Úton 77% 574 csillagozás

Úgy 1970 táján olvastam először Kerouac Úton című könyvét a Kriterion antikvár kiadásában, eredetileg tán Borbély Péter könyve volt, ha jól betűzöm a kiegyénült aláírást. Akkor rajongtam érte. Egyke, agyonóvott tinédzserként éltem otthon a nagymama mellett, jártam a gimibe, tanultam, sportoltam, kötelességeimtől gúzsba kötve éltem – legalábbis így éreztem. S akkor elmerülhettem egy számomra álomvilágként érzékelt Amerikába, ahol fiatal emberek időtlen és kötetlen életéről szereztem információkat. Vágyakoztam valami hasonló után, valami tágabb világra, valami kötetlenségre – amit Szabadságnak érzékelhetek – legalább itt, Magyarországon, ahol szinte soha nem mozdultam Budapestről. S akkor érettségi után magam is elkezdtem „stoppolni”, s mindegy volt számomra néhány napig, hogy merre vittek. Új dolgokat láttam, embereket ismertem meg, magamba ittam a tájak látványát, a széna illatát, lányok bőre melegét, élveztem korlátozott „világlátásomat”, mely ugyan semmiféle büntetőjogi kategóriába nem ütközött, de addig ismeretlen, összehasonlíthatatlanul új élményekhez juttatott. Megértettem tehát a könyvben leírtakat, ha 100%-ig nem is tettem magamévá. Szerintem jó könyv ez,főként jó könyv volt az ’50-es évek Amerikájában – nem véletlenül kapta fel a világ, s indultak el a fiatalok tömegei világszerte látni, s tapasztalni, „élni”, „lógni”. Persze a hatodik x után már másként hat, csak nosztalgiázva tudok visszagondolni a hajdani korra, mikor első utamon fél nap alatt jutottam Pestről Fehérvárra 3 váltással, az első kocsi egy Pobjeda volt, aztán egy MZ motorra szálhattam – életemben akkor ültem először motoron -. De fiatalon sok mindent ki kell, ki szabad próbálni. Én az újraolvasás előtt, csak a kötetlenségre, a lányokra és a piszoár-váltásra emlékeztem belőle. Bocs ez utóbbiért! Nekem anno nagy élmény volt.

Ez a könyv a szabadságról szól. Akinek ez fontos, az megérti.
A barátommal kiálltunk az út mellé stoppolni, egyikünk az egyik, a másikunk a másik irányba, és arra mentünk, amerre hamarabb felvettek. A világ nyugatra és keletre is ismeretlen volt, de mégis bárhol otthon voltunk benne. Nem a pénz, nem a karrier, nem a család és az egzisztencia volt a fontos, hanem a zene, a barátság, és a lányok. Meg, persze, az irodalom. A versek és jó regények, mint az Úton.

Hát nekem ez a cél- és értelem nélküli jövés-menés, némi piától, benzedrintől és fűtől fűtött álfilozofikus picsmogással átszőve nagyon nem…
Értem én, hogy hű meg há, a nagy szabadság, meg a fíling, csak úgy mész, 'szt Úton vagy… Átélhetsz olyan csodás kalandokat, mint hogy alkeszekkel, csövesekkel, őrült költőkkel elmélkedsz arról, hogy mitmivan, miközben az égegyadta világon semmi értelmeset nem csinálsz, oszt ez fasza.
Csak azt nem értem, hogy miért jó ez bárkinek is, aki nem olyan szánalmas és elcseszett életet él, mint a könyv főhősei. Aki a saját szürke kis életéből az ilyesfajta szex & drogs & rock'nroll dzsessz-ben látja a gőz kieresztését, annak csak gratulálni tudok.
Most úgy érzem magam, mint egy megvénült nyárspolgár, aki a gördeszkázó kölykök felé rázza a görbebotját (GET OFF MY LAWN!) de inkább vagyok ez, mint hogy hasra essek az idióta Dean Moriarty és hasonszőrű cimborái előtt, csak mert megaszonták, hogy ez mekkora kultregény.
Az Ulysses meg az okosok szerint a XX. század legjobb regénye, közben meg mégse.

Tik gyerekek mentek valahova, vagy csak úgy mendegéltek?

Én is ezt akartam kérdezni ezektől a bódorgó szentektől, ezektől a néha dühöngő és tomboló angyaloktól. A javítóintézetek és börtönök, de a hétköznapi rögvalóság után is kétségkívül jóleshet a friss levegő, és szabadságnak tűnhet a végtelen utak kusza labirintusa, a sehol le nem gyökerezés érzése, az élni bele a világba kötetlensége. De engem valahogy nem tudott meggyőzni „a szabadság mámora”, sem Dean példaképe, aki nem ragad le, mindenfelé tart, mindent megtapasztal, közben az idő himbálja. Ebben a könyvben még a mondatok is rendkívül rövid lélegzetűek, mintha ők sem kívánnának sokáig elidőzni egy helyen. De még így, röviden és sietősen is sokat elárulnak. Nem valami szívderítő a látvány így, keresztül-kasul járva az ötvenes évek USA-ját, vagy a világot, meg úgy általában… Mert az rendben, hogy vannak kalandok, nők, van pia és fű, van Hemingway, Steinbeck, Dosztojevszkij meg Nietzsche, nagy kérdések és elmélkedések. Van lázadás és keresés és mámor, de ott van a nénikém is, akihez bármikor hazamehetek, aki ha szükséges, megsajnál ötven dolcsival, kifizeti Dean tartozását és így tovább. Így azért más lázadni. Ugyanakkor ott van valahol az érő gyümölcs hosszú karavánja is, igaz, sokkal sivárabban és közönyösebben. Azt ne mondja senki, hogy ez mind fenékig tejfel, és jaj de jó, mert szabadság. Hiszen pusztul a világ. És az igazság az, hogy ha nem lett volna az a meg-megvillanó humor és (ön)irónia, én nem nagyon bírtam volna ki ezt az ide-oda utazgatást. Nem, nem látom az út szabadságának euforikus örömét, inkább szomorúságot, keserűséget, téblábolást a létben, és azt, hogy nem igazán van kiút a labirintusból.
Csak úgy mendegélünk… Sehová.

Jól van ez így, (jó volna) csak úgy menni….
Kötetlenül, időtlenül, szabadon.

Mindig akkora bajban vagyok az ilyen értékelősdik során, mert nem föltétlen szoktam megtalálni az egyensúlyt aközött, hogy a személyes ízlésvilágomnak hogy tetszett, valamint aközött, hogy értem én, mitől és miért lehet valami értékes, fontos, adott rétegnek „alapmű”.
Nem tudok azonosulni ezzel a világszemlélettel, hozzáállással, így a döntésekkel és cselekedetekkel sem, viszont azt aláírom, hogy sikerült megismertesse és élethűen ábrázolja azt.
Nem az én könyvem, de sokaknak az lehet még a továbbiakban is.

Nem is volt ez olyan vészes, még csak két év se kellett hozzá, hogy végig rágjam magam ezen a nagy kalap sz…-on.

De annyira mindenki odavolt ezért a könyvért, hogy úgy gondoltam ezt nekem is „illik”
elolvasni. Aztán meg úgy szenvedtem vele, hogy azt hittem sose jutok el a végére,
mindezt már az 50. oldal környékén éreztem, és akkor még nem tudtam mi vár rám később. Most már tudom: a nagy SEMMI!!!

Miről is szól a könyv? Hogy elköltöm az utolsó 50 dollárom és tengődök, aztán megint kölcsönkérek és nem csinálok semmit, csak utazok keresztül kasul Amerikán, de minek???? Nincs elgondolása a jövőt illetően, se állása, se semmi… Közben dugunk mindenkivel, iszunk, mint a kefekötő, a legjobb barátom pedig csak úgy fogyasztja a feleségeket, mint ha a délutáni kávéját inná, de ő egy nagyon okos ember, ha ezt nem tudnánk.

De a lényeg, hogy kiolvastam és borzasztó volt, kár volt szegény papírért.
Csak azért nem adtam 0 csillagot, mert akkor nem látszik, hogy értékeltem, nem akartam, hogy azt higgyétek, hogy nem értékelem a könyvet, így kapott fél csillagot + még egy felet a borító miatt, mert az a borító olyan, ami azt sugallja, hogy olvass el, mert hihetetlen kalandokban lesz részed…

Tervben volt még, hogy elolvasom Jack Kerouac: Úton – Az eredeti tekercs c. könyvet csak, hogy lássam mi az amit ebben kikozmetikáztak. :D Ha azt mondom, hogy nincs az az Isten, akkor elég finoman fogalmaztam, de lehet, hogy lenne az a pénz. :D

MEGYÜNK mert irány az országút és mindegy hova, vár az édes Mississippi.
MEGYÜNK mert miénk az út és a sofőr aki minket mindig jó szívvel felvesz.
MEGYÜNK mert szól a bibabaa-bum, a forr a vér, szép a nő.
MEGYÜNK mert meguntuk a nőt, irány a város valahol nyugaton ott vannak a haverok.
MEGYÜNK mert megjött a lejmolt pénz, és itt úgy is elfogyott a pia és a drog.
MEGYÜNK mert meleg a talaj túl sok a balhé és keres a zsaru.
MEGYÜNK mert megkeressük a megunt asszonyt, hátha becsúszik még pár utód.
MEGYÜNK mert válni kell és irány Mexikó

Döntöttem inkább itthon maradnék.

A könyv elején még a szolid kis „énem” szemöldökráncolva figyelte ezt a felelőtlen ámokfutást keresztül-kasul Amerikán. Viszont a lelkem mélyén megéreztem valami kis varázslatot, és ahogy haladtam az oldalakkal és a szereplőkkel az Úton, Mexikóba érve a lelkesedésem már egészen szárnyalt. Elsősorban a nyelvezet varázsolt el. Valami hihetetlenül laza duma keveredett szebbnél szebb költői leírásokkal. Ámulatba ejtett Kerouac is és fordítója is. És megcsapott a szabadság szele engem is, hagyom magam még egy kicsit lobogni ma, hogy aztán holnapra kijózanodjak ;)

Hát ezt eléggé furcsának találtam.
Alapjában véve imádom a kalandos életet, és szüleim elbeszéléséből még meg is tudom érteni az úti életet, de ez nekem kicsit sok volt.
Egy ízig vérig fiatalos regény, de mégsem érzem annak. Én nem vagyok ilyen nyílt, nem is akarok lenni ennyire céltalan. Vannak álmaim természetesen, szeretnék utazni, jó társaságban, de az, amit ez a jópár szerencsétlen kiművelt, betette a lécet néhol. Nulla pénzből, másokon éldegélve, piálni, drogozni, tök vadidegenekkel összeállni egy-egy éjszakára…
Az egész beat-nemzedék ilyen lökött volt?
Mert amúgy kalandban nem volt hiány, legalább megérte. De a nevek felét nem tudnám visszamondani.
Amúgy az érdekes az, hogy amennyire utáltam a könyvet, annyira szerettem is. Egyrészt, mert eszembe jutott, hogy ez egy tipikusan R-nek íródott regény. Egy ilyen utazás az ő álma, egy ilyen kaland. Ahogy az útifilmeket lesi, ahogy áradozik róluk, Ámérikáról, ez tuti az ő könyve.
Másrészt, amiért még szerettem, azok a kalandok voltak. Kicsit sokat zsúfolt a könyvbe, de attól még jól elszórakoztam rajtuk.
A stílusa egyébként eléggé beat… :D Nehéz volt megszokni a nyelvezetét, de nem a bonyolultsága miatt. Inkább pont azért, mert túl egyszerű. És köznyelvi. És csak úgy… tudod… fura…

Tudom, ez nem lett egységes értékelés, de még nem döntöttem el, hogy inkább szeretem, vagy inkább utálom… Talán második olvasásra… Egyszer… Valamikor…