Az első három kötet tartotta a stabil négycsillagos szintet, de most éreztem némi visszaesést. Pontosabban tökölést, de lehet, hogy csak elővettem a szigorú énemet.
Jack Whyte még mindig jól ír, szeretem a stílusát, és nagyon lelkesen vetettem bele magam a történetbe – bár közben kiderült, hogy alig emlékszem valamire a harmadik részből –, és az eleje meglepően izgalmas volt. Talán pont az a baj, hogy lassú kezdetre és sok izgalmasnál izgalmasabb eseményre számítottam úgy a sztori második felére, de nem, itt bizony nem volt akció, legalábbis olyan nem, aminek volt valami jelentősége. Remélem, az író a lassú víz partot mos-elvet követi, és az ötödik részre betárazott valami nagy drámát vagy változás (az mondjuk biztos lesz), mert még a végén bedurcizok.
Fura volt, hogy míg az előző részek eseményei egyenként egy fél emberöltőnyi időt öleltek fel, addig ez alig tíz évet, biztos ezért fért bele annyi lényegtelen dolog. Merlynnel már a Sasok vérében is voltak problémáim hogy egy Varrus Nr.2. és könnyen ítélkezik, de most tényleg rendesen kiakasztott az előítéletes, homofób és idegengyűlölő hozzáállásával. Mert nyilván mindenki gyökér barbár, akinek nincsenek római felmenői. Remélem, gyorsan felfedezi a multikulturalitás örömeit, mert ha így folytatja, nem leszünk jóban. Egyébként a végére fejlődik, úgy tűnik rajta kívül mindenki nyitott és normális, és készen állnak arra, hogy az adott pillanatban felnyissák beszűkült kis barátjuk szemét. Köszi, mindenki más, talán van remény, hogy vénségére Merlyn tényleg bölcs és állati menő lesz. Jó, mondjuk legalább az álmai nagyobb hangsúlyt kaptak, az tetszett.
Azt hittem, ebben az értékelésben már lelkendezhetek, hogy húú, végre van Arthur, a lelki szemeim máris látják a kerekasztalt, de nem… ugyan Arthur tényleg létezik már, de vagy baba, vagy nincs szem előtt, vagy gyerek. Remélem, Merlyn belehúz az okításába unalmasabb óráiban, mert jó lenne már látni belőle valamit azon kívül, hogy néha átmászik/szalad a képen és megállapítják, hogy milyen előnyös külsejű kölök.
Az van, hogy nem emlékszem, milyenek voltak a női szereplők Luceiia nagyin kívül, csak az első generáció dereng halványan, de most nem voltak elégedett velük. Vagyis hogy Merlyn minden felbukkanó nőbe belezúg egy időre. Egyébként meg Ludmilla és Shelagh egész egyformák, és bár mindkettőnek vannak menő vonásai, nem lettek valami szimpatikusak. Ellentétben Connorral és Athollal, akik igazán szerepelhettek volna többet is.
A leprás szál sem jött be – mondjuk végre egy pont, ahol Merlyn legyőzi a paranoiát –, nem azért, mert lepra és pfúj és mineksegíteninekik, hanem egyszerűen nem viszi előre a cselekményt. spoiler Ha egyszer odaruccannak megmutatni, hogy milyen emberségesek, akkor azt mondom, hogy szép volt, ügyes fiúk, de bőven túlírt volt az a rész. Jobban örültem volna, ha inkább a cselszövésre helyezi a hangsúlyt, ami ugye csak az elején meg a végén van, de ott aztán fel is dobja a hangulatot.
Nem tudom, mi van ezekkel a negyedik részekkel, de az Outlander esetében is azt éreztem, mint most, hogy ez inkább előkészíti az elkövetkezendő eseményeket, és megágyaz a nagy izgalmaknak. Diana Gabaldon és Jack Whyte összebeszéltek és szövetkeznek ellenem, tudtam! A lelkesedésem természetesen töretlen, és nagyon remélem, hogy legközelebb már nem csak annyi időre kerül elő az Excalibur, amíg megnézegetik, hogy milyen szép és jó, és Merlyn is okul a látókör szélesítésből. A cumbriai kiruccanás egyébként is izginek hangzik.
