A kalandos életű Jack London azon írók táborát gyarapítja, akiket minden könyve, minden olvasmányélményem után egyre jobban szeretek. Arról már nem is beszélve, hogy milyen szívesen lettem volna társa egy-egy kalandban. Na de hogy mondhatok ilyet, két ennyire súlyos témát taglaló történet kapcsán, mint az Országúton és A mélység lakói? Nos nagyon egyszerű a képlet. Jelen történetekben sem a szépírói tehetsége csillan meg a szerzőnek, mint fényesre csiszolt sínpáron a nap sugara, hanem a humora és empátiája az ami megnyer magának, nyughatatlan és kíváncsi természete mellett.
Az Országúton c. regény egy olykor csibészes humorral megírt kalandos visszaemlékezés a szerző fiatal csavargóéveiből. Osztrigakalóz és fókavadász karrierjét cserélte le erre a fajta „nyugisabb” elfoglaltságra, amire azonban nem csak a gyakran hangoztatott kalandvágy vitte, hanem a gyerekkora óta jól ismert nélkülözés is, (ebből kifolyólag tartogatott a regény néhány sötétebb fejezetet a társadalom peremére szorult útitársak, alkalmi cimborák képében), de Matróz Jack barátunkat ritkán hagyta el a szerencse és a lelkesedés. Vállalkozott necces potyázásokra a vonatokon, egyszer még sitire is került csavargásért, többször futott versenyt zsandárokkal és vasutasokkal, tanyázott le vándor cigányok közé és vonult Kelly tábornok „seregével”, végig tarhálva a Des Moines folyó mentén fekvő településeket. Összességében egy nagyon könnyen befogadható, szimpatikus történetcsokor amiben kalandok és komoly tapasztalatok sorjáznak, a visszakézből elcsattant társadalomkritikával és kontrasztos korrajzzal.
A mélység lakói viszont már egy egyértelműen sokkal komorabb, olykor tárgyilagos írás, ami témájában mégis jól passzol az előzőhöz, az Atlanti óceán túlfeléről. Az 1900-as évek elején jómódúnak mondható brit birodalom fővárosában játszódik, csak épp nem ezt a csillogást és hatalmat mutatja be olvasóinak, hanem az angolok által is „elfeledett”, kezeletlen mélyszegénységet az East Enden. (Megjelenése után nem is volt nagy sikere a könyvnek Angliában.) Azt a legszegényebb munkásréteget, akik számára luxusnak számított a saját ágy, a napi tisztálkodás, vagy a heti egyszeri húsfogyasztás. Ahol a gyermekhalandóság az akkori átlag 18% helyett 55%, ahol a dologházak borzalmaira, a kilátástalanságra és a megalázó bánásmódra az öngyilkosság volt a kézenfekvő megoldás. Az igazi Twist Olivérek, Charlotte-ok világába csöppenünk, ahol az agyon nyúzott emberek szürke tömege hagyja lelkünkön, túlélésért kapaszkodó göcsörtös kéznyomát.
Elődeivel és kortársaival ellentétben Jack London nem mások munkáira támaszkodva építette fel szociográfiai beszámolóját, hanem saját bőrén tapasztalta meg a mindennapi borzalmakat. Barátai intése ellenére ugyanis rongyokba bújt, és több hétre leköltözött az East Endre, alkalmi munkát vállalt, dologházban élt, kócot tépett, vagy épp komlót szedett, ugyanazt ette (vagy nem ette), mint a helyiek, miközben minden nap azzal szembesült, hogy mily keveset ér az élet, ha east endi melós, ágyrajáró, hajléktalan, árva, megrokkant nincstelen vagy prostituált az ember.
London ezen műve nem csak az elkövetkező írónemzedékekre volt nagy hatással, de olyan általános érvényű igazságokra, közgazdasági tévhitekre hívta fel a figyelmet az egyszerű tapasztalás útján, ami nem maradhatott orvosolatlanul. A sorokat, egyéni tragédiákat olvasva természetesen azonnal sikerült párhuzamot vonnom jelenünk betiltott hajléktalanságával és egyéb égető szükségű szociális kérdéseivel, ami ilyen tekintetben nem vet ránk jobb fényt, mint a 120 évvel ezelőtti angoloknak jutott.
