Született ​stratéga (Alex Benedict 1.) 75% 123 csillagozás

Korábban olvasva már a teljes Alex Benedict sorozatot, fel sem tűnt, hogy az első kötet, a Született stratéga lényegesen korábban íródott a folytatásoknál. A kezdetben különálló regény folytatásai csak mintegy 15 évvel később íródtak, felhasználva és továbbgondolva a főbb karaktereket, meglovagolva a már adott univerzumot.
Jól kidolgozott és részletgazdag ez az első rész is, de – ismerve a folytatásokat – megállapítható, hogy az író sokat fejlődött a sorozat megalkotásának ideje alatt. E leírt világban játszódó történetben semmi sem a véletlen műve, nincsenek átgondolatlan részek. A világ amibe belecsöppenünk ugyanolyan részletgazdag, mint saját történelme. Utazásunk során nekünk kell összelegóznunk az író által zsugori módon adagolt darabkákból az egészet, amely a későbbiekben teljesen összeáll, bár még így is hiányosnak érezhetjük, tekintve a mű terjedelmét. A történet lassú kerekítését, a lankadó figyelem újbóli felkeltését mesteri módon használja a szerző, miközben számunkra az általa felfestett mozaik folyamatosan új értelmet nyer. A kezdetben lassabban folydogáló fejezetek egyre inkább felgyorsulnak, egészen a regény utolsó negyedéig, ahol aztán akcióban gazdag, pörgős cselekmény mellett jön szembe a megoldás. A főhős, Alex Benedict, hivatását tekintve régiségkereskedő. Nagybátyja hirtelen eltűnését követően tetemes örökség üti a markát, melynek mégsem anyagi vonzatában leli legnagyobb örömét. Az örökség ugyanis kiterjed egy félbehagyott kutatómunka dokumentumaira is, s az ezekben foglalt rejtély igencsak felkelti hősünk érdeklődését, mivel az általuk ismert történelmet alapjaiban rengetné meg, ha igaznak bizonyulna. Benedict beleveti magát a nyomozásba, lépésről lépésre halad, miközben sorban rántja le a pókhálókat világa történelmének padlásáról. A kutatómunka hol sikeres, hol kevésbé, de hősünk igazság igénye, törtetése és kitartása mindvégig kiállja a kudarcok próbáját. Örültem neki, hogy ebben az első regényben övé a főszerep, így sokkal árnyaltabb karakterként jelenik meg előttem, nem csupán egy fanatizmusából táplálkozó űrrégész, aki mindent segédjére bíz, míg ő otthon elmélkedik.
A Született stratéga felfogható McDevitt-től egy sci-fibe oltott korai társadalomkritikának. A „némákkal” folytatott háború és annak minden mozzanata, a résztvevő alakok heroizálása, a különböző népek egymáshoz való viszonyulása a kutatás tárgya. Ezek azok a kérdések, amiket a regény boncolgat és megpróbál megválaszolni. A történelemről, felfogásáról hántjuk le rétegről-rétegre haladva a különböző vélekedéseket, hiedelmeket, amíg ködösítések és mellébeszélések nélkül láthatjuk a teljes igazságot. Az analógiák mögött valszeg tények vannak – még politikusoknak is tanulságos. Ezért különleges ez a könyv, a maga nemében egy egyedülálló jövőben elképzelt történelmi kutatómunka..Miután a sorozat aztán igazán érdekessé, fantáziadússá válik, s hasonlóan színvonalas marad, érdemes minden kötetet sorban elolvasni!

https://moly.hu/idezetek/1023009

– Vagyis mindazok után, amiken keresztülmentünk, továbbra sem értünk az egészből semmit.

Aki erre a könyvre rátette a krimi címkét, feltehetőleg még nem olvasott krimit. Aki a fülszövegbe beírta Indiana Jones-t, feltehetőleg még nem látta egyik filmet sem. Az én olvasatomban a könyv kb 70% futurisztikus forráskutatás. Ha nagyon szeretnénk, értelmezhetjük nyomozásként is, de a lényegen nem változtat: forrásanyagokat kergettek interplanetáris keretek között. Közben a kérdések jobbára csak újabb kérdéseket szülnek, és elég sokáig úgy tűnik, csak távolodunk a választól, ami valljuk be: elég bosszantó tud lenni.
A maradék 30%-ban egyrészt megismerjük a főbb karaktereket, másrészt csak megfejtjük azokat a fránya kérdéseket is.* Persze volt itt közben egy-két betörés, pár haláleset, eltűnt űrhajó spoiler rengeteg utazgatás bolygón kívül és belül, egy elég értelmetlen, kurta-furcsa szál spoiler egy 200 évvel ezelőtti háború minden hősével és csatájával, szép lányok, idegenek, könyvtárak és könyvtárosok is.
Az utolsó 70-80 oldal egészen tetszett, előtte sokszor izgalmasabb volt az, hogy hogy próbálnak rábukkanni a következő jegyzetre/kéziratra/levelezésre/bármire, mint az, hogy végül mit találnak.
Egyelőre nincs sok bizodalmam a folytatásban, bár tudom, hogy azok jócskán később születtek, mint ez a kötet. Majd meglátom… off

*off

Lassan csörgedezett a cselekmény, ezt az író is érzékelhette, és beleírt egy olyan szálat, ami igazából felesleges volt, de mielőtt teljesen erőltetetté vált volna, le is zárta. Megismerhettük azt a korszakot, amiben játszódik a történet, és egy másikat, amikor harcban álltak a „némákkal”. Ez utóbbi események körüli igazság az, amit ki szeretne deríteni Alex Benedict. (Igazából fogalmam sincs, hogy miért megy előre, mint a bulldog, de ha már megy, vele tartunk.) Mindkét korszak kidolgozott, lehet lubickolni a világban. Folytatom a sorozatot, bízom benne, hogy a színvonal megmarad.

Kalandregény igen, krimi nem. Benedictnek meg semmi köze Indiana Jones-hoz, azt leszámítva, hogy mellette is van egy-egy csinos nő, akit meg…
A karakterek laposak, úgy a jelenben, mint a múltban. A nyomozás kínosan vontatott. Azt pedig elképzelni sem tudom, hogy került az emberiség oda arra a számtalan bolygóra, ha az utazás ennyire körülményes, kényelmetlen, lassú és esetleges eredménnyel jár, amit korrigálni megint csak nem kevés idő.

Egy kolónia fellázadt. Érdekelt volna, hogy mi váltotta ezt ki, de vagy átsiklottam felette vagy az író szerint ez nem volt fontos, végülis, csak a lázadás generálta háború volt a középpontban :P A Némák kicsit olyanok, mint anya a hülye gyerekével és az emberiség szépen játssza a tőle már megszokott szerepet, tör-zúz amit ér, háborog és végül spoiler

Érdekes, hogy nem lepett meg a poén. Biztos vagyok benne, hogy nem olvastam még a könyvet, arra emlékzenék, de mégis spoiler.

Bár az egész sorozat a polcon van, azt hiszem ellent tudok állni, hogy folytassam.

Gondolkoztam, hogy hányadán is állok a könyvvel, végül marad a 4 csillag. Tetszett, de valahogy az eleje a sok névvel összekavart és utána is nagyon kellett figyelnem, hogy most éppen ki után is nyomoznak. Sok apró mellékszál, ami végül nem vezetett sehová. Az akciósabb részek tetszettek. A végét is egész jól eltalálta az író.
Még nem igazán győztem meg magam a folytatásról, aztán majd hoz valamit az élet.

Már megint bajban vagyok. Tetszett ez annyira, hogy akarjam a következő részeket?
Mert ugye van itt ismét egy szépen, a legapróbb történelmi részletekig kidolgozott, térben és időben jelentős kiterjedésű univerzum. És van egy háború, amelynek megismerjük minden fontos résztvevőjét, helyszínét, csatáját, hadihajóját(!), legendáját, ellátogatunk egy csomó emlékhelyre, megcsodálhatunk számos emléktáblát, olvashatunk naplókat, verseket, tanulmányokat, illetve szép idézeteket mindezekből. Tényleg fantasztikus, iszonyú munka lehetett, minden elismerésem. Valószínűleg az én hibám, hogy helyenként nem kicsit untam. A történelemtanulás sosem volt az én műfajom, hiába.
A történelemlecke mellett aztán van még nyomozás is, csomó dokumentum felkutatásával és elolvasásával, nem kevés csillagközi utazással, számos szereplő bevonásával, kevés egyéb történéssel, vagy izgalommal. Hát, sajnos ezt a nyomozást nemigen tudtam ám követni. Tudom, tudom, ez is az én hibám. Pedig azt hittem, hogy nincsenek nagy bajok a memóriámmal. Tudom, a korral jár…
A könyv kétharmadánál komolyan elgondolkoztam a három és fél csillagon, de aztán szerencsére kiderült, hogy McDevitt mégiscsak tud izgalmasan írni. Nem is kicsit izgalmasan. És még a történeti gubancok is kisimultak, a szálak szépen összeértek, volt katarzis, tanulság, meg minden, maradtam a négy csillagnál. (Update: aztán mégis 3.5 lett, bocs.)

De most akkor megvegyem a következő rész(eke)t, vagy ne vegyem meg?

(Kedves Fülszövegíró! A fülszöveg második bekezdése, az milyen könyvről szól? Mióta osztanak sorozatoknak is Nebula-díjat? Látott már Ön Indiana Jones filmet?)

Meg voltam elégedve a könyvvel, azt kaptam amit vártam. Egy jól felépített, szórakoztató sci-fi regényt. Néhol már túl részletes volt, de ez nálam sose volt gond, szeretem ha valami jól át van gondolva és jól fel van építve. Talán a cselekmény lehetett volna erősebb, de így is gördülékeny volt. Úgy fogom fel mint egy regénysorozat első részét, ami valahol egy világ felépítése is (remélem igazam van).
Biztos folytatom még, McDevitt stílusa eddig tetszik.

Nekem ez a tipikus „könyvek közötti könyv” volt. A történet elég pörgős, nem igazán eredeti, gyakorlatilag egy nyomozás az egész. A karakterek kétdimenziósak, a háttérvilág jóformán érdektelen. Ez az a sztori, amit fél nap ráfordítással bármilyen környezetben el tud helyezni az író. A technikai háttérről nem nagyon tudunk meg semmit, de nem is ezen van a hangsúly.

Nem is nagyon vesztegetném rá a szót, egy élvezhető strandkönyv, de annál semmiképp sem több. Ha lehet választani, akkor inkább Campbell és az Elveszett Flotta.

Nagyon jól felépített és nagyon jól vezetett történet. Az ember csak úgy belecsöppen a közepébe, és mégsem volt egy pillanat sem, amikor azt éreztem volna, hogy nem vagyok képben. Szépen kirajzolódott a történelem, és végig lekötött a történet, pedig főleg utazás és könyvtárban kutakodás tette ki a nagy részét.
Csavaros volt a befejezés is, aki szeret kényelmesen elmélyedni kitalált világokban, annak vétek lenne kihagyni.

Mindenképpen azzal kell kezdeni, hogy a fülszöveg teljesen félrevezető. Nem kalandregény, nem Indiana Jones. A főhős fél az űrrepüléstől, viszont imád adattárakban piszmogni és emberekkel beszélgetni. Esetleg nevezhetjük az „űrkorszak Hercule Poirot-jának”… ez is marhaság, de mégis jóval kisebb tévedés :)
A könyv egy (jobbára) karosszékből végzett nyomozás története, milliónyi tévúttal és mellékszállal, mellékszereplők garmadájával. Néha igen nehezen követhető. Közben viszont megismerjük egy 200 évvel korábban vívott háború portréját. Nem írom, hogy történetét, mert azt nem igazán: inkább a körülményeit, mellékes epizódjait, áldozatait, utóhatását, művészi feldolgozásait és vitatott kérdéseit – ettől pedig rendkívül élővé válik az egész, sokkal jobban, mintha ismernénk az események kronológiáját.

Számomra viszont a legérdekesebb az, ahogy a szerző a történelemmel bánik: a 12. évezredben járunk Kr. u., a helyi időszámítás viszont csak a 4. évezred elején, ráadásul a világ nem sokkal fejlettebb, mint a miénk. És – egyelőre – mégis el tudom hinni, hogy ez nem hiba, hanem egy koncepció része. McDevitt nem egy lineárisan fejlődő, egységes civilizációban gondolkodik, hanem véges élettartamú „űr-országokban”. Ebben a tízezer évben nyilván számos kultúra emelkedett föl és bukott el, és valószínűleg nem beszélhetünk az emberi kultúra folytonosságáról vagy folyamatos fejlődésről.
Így hihetőbbé válnak az évszámok, kérdés azonban, hogy mi lehet ezzel a szerző célja? Az első két könyvében ugyanis a „régészeti” problémák sosem nyúlnak a 200 évnél régebbi múltba. Ez a több ezer éves történelem nem más, mint egy hatalmas, kiaknázatlan lehetőség.