Haldokló ​Föld (Haldokló Föld 1.) 79% 84 csillagozás

Hát igen, pont ilyennek képzelem el a retro klasszikus fantasyt. Élmény volt olvasni. Ma már miért nem tudnak ilyen egyszerűen nagyszerű történeteket írni?

Igazi klasszikus a SF és a fantasy tavaly 96. születésnapját ünneplő matuzsálemétől, aki talán az utolsó abból az írógenerációból, amely Amerikában ’40-es évek derekán a műfajt az addigi filléres ponyvafüzetek szintjéről elkezdte igényesebb irányba mozgatni.

Ez a lazán összefüggő novellafüzér 1950-ben jelent meg, és érdekesen keverednek benne a poszt-apokaliptikus SF-re emlékeztető elemek és a mágia.
A Haldokló Föld egy hanyatló, dekadenciába fordult világ, amelyet az általunk ismert technikai civilizációtól eonok választanak el, így már emléke sincs róla.

A környezet engem némileg Howard ókori jellegű Hyboreájára emlékeztetett – sőt, egyik-másik novella konfliktusa is elment volna egy Conan történet alapjaként –, a félig-meddig mesebeli varázslóival és a rengeteg városállamával, azonban míg ott nyers erővel úrrá lehetett lenni a mágián, itt egyértelműen a varázslók a meghatározó szereplők.

A később született Ravasz Cugel regényekkel szemben itt még nem csupa mérhetetlenül önző és kaotikusan rosszindulatú figurákat találunk, de akadnak néminemű erkölcsi tartással rendelkező karakterek is, de a novellák stílusa már hasonlóan kifinomultan dekadens és gonoszkodó, mint azoké.

A szerepjátékot kedvelők számára már azért is ajánlott a könyv olvasása, mivel a D&D innen merítette a varázslat memorizálási metódusát, sőt egynémely varázslat és varázstárgy is feltűnt a játékban.

A jobbik eszemmel tudom én, hogy ez a kötet tényleg mérföldkő, minden szempontból*. Hogy tényleg stílusteremtő, a „haldokló Föld alzsáner”** meg a mindenféle szerepjátékok, értem én. Azt is el tudom képzelni, hogy a maguk helyén és idejükben mekkorákat üthettek ezek a novellák. Sőt, még azt is meg tudom érteni, hogy kedvező olvasási konstellációk esetén még manapság is lehet ezeket imádni – hát a hangulat, a varázslások, a Föld végnapjai, a kalandok, hát hogyne, kedvelhető, hangulatos, elragadó dolgok ezek.
De jaj, én eléggé szenvedtem. Pedig becsülettel megpróbáltam poszt-apokaliptikus SF-ként is olvasni, meg még azt is elképzeltem, milyenek lennének a novellák Hannu Rajaniemi újramesélésében.*** És oké, a Liane, a kósza meglepett a végén, és az Ulan Dhor összességében is eléggé értékelhető volt. De ez azért nekem nem stílusom.
Három okból nem bántam végül, hogy elolvastam:
1. Gratuláltam magamnak, hogy eddig nem olvastam, mert úgy éreztem, nem tetszene – hát ügyesen éreztem úgy. :)
2. Azért klasszikus, meg viszonyítási alap, szóval az átfogó SFF műveltséghez nem árt az ismerete, úgyhogy a sznob zsánerolvasó énemnek is jutott egy kis táplálék, a könyv rövidsége miatt elég kevés ráfordítással ráadásul.
3. Elmondhatom @vicomte-nak, hogy hát ez azért annyira távoli jövő, és a jelenlegi fejlődés vonalai annyira nem erre (illetve, vajon merrét is jelent ez az „erre” pontosan) mutatnak, hogy hát nem igazán tudom értelmezni az „eltalálta-e a költő a jövőt?” kérdést. Mondjuk baromira remélem, hogy egyáltalán nem.

* No jó, a magyar borítótervezés kultúrtörténetét mondjuk nem számítva, de ez mellékszál.
** Ha itt kell megköszönni a Félemmetes géjpezetet meg A kínvallató árnyát, akkor: köszönöm szépen!
*** Hát iszonyat jók, szerintem.

Vance Haldokló Föld sorozatának nyitó darabjára kicsit későn kerítettem sort (a Rhialto-t már olvastam). Azonban az egyes kötetek időben annyira távol helyezkednek el egymástól, hogy jóformán mindegy, hogy hol kezdi az ember.

A világ maga a Föld, azonban a történetek már egy olyan korban játszódnak, amikor a Napunk csak egy erőtlen vörös törpe a kihunyás küszöbén. Ez meg is adja az alaphangot. A világ maga eléggé dekadens és önző, az emberek nagy része nem törődik mással, csak saját magával. Az első könyvben még nem ennyire rossz a helyzet, hisz van pár karakter, akik önzetlenül cselekszenek a másikért, bár számuk elenyésző.

A történetek lazán kapcsolódnak egymáshoz. Ahogy észrevettem, aki az egyik novellában említésre kerül, az megkapja a következőben a címszerepet, vagy lazán kapcsolódik valamely főszereplőhöz. Ezáltal kapunk egy kis világbemutatást, és így megismerjük a Haldokló Föld más és más szeleteit.

A mágia végig jelen van a történetben, többféle módon is. Az első pár történet jelenében a varázslók memorizálják a varázslatokat, amiket korábban élt varázslók alkottak és tökéletesítettek. Ez a fajta mágia egyébként egy matematikán alapuló fejlett tudománynak tűnik. Az utolsó két novellában megjelenik a több ezer éve letűnt múlt a maga technikai jellegű civilizációival (ami nekünk az elképzelhetetlenül távoli jövő). Ezen népek vívmányai a kor emberének szintén varázslatnak tűnnek. Az utolsó történetben aztán kapunk egy kis ízelítőt egy démon és egy magasan fejlett technológiai civilizáció összecsapásából is.

Kellemes kis olvasmány volt, aki a fantasy gyökerei iránt érdeklődik, annak mindenképp javaslom.

Ismét Vane-hez fordultam a Régimódi fantasy kihívás kapcsán, hiszen tavaly már elolvastam a Rhialtót, és bár nem voltam elájulva tőle, de alapvetően tetszett. Ráadásul a Haldokló Föld nagy klasszikus is, és kíváncsi voltam, mitől az.

Az első 20-30 oldal után sikerült ráhangolódnom a történetekre, és azt kell mondanom, hogy rendkívül szórakoztató kötetet olvastam. A lazán, de nagyon frappánsan (sőt, a kronológiát tekintve zavarba ejtően) kapcsolódik egymáshoz hat történet, aminek háttérét a preapokaliptikus Föld szolgáltatja, ahol hamarosan kialszik a Nap, így vetve véget az emberiség hosszú történetének. Miközben ez igen komor alapot szolgáltat, közben a novellák(?) főhősei továbbra is üldözik az élvezeteket, próbálják megvalósítani önmagukat, keresik a válaszokat kérdéseikre, és az életet már nem sokra becsülik a sajátjukon kívül. Teljesen ismerős fantasy toposzok jelennek meg: az élet létrehozása, egy rejtélyes tárgy megszerzése, hosszú vándorlás, míg a főhős megtalálja helyét a világban, mindezt pedig átszövi a merengés, és sajnálkozás a múlton, a kilátástalan jövő ígérete, hogy mindent most azonnal kell elérni, mert sok idő már nincsen. Rendszeresen utalgat a szerző több múltbéli civilizációra is, az emberiség elveszett tudására, miközben olyan történet is van, ami már-már sci-fibe hajlik egy elfeledett nép újbóli megtalálása által.

Összességében voltak jobb és kevésbé tetsző történetek is, de nagyon élveztem az olvasását, és megértem, hogy eredeti megjelenése alkalmával (hú, majd 70 évvel ezelőtt) milyen forradalmi megközelítése lehetett ez a fantasynek, és milyen komor lehetett a társadalom jövőképe, ha Vance ezzel a kérdéssel foglalkozott. Kissé kitűnik néha az avítt mondatok, kifejezések használata, ettől függetlenül minden fantasy rajongónak csak ajánlani tudom.

A Haldokló Föld világa sokkal színesebb, mint ahogy a neve utal rá. Sok-sok elmúlt kor romjain, az erőt veszett vérvörös nap áthalad az égen, és egy nyüzsgő, mágiával teli, időnként meseszerű elemekkel dúsított, de annál jóval kegyetlenebb, gyilkos, démonokkal teli világot világít meg. Látványvilága kicsit olyan, mintha egy H. Bosch festmény karakterei elevenednének meg. A szereplők is eltúlzottak, különösek, dekadensek, de szükségük is van némi túlélő készségre, illetve ravaszságra is, hogy fennmaradjanak.
Régi kedvencemet olvastam újra, de a hangulatában most sem csalódtam. Régen is, most is, legjobban a Liane, A Kósza története tetszett a legjobban.
(Újraolvasás, 2013. szeptember)

Jellemző rám, hogy számomra új írók életművébe olyan szerencsésen kapok bele, hogy egy-egy ciklus vagy nagyon lazán összefüggő történetek halmazának teljesen rossz sorrendjébe vágok bele. Így volt ez Gemmellnél is, ahol előbb olvastam Jon Shannow történetét, mint a Hatalom köveiét, és így van ez Jack Vance-nál is, akivel Rhialto kalandjainak kapcsán ismerkedtem meg, de utólag visszanézve egyiknél sem bánom. A Haldokló Föld hiába ugyanaz a világ, ugyanaz az őrült, hanyatló, dekadens, és ugyanakkor szórakoztató történelem utáni időszak, mégis kevésbé fogott meg, mint a Rhialto. Hogy ennek mi az oka, az nem különösebben érdekel, bár boncolgathatnám, a lényeg úgyis az, hogy kellemes olvasmány élmény volt ez is, és folytatom a ciklus többi részével az olvasást.

Amikor elkezdtem olvasni, akkor rögtön az jutott eszembe, hogy miért nem tetszett ez nekem annak idején, megy is a rukkolára, vagy a cserék közé. Hát nem megy.
Fokozatosan ahogy haladtam a könyvvel, úgy lett egyre inkább tágabb a föld, a haldokló föld, amely rejtélyes, tele van romokkal, elfeledett lényekkel, mágusokkal. És mindazt ami megjelenik körülfogja az író fantáziája, amely előtt le a kalappal. A karakterek érdekesek voltak, igazából nem tudok mondani egyet sem, akit sajnáltam volna, ha idő előtt elhalálozik, de talán ezzel is utalt rá, hogy itt a világ a lényeg.

Az, hogy mindezt 1950-ben írta meg, az nem semmi. Mindenkinek ajánlom.

A könyvhöz, véleményem szerint túl nagy elvárásokat támasztottam, amikhez esélye sem volt felnőni, így részben az én hibám is, hogy olvasását nem annyira élveztem.
Furcsák voltak számomra a fejezetek stílusai, nem tudtam ráhangolódni, nem tudtam azonosulni a szereplőkkel. Maga a világ, ahol a történet játszódott viszont roppant szimpatikus volt, és teljesen átjött a hangulata. Kár, hogy a szereplőknél ez nem működött.
A történetek közül az Ulan Dhor tetszett a legjobban, véleményem szerint ez volt a legjobban kidolgozott mű is.
Szóval, nagy egymásra találás itt sajnos elmaradt, nem úgy, mint a kihívásra olvasott másik két könyv eseténél, ahol ez a faktor sokkal nagyobb volt.

A mágusok mesterséges életet alkotnak laboratóriumaikban, és csak házukból kell kilépniük, hogy hihetetlen, mesebeli földeket járjanak be. Minden apró településen abszurd, ősi szokások élnek, miközben lakóik dekadens szórakozások között várják, hogy a Nap végleg kialudjon. Ez a Haldokló Föld eklektikus világa, amelyhez Vance hasonlóan különös stílusa társul. De ebben a hat novellában még némi optimizmus, sőt romantika is felbukkan, hogy egy kis emberséggel ellensúlyozza a világ furcsaságait.
Ez a könyv stílust teremtett, és azt is megérdemli, hogy a kategorizálás szerelmesei „haldokló föld alzsánerről” beszéljenek a hasonló fantasztikus regényekkel kapcsolatban.