.

A szomorújáték apró rezzenései mögött a korszellem és a Habsburg birodalom kórképe a legérdekesebb.

A következő kiadói sorozatban jelent meg: Szivárvány

>!
Kossuth, Budapest, 1987
294 oldal · ISBN: 9630930331 · Fordította: Nemere István

Kedvencelte 1

Várólistára tette 1

Kívánságlistára tette 1


Kiemelt értékelések

>!
Chivas
Jadwiga Dackiewicz: A Sasfiók

Levelezések, naplók és korabeli beszámolók alapján kapunk képet II. Napóleon ausztriai életéről. Rettenetesen sajnáltam a kicsi Franzot, amikor elszakították 3 évesen apjától, a nagy Napóleontól, aki annyira rajongott a római királyért, hogy régóta várt megérkezésekor a győzelmeket hozó talizmánját is elajándékozta (itt megint egy regénybe illő csavar, hogy kinek…), hiszen annál nagyobb szerencse már nem is érhette az apát, minthogy megszületett a trónörökös. Szívszorító könyv és történet, én ilyenkor mindig rácsodálkozom, hogy az általam utált és száraz történelem, amit tanulnunk kellett a suliban, valójában mennyire érdekes, fordulatos, szomorú, életszerű és emberközeli.

>!
Zajec_Sternenkind
Jadwiga Dackiewicz: A Sasfiók

Ez a könyv csalóka… természetesen a jó értelemben. Már-már szárazon kezdi lefesteni az adott történelmi kort, amiben játszódik, aztán lassan bepillantást nyerünk Napóleon hanyatló hegemóniájába, a Sasfiók, Franz – akkor még Francois – Schönbrunnba kerülésének körülményeibe, a gyermekévekbe.
Aztán valami történik; Franz felnő, vele nőnek az ambíciói, vágyai, reményei, nyughatatlan tenni akarása (ő a császár… a császár fia!), és végül egy megrendítően végigvezetett haláltusa, ahogy ez a fiatal élet elsorvad a nagyhatalmi kalitkában.
Nem szokásom a könyvek felett könnyezni, de most többször is elsírtam magam. Fáj tudni – fáj! ez az érzelem mély gyökeret vetett bennem, kevés ez a szó rá: fájdalom –, hogy ez a valaki, ez a sokat remélt és szenvedett, 21 éves, gyorsan illanó történelmi alak nem egy kitalált regényfigura volt. Élt. Lélegzett. És elaludt örökre.

Most nem érdekel a világpolitika. Nem érdekel, Franz német volt-e vagy francia, sem Metternich sikeres európai békeküzdelme az asztal mellett, és nem érdekelnek az elnyomott nemzetek, Napóleon csatái és a sok-sok elesett. Engem most csak, mint embert érdekel ez a szerencsétlen sorsú schönbrunni fogoly. A hideg, számító diplomácia az emberi érzelmek olyasféle szívtelen ura, ami nem ismer kegyelmet.
Franz fájdalmai, kétségei, önmarcangolása és az a mérhetetlen szenvedés – hogyan tud egyáltalán egy ember ennyi mindent elviselni? – valóságos volt, és mélységesen megrendített. A magány, a kierőszakolt identitás, a lassú halál, ahogy egy üde, reményekkel teli fiatalt megöl Európa politikája, az egyedüllét és a barátok nélküli fogolyélet egyszerűen belőlem is megölt valamit. Nem a fizikai erőszak a legbrutálisabb, ami megöli az embert, sokkal kegyetlenebb társa végez vele: ha a lelket korbácsolják, az hantolja el.

Sírunk, hogy egyedül vagyunk; sírunk, hogy barát vagy pár nélkül élünk; sírunk, mert szüleink nem értenek meg; sírunk, mert hisszük: rossz nekünk. Micsoda ostobaság!
Franz nem sírt akkor sem, mikor apjától elhurcolták és Napóleon gyászhírét megköpdösték; nem sírt, mikor Metternich szépen sorban eltávolított mellőle minden barátot; és könnytelen maradt a szeme a tényre, hogy édesanyja szeretete lassan kikopik, Mária Lujza elfelejti, nem törődik vele.
A történelmi példaképeket úgy hiszem, nem (csak) a csatatéren kell keresni – a Sasfiók bebizonyította ezt.

(Amit zavart – de ezt csak zárójelben szeretném megjegyezni –, azok a hivatkozások és a bibliográfia hiánya volt, de ez talán csak szakmai ártalom. Elvégre nem szakirodalomról van szó, noha belső hivatkozásként feltüntet sok szerzőt és forrást: helyesen. Csak a beemelt forrásrészeket illenék lehivatkozni és nem csak megemlíteni, hogy Prokesh naplójából, Metternich emlékirataiból, stb-ből van.)


Népszerű idézetek

>!
Chivas

1809. november 30. A fontainebleau-i vacsora légköre nem éppen kellemes.

(első mondat)


Hasonló könyvek címkék alapján

Brigitte Hamann: Erzsébet királyné
Brigitte Hamann: Rudolf
Saul Kussiel Padover: II. József a császár-forradalmár
Pelyach István: Kossuth Lajos
Gabriele Praschl-Bichler: „Isten adjon tartós boldogságot”
Márki Sándor: Erzsébet Magyarország királynéja 1867–1898
Gróf Egon Corti Cäsar: Erzsébet
Marieluise von Ingenheim: Sissy 2. – Egy szív és egy korona
Timothy Snyder: A vörös herceg
Johann Franzl: I. Rudolf