A ​reneszánsz Itáliában 5 csillagozás

Jacob Burckhardt: A reneszánsz Itáliában

Kötetünk – a Képzőművészeti Zsebkönyvtár negyedik darabja – az emberiség egyik leggazdagabb korszakába kalauzolja vissza az olvasót. A szerző, Jacob Burckhardt, a nagyhatású múlt századi történész olyan tükörben állítja elénk a reneszánsz történéseit s az azokban cselekvő embert, mely a legkisebb mozzanatot is pontosan adja vissza. Képet ad az erkölcsökről s a viszályokról, a művészet és tudomány fejlődéséről s a babonák, előítéletek születéséről.

Eredeti cím: Die Kultur der Renaissance in Italien

A következő kiadói sorozatban jelent meg: Képzőművészeti Zsebkönyvtár könyvek

>!
Képzőművészeti Alap, Budapest, 1978
368 oldal · puhatáblás · ISBN: 9633361168 · Fordította: Elek Artúr

Enciklopédia 6

Szereplők népszerűség szerint

II. Pius pápa · Sigismondo Malatesta


Most olvassa 1

Várólistára tette 6

Kívánságlistára tette 10


Kiemelt értékelések

monseigneur>!
Jacob Burckhardt: A reneszánsz Itáliában

Igazi gigászi munka, egy valóban gigantikus témáról. A szerző a korára jellemző nagy mondatokban, hosszú fejezeteken keresztül értekezik, és hazugság lenne azt mondani, hogy nem érdekes.
Nyilvánvaló, hogy Nietzsche kortársának stílusa és szókincse mára kicsit poros és nehézkes, de ezt feledteti az, hogy Burckhardt virtuóz módon tagolja a szöveget, válogatja a szempontokat, keveri a kártyát. A kártyalapokon királyok, pápák, hercegek, irodalmárok, sorsok és történetek. Ha valamiről meggyőzött, az az, hogy szerelmese a korszaknak, és mindent el akar mondani. És mindent el is mondott, de legalábbis többet mint amennyit bárki elvár egyetlen könyvtől. Az olasz csizma lakóinak világérzékelését maximálisan átadta, legyen szó hívő hitetlenekről, hitetlen hívőkről, hiteltelen hitelezőkről, boszorkányokról és távolról való felismerésükről, költőkről és messzire való elkerülésükről.
Hosszú ideig tusakodtam ezzel a bestiával, de most, hogy (gyorsan megnézem az olvasmánylistában) csaknem négy hónap múlva végeztem vele, bátran tudom ajánlani azoknak akik legalább annyira szeretik a reneszánsz Itáliát mint Burckhardt vagy én.

Niki4>!
Jacob Burckhardt: A reneszánsz Itáliában

Nekünk egy régi kiadásban van meg, gyönyörű képekkel illusztrálva. Tetszik, ahogy leírja a reneszánsz életérzést, és a korabeli ember világlátását.


Népszerű idézetek

mcgregor>!

Csodálatos módon keveredik egymással a XV. század olasz államaiban a jó, meg a rossz. A fejedelmek személyisége annyira kidolgozott, gyakran olyan nagy jelentőségű, helyzetükre és feladatukra nézve annyira jellegzetes lesz, hogy az erkölcsi ítélet nehezen jut velük szemben szóhoz.
Az uralom alapja és talaja törvénytelen a jelenben és a jövőben, s valami átok ül rajta és nem akar tágítani tőle. A császári jóváhagyások és hűbéri adománylevelek nem változtatnak ezen, mert a nép nem vesz tudomást arról, ha uralkodói valahol messze országban vagy valamely Itálián keresztül utazó idegentől egy darab pergament vásárolnak.

18. oldal

mcgregor>!

Olyan tömegradikalizmust, amilyen az újabb monarchiák ellen alakult ki, a reneszánsz fejedelmi államaiban hiába keresnénk. Minden egyes ember tiltakozott belsejében a fejedelmi uralom ellen, de sokkal inkább arra törekedett, hogy tűrhetően vagy előnyösen elhelyezkedjék benne, semminthogy egyesült erővel megtámadja. Ahhoz, hogy egy nép uralkodóházának kiirtására vagy elűzésére vállalkozzék, odáig kellett fejlődniök az állapotoknak, mint annak idején Camerinóban, Fabrianóban, Riminiben. Rendszerint nagyon jól tudták azt is, hogy csak gazdát cserélnek. A köztársaságok csillagzata határozottan kihunyóban volt.

48-49. oldal

Kapcsolódó szócikkek: Fabriano · Rimini
mcgregor>!

A Sforzák nemzetségében általában érdekes, hogy a fejedelemségre való készülés átcsillámlását eleitől fogva látni véli bennük az ember. Szerencséjüknek alapja a család nagy termékenysége volt; Francesco már nagyhírű apjának, Jacopónak 20 testvére volt, aki mind kemény nevelésben részesült a Faenza melletti Cotignolában, azoknak a végeérhetetlen romagnai vendettáknak hatása alatt, amelyek köztük és a Pasoliniak között dúltak. Egész lakásuk csupa fegyverraktár és őrszoba volt; az anya és lányai is nagyon harciasak. Jacopo már tizenhárom éves korában titokban Panicaléba lovagolt Boldrino pápai condottieréhez, ahhoz, aki utóbb még holtában is irányította seregét, mert a vezényszavak egy zászlóval körültűzött sátorból hangzottak, amelyben a bebalzsamozott tetem feküdt addig is, míg méltó utódja akad. Miután Jacopo különböző urakat végigszolgált, lassanként fölküzdötte magát, magával vonta hozzátartozóit is és általuk ugyanolyan előnyökben volt része, mint a fejedelemnek az ő népes dinasztiája által. A rokonok azok, akik együtt tartják seregét, miközben ő Nápolyban, a Castel dell' Uovóban fekszik; a nővére saját kezűleg fogja el a királyi követeket, és ennek a zálognak a megszerzésével a haláltól menti meg Jacopót.
Már a tartósság és a messzire nyúló tervek szándékára vall, hogy pénz dolgában Jacopo végtelenül megbízható volt, azért is talált hitelre a bankároknál, még vereségei után is; erre mutat az is, hogy a parasztokat mindenhol megvédte a katonák féktelenkedése ellen, és hogy nem jó szemmel nézte a városok szétrombolását; de leginkább az, hogy kitűnő ágyasát, Luciát (Francesco anyját) máshoz adta feleségül, hogy magát fejedelmi házasság céljára szabaddá tegye. Rokonainak házasságát is bizonyos terv szerint intézte. Kortársainak istentelenségeitől és kicsapongó életétől távol tartotta magát; a három tanítás, amellyel Francescóját világgá küldte, így hangzik: Más feleségéhez hozzá ne nyúlj; meg ne üsd embereidet, vagy ha már megütötted, küldd el őket messzire; végül: ne ülj nyakas lóra, sem olyanra, amelyik szívesen elhagyja patkóját. Mindenekelőtt azonban, ha nem is nagy hadvezér, de nagy katona egyénisége volt meg benne, minden tekintetben kidolgozott hatalmas test, népszerű paraszti ábrázat, csodálni való emlékező képesség, amely minden katonát ismert, számon tartotta azoknak minden lovát és zsoldviszonyaikat sok esztendőre visszamenően.

23-24. oldal

mcgregor>!

A XV. század kényuraságairól általában elmondható, hogy bennük a leggonoszabb dolgok inkább a kisebb és apró uralmak alatt halmozódtak. Számos családban, amelynek tagjai mind rangjuknak megfelelően akartak élni, nagy volt az örökösödési viszálykodások kísértése. A camerinói Bernardo Varano (1432) két testvérét küldte a másvilágra, mert fiai azoknak örökségére áhítoztak. Ahol egyetlen városnak az ura válik ki gyakorlati, mérsékelt, vértelen uralkodásával és egyben a művelődésért való buzgólkodásával, az rendszerint valamely nagy uralkodóházhoz tartozik, vagy olyannak politikájától függő. Ilyen volt példának okáért Alessandro Sforza, Pesaro ura, a nagy Francesco testvére és urbinói Federigo apósa (†1473). Mint a közigazgatás jó irányítójának, mint igazságos és hozzáférhető uralkodónak, hosszú háborús élet után nyugodt uralkodásban volt része, nagyszerű könyvtárt gyűjtött és ráérő idejét tudós és jámbor társalkodással töltötte. Ide számítható a bolognai II. Giovanni Bentivoglio is (1462-1506), akinek politikája az Estéktől és Sforzáktól függő volt. Milyen véres elvadultságra találunk ellenben a camerinói Varanók, a riminibeli Malatesták, a faenzai Manfredik, de különösen a perugiai Baglionék családjában. Azokról az eseményekről, amelyek az utóbbiak házában a XV. század vége felé lejátszódtak, kitűnő történeti kútfők – Graziani és Matarazzo krónikája útján – különösen szemléletes leírást kapunk.

26. oldal

mcgregor>!

Rimini kényuraival lesz még hébe-hóba találkozásunk. Elvetemültség, istentelenség, harci tehetség és magasabb rendű műveltség ritkán egyesült egyazon emberben annyira mint Sigismondo Malatestában (†1467). De ahol a gonosztettek halmozódnak, mint ebben az uralkodóházban, ott még akkora tehetséggel szemben is túlsúlyba kerülnek és lerántják a zsarnokot a mélybe.

29. oldal

Kapcsolódó szócikkek: Rimini · Sigismondo Malatesta
mcgregor>!

Halála után országa, amelyet mindenfajta erőszakos cselekedettel szerzett össze, darabokra szakadt és egyelőre legrégibb alkotórészeit is alig sikerült megtartani. Hogy mi lett volna fiaiból, Giovanni Mariából (†1412) és Filippo Mariából (†1447), ha más országban és úgy élnek, hogy uralkodóházukról mit se tudnak, ki a megmondhatója? De mint nemzetségüknek örökösei, a kegyetlenségnek és gyávaságnak azt a roppant tőkéjét is örökölték, amely abban nemzedékről nemzedékre felhalmozódott.
Giovanni Mariát megint a kutyái teszik híressé, de már nem vadászkutyái, hanem az emberek szétmarcangolására idomított állatai, amelyeknek tulajdonneve ugyanúgy reánk maradt, mint I. Valentinianus császár medvéié. Mikor 1409 májusában, a háború folyamán, a kiéhezett nép azt kiáltozta feléje az utcán, hogy: Pace! Pace! (béke), zsoldosaival a nép közé vágtatott és azok kétszáz embert megöltek; erre azután bitófa fenyegetésével tilos lett a pace és a guerra (háború) szó kiejtése, és még a papok is arra kaptak utasítást, hogy dona nobis pacem (adj békét nekünk) helyett tranquillitatem!-et (nyugalmat) mondjanak. Végül néhány összeesküvő fölhasználta azt a pillanatot, hogy Facino Cane, az őrült herceg főcondottieréje, halálos betegen feküdt Paviában, és leütötte Giovanni Mariát a milánói San Gottardo temploma előtt. A haldokló Facino azonban még aznap megeskette tisztjeit, hogy segítségére lesznek az örökösnek, Filippo Mariának, és ő maga tanácsolta, hogy halála után felesége keljen egybe az örökössel, ami hamarosan meg is történt; Beatrice di Tenda volt a nő. Filippo Mariáról még lesz szó később.
És ilyen időben merészelte Cola di Rienzo, Róma züllött városi lakosságának ingatag lelkesedésére építeni Itália új uralmát. Az olyan uralkodók mellett, mint amazok, eleve szegény, elveszett, balga ember.

15-16. oldal Giangaleazzo és fiai

mcgregor>!

Csaknem lehetetlen volt a gondosan őrzött kényúrhoz egyébkor hozzáférni, mint ünnepi templombavonuláskor; a teljes fejedelmi család meg éppenséggel sohasem került egészen össze más alkalommal. Így történt, hogy a fabrianóiak uralkodó családjukat, a Chiavellikat mise közben gyilkolták le (1435), mégpedig előzetes megbeszélés szerint akkor, mikor a Hiszekegyben ezekhez a szavakhoz értek: Et incarnatus est. Milanóban Giovan Maria Visconti herceget a San Gottardo-templom benyílójában gyilkolták meg (1412), Galeazzo Maria Sforza herceget a San Stefano-templomban és Lodovico Moro egy ízben (1484) csak úgy menekült meg az özvegy Bona hercegnő híveinek tőre elől, hogy a Sant' Ambrogio-templomba más ajtón nyitott be, mint amelynél azok várták. Vallássértő szándék ebben nemigen volt; Galeazzo gyilkosai tettük elkövetése előtt az illető templom védőszentjéhez imádkoztak, és az első misét is meghallgatták ott. De mikor a Pazzik Lorenzo és Giuliano Medici ellen összeesküdtek (1478), a részleges balsikernek egyik oka az volt, hogy Giovan Battista da Montesecco kapitány, akit a gyilkos terv megvalósítására kiszemeltek, ugyan elszegődött arra, hogy egy lakoma alkalmával hajtsa végre a gyilkosságot, de azt, hogy a firenzei dómban kövesse el, megtagadta; helyette két pap vállalkozott reá, „akik megszokták a szent helyet és azért nem irtóztak”.

45-46. oldal

mcgregor>!

Mint vélekedjünk azután III. Frigyesről? Itáliai látogatásai, mintha szünidei vagy üdülőutazások lettek volna azoknak költségére, akik írásban kívánták vele jogaikat megerősíttetni, vagy olyanokéra, akiknek hízelgett az, hogy nagy pompával láthatnak vendégül egy császárt. Így történt ez nápolyi Alfonsóval, akinek 150 000 aranyforintjába került a császári látogatás. Mikor Frigyes másodízben tért vissza Rómából (1469), Ferrarában egy teljes napon át a szobájából ki nem mozdulva, előléptetéseket osztogatott, szám szerint nyolcvanat; cavalierékat, dottorékat, contékat, jegyzőket nevezett ki, mégpedig a contékat különböző árnyalatokban: volt ott conte palatino, olyan conte, akinek dotterékat volt joga kineveznie, mégpedig legfeljebb ötöt, olyan conte, akinek fattyú-gyermekek törvényesítésére volt joga, azután jegyzők kinevezésére, tisztességtelen jegyzők becsületesnek nyilvánítására stb. A megfelelő okiratok kiszolgáltatásáért a kancellárius mindössze némi hálát kért, de azt Ferrarában kissé borsosnak minősítették.

18-19. oldal

mcgregor>!

Viszont a XV. század uralkodóinak törvénytelen származásával függött össze a törvényes származás iránt való közömbösség, amely a külföldieknek, pl. Cominesnak annyira a szemébe tűnt. Mintegy beleértődött az alkuba. Míg északon pl. a burgundi királyi házban, a törvénytelen gyermekeknek külön, pontosan megállapított évi járadékot, püspökségeket és egyebeket juttattak , míg Portugáliában egy fattyúág csak a legnagyobb erőfeszítéssel bírta trónusét megtartani, Itáliában már nem volt olyan fejedelmi ház, amelynek főágában valami törvénytelen leszármazott le szerepelt volna, és akit ott nyugodtan meg nem tűrtek volna. A nápolyi Aragonok törvénytelen ága volt az uralkodóháznak, mert Aragóniát I. Alfonso testvére örökölte. A nagy urbinói Federigo talán egyáltalán nem volt Montefeltro. Mikor II. Pius pápa a mantovai kongresszusra utazott (1459) és Ferrarába bevonult, az Este-háznak nyolc fattya lovagolt elébe, köztük volt maga az uralkodó Borso herceg is, azután bátyjának és elődjének, a szintén házasságon kívül született Leonellónak két házasságon kívül született fia. Leonellónak azonfelül törvényes hitvese is volt, Mária, I. Alfonsónak egy afrikai nőtől házasságon kívül született leánya. A törvénytelen gyermekeket már azért is gyakran befogadták, mert a törvényes fiak kiskorúak, a veszélyek pedig nagyok voltak; az elsőszülöttség egy neme érvényesült a törvényes vagy törvénytelen származásra való tekintet nélkül. A célszerűség, az egyéniségnek és tehetségnek érvényesülése itt mindenhol hatalmasabb, mint a Nyugat többi országának törvényei és szokásai. Hiszen az a kor volt, amelyben a pápák fiai maguk számára fejedelemségeket alapítottak!

19-20. oldal

Kapcsolódó szócikkek: Ferrara · II. Pius pápa · Portugália
1 hozzászólás
mcgregor>!

Világos, hogy a XIV. és XV. század Itáliájában a politikai helyzet bizonytalansága hazafias haragot és ellenállást keltett a nemesebb lelkekben. Már Dante és Petrarca hangosan hirdeti az egységes Itáliát, amely felé minden magasabb rendű törekvéseknek irányulnia kell. Azt vetik ennek ellene, hogy mindössze néhány nagy műveltségű férfiúnak a lelkesedése volt ez, a nemzet tömege tudomást sem vett róla; de az akkori Németországban sem igen lett volna más a helyzet, noha Németország legalább név szerint egységes volt és volt egy elismert ura, a császár. Németország első hangos irodalmi dicsőítése (ha a minnesangerek néhány versét nem vesszük figyelembe) az első Maximilián korabeli humanistáknál fordul elő és néha úgy tetszik, mintha olasz szavalatok visszhangja, vagy Németország szellemi kiskorúsága ellen irányuló olasz támadások kivédése volna.Pedig Németország régebben valóban egészen más mértékben volt nemzet, mint Itália a rómaiak kora óta valaha is. Franciaország népi egységének öntudatát az angolokkal való háborúinak köszönheti, viszont Spanyolország a vele közeli rokonságban élő Portugáliát sem tudta hosszabb időre magába szívni. Itáliára nézve az egyházi állam léte és életföltételei olyan akadályai voltak az egységnek, hogy eltávolításukra alig lehetett reménység. Ha azután a XV. század politikai érintkezéseiben itt-ott mégis nyomatékosan esik szó az egységes hazáról, erre többnyire azért kerül sor, hogy egy-egy másik, szintén olasz államot bosszantsanak vele. A nemzeti érzésre való igazán komoly, mélyen fájdalmas hivatkozások csak a XVI. században lesznek újra hallhatók, amikor már késő volt, amikor a franciák és spanyolok már ellepték az országot.

93. oldal


Hasonló könyvek címkék alapján

Frank Zöllner: Leonardo da Vinci összes festménye és rajza
Arturo Marcelo Pascual Fernández: Az érett reneszánsz
Berzeviczy Albert: A Cinquecento festészete és szobrászata
Dan Brown: Inferno
Claudio Pescio (szerk.): Leonardo
Ross King: Michelangelo és a Sixtus-kápolna
Berkovits Ilona: Signorelli
Prokopp Mária: Piero Della Francesca, Botticelli, Ghirlandaio
Lyka Károly: Leonardo Da Vinci