Ez a könyv csalóka… természetesen a jó értelemben. Már-már szárazon kezdi lefesteni az adott történelmi kort, amiben játszódik, aztán lassan bepillantást nyerünk Napóleon hanyatló hegemóniájába, a Sasfiók, Franz – akkor még Francois – Schönbrunnba kerülésének körülményeibe, a gyermekévekbe.
Aztán valami történik; Franz felnő, vele nőnek az ambíciói, vágyai, reményei, nyughatatlan tenni akarása (ő a császár… a császár fia!), és végül egy megrendítően végigvezetett haláltusa, ahogy ez a fiatal élet elsorvad a nagyhatalmi kalitkában.
Nem szokásom a könyvek felett könnyezni, de most többször is elsírtam magam. Fáj tudni – fáj! ez az érzelem mély gyökeret vetett bennem, kevés ez a szó rá: fájdalom –, hogy ez a valaki, ez a sokat remélt és szenvedett, 21 éves, gyorsan illanó történelmi alak nem egy kitalált regényfigura volt. Élt. Lélegzett. És elaludt örökre.
Most nem érdekel a világpolitika. Nem érdekel, Franz német volt-e vagy francia, sem Metternich sikeres európai békeküzdelme az asztal mellett, és nem érdekelnek az elnyomott nemzetek, Napóleon csatái és a sok-sok elesett. Engem most csak, mint embert érdekel ez a szerencsétlen sorsú schönbrunni fogoly. A hideg, számító diplomácia az emberi érzelmek olyasféle szívtelen ura, ami nem ismer kegyelmet.
Franz fájdalmai, kétségei, önmarcangolása és az a mérhetetlen szenvedés – hogyan tud egyáltalán egy ember ennyi mindent elviselni? – valóságos volt, és mélységesen megrendített. A magány, a kierőszakolt identitás, a lassú halál, ahogy egy üde, reményekkel teli fiatalt megöl Európa politikája, az egyedüllét és a barátok nélküli fogolyélet egyszerűen belőlem is megölt valamit. Nem a fizikai erőszak a legbrutálisabb, ami megöli az embert, sokkal kegyetlenebb társa végez vele: ha a lelket korbácsolják, az hantolja el.
Sírunk, hogy egyedül vagyunk; sírunk, hogy barát vagy pár nélkül élünk; sírunk, mert szüleink nem értenek meg; sírunk, mert hisszük: rossz nekünk. Micsoda ostobaság!
Franz nem sírt akkor sem, mikor apjától elhurcolták és Napóleon gyászhírét megköpdösték; nem sírt, mikor Metternich szépen sorban eltávolított mellőle minden barátot; és könnytelen maradt a szeme a tényre, hogy édesanyja szeretete lassan kikopik, Mária Lujza elfelejti, nem törődik vele.
A történelmi példaképeket úgy hiszem, nem (csak) a csatatéren kell keresni – a Sasfiók bebizonyította ezt.
(Amit zavart – de ezt csak zárójelben szeretném megjegyezni –, azok a hivatkozások és a bibliográfia hiánya volt, de ez talán csak szakmai ártalom. Elvégre nem szakirodalomról van szó, noha belső hivatkozásként feltüntet sok szerzőt és forrást: helyesen. Csak a beemelt forrásrészeket illenék lehivatkozni és nem csak megemlíteni, hogy Prokesh naplójából, Metternich emlékirataiból, stb-ből van.)
