Doctor ​Who: The Stone Rose (Doctor Who - New Series Adventures 7.) 82% 12 csillagozás

Nem volt egy Steven Moffat kaliberű sztori, így az agyam sem sült ki a gondolkodástól. Kicsit hasonlított a 'The Fires of Pompeii'-re, persze csak a sok kő miatt :-) Ez is lazán megállta volna a helyét igazi epizódként. Kaptunk poénokat, némi idétlenkedést, történelmi katyvaszt és egy kis drámázást, ahogy az lenni szokott.
A könyv végeztével naná, hogy nem hagyhattam ki a hangos verziót sem! Mindig szomorkodtam azért, hogy Tennant nem használhatta a saját akcentusát a sorozat alatt – így az audiobook(ok) alatt sem, de annyi hangon képes megszólalni, hogy már már kínos volt nyilvános helyen hallgatni, annyira kellett röhögnöm (nincs jobb móka annál, hogy a bankban a biztonsági őr rád mered, mert lilul a fejed a visszafojtott nevetéstől, a GENIE-hangnál már egyenesen vinnyogtam, szóval kedves Whovianok, csak a világtól félrevonulva hallgassátok, ha nem akartok égni, mint a rongy).

„This is not a statue of Rose, this is Rose herself.”

A jelenkorban egy múzeumban találnak egy 2000 éves szobrot Rose-ról, tökéletesen valósághű kidolgozottsággal. Úgy sejtik, hogy a múltban modellt állhatott egy római szobrásznak, és visszautaznak a múltba, hogy kiderítsék, mi áll a jelenség mögött. Kiderül, hogy a szobrász műhelye patyolattiszta, sehol semmi jele annak, hogy ott köveket farigcsálna, mégis nagyon gyorsan elkészül a szobraival. Rose-nak aztán egyszer csak nyoma vész, miután a szobrásszal találkozott, a Doktor pedig kénytelen egy arénában vadállatokkal is megküzdeni, miközben keresi, és kezd kétségbe esni, hogy talán meg sem találhatja az időparadoxonok miatt. Jópofa regény volt, kellemesen elegyítette a rejtélyt, a humort, a történelemórás ízű jeleneteket és az érzelmi feszültségeket.

Őszintén szólva először kicsit fura volt DW-t olvasni főleg ,hogy eddig még (sajnos) csak a TV-sorozatot ismertem. Maga a könyv nekem csak ilyen „melléksztoriszerűségnek” számít ami ugye TV sorozatban is sok volt, de ennek ellenére nekem bejött(főleg ha valami „motívum” is volt benne ami később esetleg megjelenhet).Nagyon tetszett hogy a cselekmény hasonlóan volt felépítve a sorozathoz(bár mondjuk a végén már kicsit sok volt a paradoxonokból).Mindent összevetve egy tipikus DW rész csak könyvben.

Eddig három könyvet olvastam Raynertől, és sajnos továbbra is őt szeretem a legkevésbé az összes eddigi Doctor Who íróm közül, mindig van egy-két magas labda, amit egyszerűen nem üt le.
Ennek ellenére a háromból ezt a könyvét utáltam a legkevésbé. (Persze David Tennant felolvasása rengeteget segített ezen. ^^)

Az a baj, hogy nagyon magas színvonalú fanficeket szoktam olvasni, szóval ez nem tűnik akkora számnak, de azért egynek jó volt. :) A Doctor eleinte kissé OOC bugyuta, ami frusztrált, de a végére Rose és ő is összekapták magukat szerencsére (ha-ha, szerencsére).