Excalibur (Camelot-krónikák 4.) 9 csillagozás

Jack Whyte: Excalibur

Megszületett ​egy hős. Egy kard a bajnokának fogja választani. Egy varázsló meg fogja menteni.

Arthurt, az árva csecsemőt – Camelot kolóniájának római származású, a hiberniai skótok és a walesi kelták véréből származó örökösét – nagybátyja, Caius Merlyn Britannicus veszi maga mellé. Merlyn az egyedüli továbbvivője ősei nagy álmának, a független britanniai túlélésnek a birodalmi Róma világának romjai közt. Ugyanakkor ő az Excalibur őrzője is, a csodálatos kardé, melyet másodnagybátyja, Publius Varrus készített. Az ő feladata, hogy megtanítson az ifjú Arthurnak mindent, amire szüksége lesz, hogy saját uralma alatt egyesítse Britannia széthúzó klánjait, és az ő felelőssége, hogy gondoskodjon arról, védence túlélje a sorsát fenyege-tő halálos veszélyeket… a veszélyeket, melyek a vérben fürdő Szász-part felől érkeznek.

A sasok álma egy sötét korszak zűrzavarából megteremt egy királyt, egy országot és egy örökké tartó legendát – Camelotot.

A valaha megírt… (tovább)

Eredeti cím: The Saxon Shore / Excalibur

Eredeti megjelenés éve: 1995

>!
Gold Book, Debrecen, 2013
540 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789634262329 · Fordította: Novák Gábor

Most olvassa 1

Várólistára tette 8

Kívánságlistára tette 14


Kiemelt értékelések

Belle_Maundrell >!
Jack Whyte: Excalibur

Az első három kötet tartotta a stabil négycsillagos szintet, de most éreztem némi visszaesést. Pontosabban tökölést, de lehet, hogy csak elővettem a szigorú énemet.
Jack Whyte még mindig jól ír, szeretem a stílusát, és nagyon lelkesen vetettem bele magam a történetbe – bár közben kiderült, hogy alig emlékszem valamire a harmadik részből –, és az eleje meglepően izgalmas volt. Talán pont az a baj, hogy lassú kezdetre és sok izgalmasnál izgalmasabb eseményre számítottam úgy a sztori második felére, de nem, itt bizony nem volt akció, legalábbis olyan nem, aminek volt valami jelentősége. Remélem, az író a lassú víz partot mos-elvet követi, és az ötödik részre betárazott valami nagy drámát vagy változás (az mondjuk biztos lesz), mert még a végén bedurcizok.
Fura volt, hogy míg az előző részek eseményei egyenként egy fél emberöltőnyi időt öleltek fel, addig ez alig tíz évet, biztos ezért fért bele annyi lényegtelen dolog. Merlynnel már a Sasok vérében is voltak problémáim hogy egy Varrus Nr.2. és könnyen ítélkezik, de most tényleg rendesen kiakasztott az előítéletes, homofób és idegengyűlölő hozzáállásával. Mert nyilván mindenki gyökér barbár, akinek nincsenek római felmenői. Remélem, gyorsan felfedezi a multikulturalitás örömeit, mert ha így folytatja, nem leszünk jóban. Egyébként a végére fejlődik, úgy tűnik rajta kívül mindenki nyitott és normális, és készen állnak arra, hogy az adott pillanatban felnyissák beszűkült kis barátjuk szemét. Köszi, mindenki más, talán van remény, hogy vénségére Merlyn tényleg bölcs és állati menő lesz. Jó, mondjuk legalább az álmai nagyobb hangsúlyt kaptak, az tetszett.
Azt hittem, ebben az értékelésben már lelkendezhetek, hogy húú, végre van Arthur, a lelki szemeim máris látják a kerekasztalt, de nem… ugyan Arthur tényleg létezik már, de vagy baba, vagy nincs szem előtt, vagy gyerek. Remélem, Merlyn belehúz az okításába unalmasabb óráiban, mert jó lenne már látni belőle valamit azon kívül, hogy néha átmászik/szalad a képen és megállapítják, hogy milyen előnyös külsejű kölök.
Az van, hogy nem emlékszem, milyenek voltak a női szereplők Luceiia nagyin kívül, csak az első generáció dereng halványan, de most nem voltak elégedett velük. Vagyis hogy Merlyn minden felbukkanó nőbe belezúg egy időre. Egyébként meg Ludmilla és Shelagh egész egyformák, és bár mindkettőnek vannak menő vonásai, nem lettek valami szimpatikusak. Ellentétben Connorral és Athollal, akik igazán szerepelhettek volna többet is.
A leprás szál sem jött be – mondjuk végre egy pont, ahol Merlyn legyőzi a paranoiát –, nem azért, mert lepra és pfúj és mineksegíteninekik, hanem egyszerűen nem viszi előre a cselekményt. spoiler Ha egyszer odaruccannak megmutatni, hogy milyen emberségesek, akkor azt mondom, hogy szép volt, ügyes fiúk, de bőven túlírt volt az a rész. Jobban örültem volna, ha inkább a cselszövésre helyezi a hangsúlyt, ami ugye csak az elején meg a végén van, de ott aztán fel is dobja a hangulatot.
Nem tudom, mi van ezekkel a negyedik részekkel, de az Outlander esetében is azt éreztem, mint most, hogy ez inkább előkészíti az elkövetkezendő eseményeket, és megágyaz a nagy izgalmaknak. Diana Gabaldon és Jack Whyte összebeszéltek és szövetkeznek ellenem, tudtam! A lelkesedésem természetesen töretlen, és nagyon remélem, hogy legközelebb már nem csak annyi időre kerül elő az Excalibur, amíg megnézegetik, hogy milyen szép és jó, és Merlyn is okul a látókör szélesítésből. A cumbriai kiruccanás egyébként is izginek hangzik.


Népszerű idézetek

Belle_Maundrell>!

Néhány emlék örökre a tudatunkban marad, beleég az elménkbe a megszületése pillanatában anélkül, hogy tudomásunk lenne róla, vagy tudnánk, miért volt az a pillanat annyira jelentőségteljes.

533. oldal

Belle_Maundrell>!

– Te vagy a csoda, akit soha nem reméltem meglátni.

349. oldal

Belle_Maundrell >!

– […] Minket soha nem igáztak le, Caius Merlyn; mi csak abbahagytuk a harcot.

366. oldal

Belle_Maundrell >!

Néhány ragyogó év alatt valami új szökkent szárba ezen a földön; valami előre nem látható; valami csodálatos, és az emberek, lévén emberek, gondolkodás nélkül elpusztították, mert új volt és ismeretlen.

12. oldal, Prológus

Belle_Maundrell >!

– Hol találtad meg a lovat?
– Ahol hagytam – vontam meg a vállam.
– Ugyanott? – nézett rám meglepetten.
– Nem, nem pontosan. Nem kötöztem ki, csak a lábait béklyóztam össze. Úgy idomítottam, hogy ott maradjon, ahol hagyom, de hát hosszú időre eltűntem, ő pedig okos állat, és elbaktatott a partról a legközelebbi legelőre. Ott várt meg.
– Hm. És az íjat?
– Azt is ahol hagytam a nyílvesszőkkel. Ugyanott. Az nem volt éhes.

38-39. oldal

Belle_Maundrell >!

Az írásba foglalt szavak valóságosak; világosak, megjegyezhetőek, pontosak, felidézhetők, elképzelhetők, gondolatébresztők. Az elénekelt, kimondott, fülbe súgott vagy a szélbe kiáltott szavak viszont tünékenyek, szerte is foszlanak, amint kimondják őket.

11. oldal, Prológus

Belle_Maundrell >!

Vannak alkalmak, amikor a tudat a legbámulatosabb tettekre készteti az embert; amikor annyira felgyorsul a gondolkodás, hogy egész életek látszanak elsuhanni néhány pillanat alatt; amikor az élet rejtélyei kristálytisztává válnak, megértjük őket, aztán egy szempillantás alatt ismét elfelejtjük a válaszokat.

17. oldal

Belle_Maundrell >!

– Sean?
– Dobjuk a tengerbe – csóválta meg szelíden és visszavonhatatlanul a fejét a férfi.
– Tud úszni, Sean.
– Lachie is tudott úszni – horkant fel a navigátor –, amíg ez ketté nem hasította a bárdjával. Úgy neki sem fog jobban menni.

33. oldal

Belle_Maundrell >!

– Kevés ajándék lehet értékesebb vagy nagyobb örömmel fogadott, mint a fény adománya a sötétségben. A mi földünk zöld és ragyogó. Gazdag és színekkel teli nyáron, amikor a virágok nyílnak… de a nyár túl rövid, és az éjjelek hamar téllé nyúlnak, a gyülekező sötétség pedig életre kelti a rémületet. Mi egyszerű emberek vagyunk, de a sötétségtől rettegünk. Druidáink és népünk mesemondói sokat, talán túl sokat is foglalkoznak a rémségekkel és a sötétség fenyegetésével; életünknek azzal a részével, amikor az emberek nem látják a világot maguk körül, és a félelmetes dolgok életre kelnek a homályban, láthatatlanul és érzékelhetetlenül. A fekete éjszakák sötétje egyet jelent a vaksággal, az elszigeteltséggel és az őrülettel. Az egyetlen dolog, ami az emberek ép elméjét megőrzi, a fény… tűzfény, fáklyafény, a faggyú és a lámpások fénye. A gyermekek rettegnek az éjszakától, a sötétségtől, és az igazat megvallva a felnőtt férfiak és nők is, mégpedig a lelkük mélyéig. Egyetlen ilyen gyertya meg tud nyugtatni egy gyermeket vagy felnőttet a leghosszabb, legsötétebb éjszakákon is, és biztonságban átvezetheti őt a következő nappalba.

239-240. oldal

Belle_Maundrell >!

– Itt állandóan esik, ezért olyan zöld az egész vidék. Az isteneink gondoskodnak róla, hogy mindig hálásak legyünk a napsütésért, ezért csak nagyon apró részekben juttatnak belőle nekünk; minden napsütéses nap a földünk szépségére emlékeztet minket, nehogy túlságosan hozzászokjunk.

262. oldal


A sorozat következő kötete

Camelot-krónikák sorozat · Összehasonlítás

Hasonló könyvek címkék alapján

Bernard Cornwell: A tél királya
Anna Stuart: Az auschwitzi bába
Joseph Boyden: Három nap az út
Lawrence Hill: Valaki ismeri a nevemet
Joseph Boyden: Az orenda
Ross King: Michelangelo és a Sixtus-kápolna
Robert Low: A fehér holló
Giles Kristian: Lancelot
Lilian Nattel: A stetl lánya
Gill Paul: A titkos feleség