Közel 15 év, 3 olvasás, és végül az eredeti tekercses változat kellett ahhoz, hogy igazán átérezzem az Úton erejét. Azt, hogy nem csak egy szimpla regény, és itt most nem valami ömlengő hülyeség következik a benne lévő eszményi életérzésről. Egyszerűen arról van szó, hogy már önmagában a tekercs keletkezéstörténete iszonyú érdekes, kezdve onnan, milyen módon íródott, hogyan maradtak fent a különböző átiratai, milyen legendák épültek köré. De ha a körítést lehántom, csak a regényt nézem (különösen az utolsó, egészen elképesztő éleslátással és érzékkel megírt mexikói részt), az Úton az amerikai irodalom egyik legszebb műve.
Érdekes, hogy a mai napig milyen szélsőséges reakciókkal olvassák, magasztalják vagy utálják. Gondolom főként a már-már zavarba ejtő szabadságérzésnek van ilyen ambivalens hatása. Mert hát végső soron erről szól az Úton, a totális szabadság állapotáról, hogy milyen elérni azt, és az elérés után mi várhat még az emberre. És ez egy olyan különleges tapasztalás, ami sokak számára elérhetetlen, elképzelhetetlen, felfoghatatlan. Egyébként a mai olvasata különösen izgalmas, hogy miközben az emberek távolodnak egymástól, bezárkóznak, nő bennük a gyanakvás, a félelem, milyen érzés elképzelni, hogy valaki annyira leszar mindent és mindenkit, ha úgy tartja kedve, egy málhazsákkal és 3 dollárral nekivág több ezer mérföldnek.
Amitől most igazán közel került hozzám, és amire korábban alig figyeltem, az a színes-zajos, zakatoló, zaklatott felszín alatti sérülékeny, szerencsétlen világ a sok lődörgő, talajt vesztett, lébecoló és sodródó figurával. Ami közel sem olyan szent és magasztos, mint amilyennek szeretik beállítani.
Ezúttal kevésbé érdekelt Kerouac és Neal Cassady őrjöngő lelkesedése, inkább megérintett a kettejük magával ragadó, hol elhalványuló, hol felerősödő barátsága. Közben letaglózott, hogy valójában Neal mennyire fájdalmasan magányos és önsorsrontó, kitaszított lélek volt a kényszerességével, kifáradásig tartó utazásaival, hiperaktivitásával, pszichotikus epizódjaival, érzelmi hullámvölgyeivel. És hogy az állandó süketelés ellenére Kerouac valójában milyen esendő és érzékeny fickó lehetett.
Az egyetlen dolog, ami viszont harmadszorra is nagyon hiányzott (és amit a szellemiségében hasonló Roberto Bolaño: Vad nyomozókban megtaláltam), az a művészet ábrázolása, az alkotáson való gondolkodás, ami abszurd módon majdnem teljesen kimaradt az Úton szövetéből. Végül a magyar kiadásról: tudom, hogy nem mai sztori, de óriási elismerés illeti M. Nagy Miklóst az újrafordításért, és az Európa Kiadót ezért a különleges, tekercsszerűen tördelt kiadásért. Óriási élmény volt olvasni, és közben orrvérzésig Charles Mingus, Thelonious Monk és Billie Holiday dalait hallgatni.