Fehér ​Agyar 88% 140 csillagozás

Először is mindenképp le kell szögeznem, hogy Buck és Fehér Agyar története sok mindenben hasonlít, elvégre két olyan állatról szól, akik nemesek, bátrak és sokszor megbíznak az emberben, aki végül visszaél ezzel.
Közben viszont fontos megemílteni azt is, hogy a két sztori teljesen ellentétes cselekményvezetésen alapszik, hiszen amíg Buck háziasított kutyából válik elvadult ösztönlénnyé, addig Fehér Agyar, a keverék farkaskutya a vadonból jön és szépen-lassan megszelídül.
Jack London ebben a regényében is részletesen bemutatja, az alaszkai, téli mindennapokat, az életet, ott fent északon, ami fogcsikorgató és megpróbáltatásokkal teli, de közben külön kitér a farkasok és a falka életére, valamint az indiánok hagyományaira, szokásaira.
Azt hittem, hogy Buckkal igen brutálisan bántak, de szegény Fehér Agyarnak talán még nála is rosszabb sors jutott, hiszen többször eladták, lemondtak róla, elveszítette a családját, ráadásul kínozták és kutyaviadalokra kényszerítették.
Borzasztó volt olvasni és a szívem szakadt meg érte. :( Potyogtak a könnyeim, annyira sajnáltam.
Ez a csodálatos állat mégis kitartott és végül találkozott egy igaz emberrel, aki segített neki, a gondjaiba vette és megpróbálta a lehetetlent: megszelídíteni az elvadult szívű állatot.
A befejezés már sokkal inkább reménykeltőbb és boldogabb, mint A vadon szava esetében, hiszen Fehér Agyar kap egy végső lehetőséget, amit szegény Bucktól elvettek.
Mindkét mű rávilágított arra, amit már réges-régen tudtam és amit szerintem nem lehet elégszer hansúlyozni: az állatok, esetünkben a kutyák, a végletekig hűségesek, bizalmukat és igazából úgy mindenüket, az embernek, a gazdáiknak adják, az életüket is feláldoznák értük és aki ezt megbecsüli, attól végtelen hálát és szeretet fognak kapni.
Az Ethan Hawke főszereplésével készült filmet nagyon sokszor láttam már és rengeteg mindenben eltér a könyvtől, de számomra egyszerűen megunhatatlan és bátran ajánlom mindenkinek, mert csodálatos alkotás.

Bővebben pedig:https://klodettevilaga.blogspot.com/2020/12/konyvkritik…

A könyv alapján készült film, az egyik kedvenc filmem, és számtalanszor láttam már. Ezért határoztam el, hogy a könyvet is kiolvasom. Nagyon szeretem az állatokról szóló történeteket, – mint ezt már tudjátok – ezért is szeretem olvasni Jack London műveit.

http://zsuolvas.blogspot.hu/2016/10/jack-london-feher-a…

Én ezt a könyvet most hirtelen nem tudom hová tenni. Addig rendben van, hogy ifjúsági könyv. Ez látszott a kiadásom szövegének betűméretén (gyakorlatilag szürkületben és akár 5 méter távolságból is könnyedén olvasható), és a borítón is (itt kérdezném, hogy a kiadónál senkinek nem tűnt fel, hogy egy kutya mellső lába nem hajolhat vissza olyan szögben, hacsak nem egy súlyos balesetet szenvedett el szegény jószág?… mintha egy ló lába lenne, ami persze kilóg, mint a szólásban), nem is rosszféle, de a fejemben olyan furcsán előre felderengtek fordulatok.
Egy keverék farkas-eb történetébe ágyazott, néhol kissé brutális tanmesének lehetünk tanúi, ahol a már unalomig ismert „főszereplő állatunk a vadonban megtanulja a természet törvényeit” sablon kiegészül egy számomra egészen új felhanggal: a kissé szájbarágós allegóriával arról, hogy bár a természet vad, erőszakkal teli és halálos is lehet, a brutalitása azonban mégsem ér fel az emberi természet vad brutalitásával, ami képes akár jóvátehetetlen károkoat okozni a környezetében. Mindezt finoman átvezetve a tajga erdeiből, az indián falun át, egészen a fehér ember városáig. Ha ezt az olvasó nem is veszi észre, akkor az arcunkba tolva egy másik tanulság is elhangzik: az állatok bántalmazása bizony bűn.
Még a szereplők folyamatos elhullása sem zavart meg abban a fullasztó gyanakvásban, hogy én ezt a sztorit már valahonnan ismerem. Az egyetlen különbség az volt, hogy én biztosra vettem, hogy a végén Fehér Agyart megfehéragyarozzák, vagyis annak ellenére, hogy szeretik, jól elkergetik a vadonba, hogy éljen ott vidáman, mint Karcsi a csokigyárban. Hát nem ez történt. A több szempontból gyermeteg és széttöredezett, de szerethető történet szélsebesen száguldott egy egészen másféle hepiend felé, ami nem kevés frusztrációt okozott bennem. Azt hiszem, eleddig egészen hibás értelemben használtam a „megfehéragyarozni” kifejezést. Rá kell szoknom valami másra.*

*UPDATE: A youtube volt a barátom, és nagyon úgy tűnik, hogy a film-változatban viszont megtörténik az ominózus esemény. Mármint a megfehéragyarozás. Sok minden változhatott a könyvhöz képest.

Jack London Alaszka, és a kutyás történetek nagymestere is, hát most itt van egy alaszkai farkasos-kutyás történet. Fehér agyar egy 3/4 részben farkas, 1/4 részben kutya, az ő életét követhetjük újszülött korától révbe jutásáig. A történet az állat szemszögéből, bár egyes szám harmadik személyben íródott. Megtudhatjuk, hogy válik a nagyrészt farkaskölyök az ember társává, végigkísérhetjük hányatott sorsát a különböző gazdákkal való szövetsége révén, míg végül az utolsóval révbe jut. A történet kétségtelenül happy end-es, de azért bennem felmerül mennyire Happy end egy ízig-vérig északi farkaskutyának a jó meleg Kaliforniában semmittevéssel tengetni idejét. London most is sziporkázik, bár már tudjuk, kutyás történettel nem nagyon lehet kudarcot vallani.

Mivel az értékelésem sikeresen eltűnt, leírom újra….

Ez volt az első könyvem Jack Londontól, de úgy érzem, hogy nem is az utolsó. Ez a könyv nem csupán a farkas megszelídítéséről szólt. Ez a könyv maga a valóság. Volt benne rosszindulat, gonoszság, viszont jóság és szeretet is. Fehér agyar az elején csak azért engedelmeskedett a gazdájának, mert az ő keze adott neki enni, de ez a kéz büntetni is tudott, így Fehér Agyar megtanulta, hogy aki erősebb nála, annak engedelmeskednie kell. A 2. gazdájának igazából nem is engedelmeskedett, ha igen, akkor is csak azért, mert bántotta. Itt voltak benne elég durva részek, de nem zavart, mivel ez is a könyvhöz tartozik. Nagyon boldogan olvastam, amikor Scott megszelídítette és egyre közelebb csalogatta magához. Utána Fehér Agyar nem azért tisztelt valakit, mert az erősebb volt nála és nem is azért, mert ő adott neki enni, hanem azért, mert szerette. Életében először, valaki kedvesen, szeretettel tele beszélt vele, ezért megbízott benne és hűséges maradt hozzá mindörökre. A vége tetszett a legjobban, de hát abvégéhez is el kell érni valahogyan, szóval az előtte lévő események is nagyon fontosak a történet teljességehez.
Nagyon jó volt ez a könyv, (bár az elején úgy gondoltam, nem ezt fogom mondani a könyv elolvasása végén, spoiler de így lett, és meg is érdemli ezt a kijelentést!)
Ajánlom mindenkinek! ☺️

Egészen kis koromban láttam a filmet, ami rögtön kedvencemmé vált. Nem meglepő módon a könyv sokban különbözik a filmtől, viszont mivel számomra a film létezett előbb, folyton ahhoz vonatkoztattam. Így nem tudtam teljesen élvezni a történetet. Valahogy Jack London írói stílusa sem fogott meg, néhány helyen unalmasnak találtam a leírásokat, valamint hiányoztak a párbeszédek.

Azta, hát nem találok szavakat, igaz tegnapig a könyv első felét húztam, mivel sehogy sem olvastatta magát, ezért is vontam le fél pontot.
Akkor gondoltam, hogy már ideje lenne kiolvasni. Véletlenül tegnap ki is hagytam 20 oldalt és olvastam tovább, meglepődtem, hogy mi történhetett Agyarral, így visszatértem oda ahonnan ugrottam, és láss csodás, a könyv másik fele hamar lement, egyszerűen hihetetlen, hogy olvastatta magát, és Agyar, nos biztos hogy sosem felejtem el a történetét.

Sajnos csak sok-sok megszakítással volt időm az olvasásra, ez pedig visszavett a könyv okozta élmény hatásfokából. A történetet messziről indítja a szerző (még Fehér Agyar születése előtt, anyja falkabeli életével), melynek középpontjában ismét a fagyos Észak áll,az ő Kovászaival és csicsakóival, íratlan törvényeivel, melyek meghatározzák egy állat életét. Ez az állat inkább farkas, mint kutya és sok tekintetben inkább kutya, mint farkas.

Első pillanatban olyan érzés volt a könyvet olvasni, mintha egy bal lábbal kelt Fekete István által írt szadisztikus, borongós regényt olvasnék. A főszereplő Fehér Agyar és minden más csak mellékes a történetben, mindent az Ő szemszögéből ismerünk meg, ő a főhős a brutális Északon. A történet és Fehér Agyar sorsának alakulása épp az inverze A vadon szavából megismert Buck történetének. Itt most a vadságból megszelídített kutya/farkas történetét olvashatjuk, ahogy az élet a rosszból még rosszabb körülmények közé sodorja, hogy végül boldogságra és szeretetre találjon messze Északtól.

Mai szemmel nézve kicsit talán elcsépeltnek tűnhet a könyv mondandója, azaz, hogy mindenki olyanná válik, amilyenné formálják. Állat és ember egyaránt (ld. Jim Hall történetét). De pont az egyszerű téma miatt válik a történet hatásossá. Továbbá biztos vagyok benne, hogy több mint 100 éve, ez még nem volt általánosan elfogadott tétel (sőt sokaknál talán még ma sem).

A könyv egyetlen negatívuma, ami talán csak a lassú olvasási folyamatnak tudható be, hogy egyáltalán feltűnt, a történet közepe táján alkalmazott önismétlések, szóismétlések garmadája és a fölösleges magyarázathalmok. Kicsit talán túlzásba vitte a szerző Fehér Agyar jellemének ábrázolását, annak tudatosítását, hogy miért is fejlődött olyanná, amilyenné. De szerencsére, amint pozitív változás áll be a farkas életében, ennek ismét nyomát sem látjuk. Összességében kiváló és szórakoztató regény, ami gyönyörködtet és elvarázsol.

Ez komoly.
Elképesztő könyv, elképesztő történet.
Gyerekként láttam egy filmet, de már semmire nem emlékeztem belőle, így gyakorlatilag az egész történet új volt számomra.
Lenyűgözőnek találom, ahogy Jack London bele tud helyezkedni egy-egy állat szemszögébe, és ez ebben a könyvben sem volt másképp. Az egész történet mint egy film pörgött a fejemben, és közben David Attenborough helyett Jack London narrációja ment.
Az egészből süt az a természetes vadság, ami a Vadon jellemzője.
A történetet biztosan nem mondom szórakoztatónak. Nekem nagyon nehéz volt abban az értelemben, hogy rám rakott valamiféle terhet, aminek súlya akkor sem csökkent, amikor gondolati úton próbáltam megemészteni a dolgokat. (Na, ennek így nem sok értelme van, azt hiszem.)
Rettenetesen kegyetlen, ugyanakkor ijesztően természetes az, amiről olvashattam, és ez egyszerre ismerős, elszomorító, szívszorító.

Annyira nagyon bánom, hogy én ezt nem 11-12 éves koromban olvastam, amikor hihetetlenül odavoltam az állatokért, az állatos sztorikért, amikor még németjuhász-kutya családokról írtam történeteket (:D)… igaz, hogy sok kegyetlenség van a könyvben (többek között ezért sem volt most olyan jó élmény ez), de akkor sokkal inkább lekötött és megérintett volna, mint most.

A könyv egy nagyon más világban íródott még, ezért nem lehetett olyan gördülékenyen olvasni. A sztori lassan indul be és sok helyütt, többször is leül, ezért sokkal szívesebben olvastam inkább mást (pedig rövid). Forrt a vérem, amikor a végeérhetetlenül ismételt sorokat olvastam arról, hogyan bánnak ezek az emberek az állatokkal, és rossz szájízt hagyott bennem, pláne, mert nem éreztem azt, hogy ez a kegyetlenség rossznak lett volna beállítva. Egyértelműen a könyv utolsó harmada, a rehabilitáció volt a kedvenc részem. Sokan összehasonlítják a Vadon Szavával, s azt olvastam, az jobb, lehet, inkább azzal kéne próbálkoznom ilyen témában.

A tanulság szerintem túlságosan is a szánkba volt rágva; de valamilyen szinten értem, hisz' ifjúsági könyv. De ezt felnőttként szerintem csak nosztalgia-faktorral karöltve tudja igazán értékelni az ember.