Úton 77% 688 csillagozás

Ez a könyv a szabadságról szól. Akinek ez fontos, az megérti.
A barátommal kiálltunk az út mellé stoppolni, egyikünk az egyik, a másikunk a másik irányba, és arra mentünk, amerre hamarabb felvettek. A világ nyugatra és keletre is ismeretlen volt, de mégis bárhol otthon voltunk benne. Nem a pénz, nem a karrier, nem a család és az egzisztencia volt a fontos, hanem a zene, a barátság, és a lányok. Meg, persze, az irodalom. A versek és jó regények, mint az Úton.

Úgy 1970 táján olvastam először Kerouac Úton című könyvét a Kriterion antikvár kiadásában, eredetileg tán Borbély Péter könyve volt, ha jól betűzöm a kiegyénült aláírást. Akkor rajongtam érte. Egyke, agyonóvott tinédzserként éltem otthon a nagymama mellett, jártam a gimibe, tanultam, sportoltam, kötelességeimtől gúzsba kötve éltem – legalábbis így éreztem. S akkor elmerülhettem egy számomra álomvilágként érzékelt Amerikába, ahol fiatal emberek időtlen és kötetlen életéről szereztem információkat. Vágyakoztam valami hasonló után, valami tágabb világra, valami kötetlenségre – amit Szabadságnak érzékelhetek – legalább itt, Magyarországon, ahol szinte soha nem mozdultam Budapestről. S akkor érettségi után magam is elkezdtem „stoppolni”, s mindegy volt számomra néhány napig, hogy merre vittek. Új dolgokat láttam, embereket ismertem meg, magamba ittam a tájak látványát, a széna illatát, lányok bőre melegét, élveztem korlátozott „világlátásomat”, mely ugyan semmiféle büntetőjogi kategóriába nem ütközött, de addig ismeretlen, összehasonlíthatatlanul új élményekhez juttatott. Megértettem tehát a könyvben leírtakat, ha 100%-ig nem is tettem magamévá. Szerintem jó könyv ez,főként jó könyv volt az ’50-es évek Amerikájában – nem véletlenül kapta fel a világ, s indultak el a fiatalok tömegei világszerte látni, s tapasztalni, „élni”, „lógni”. Persze a hatodik x után már másként hat, csak nosztalgiázva tudok visszagondolni a hajdani korra, mikor első utamon fél nap alatt jutottam Pestről Fehérvárra 3 váltással, az első kocsi egy Pobjeda volt, aztán egy MZ motorra szálhattam – életemben akkor ültem először motoron -. De fiatalon sok mindent ki kell, ki szabad próbálni. Én az újraolvasás előtt, csak a kötetlenségre, a lányokra és a piszoár-váltásra emlékeztem belőle. Bocs ez utóbbiért! Nekem anno nagy élmény volt.

Rám nem jellemző módon kaptam le a polcról és fogtam bele minden előzetes terv nélkül, sőt mi több, ellenére. Úgy éreztem tovább nem halogatható (bár már vagy harminc éve halogatom), és nagy veszteség lenne, ha most (éppen most) nem kezdek rögvest bele. Így kezdődött a Nagy Elragad(tat)ás története, avagy Amerika útjain való száguldozás Kerouac kötözni – vagy szeretni (?) – való futóbolondjaival. Épp Kerouac szülinapjára végeztem vele. (Mi ez, ha nem a Minden Dolgok Csodálatos Együttállása?)
Azt tartom, hogy már az első oldalakon tudni és érezni azt, ha egy olvasmány kedvemre való. Ez esetben már az első soroknál megtörtént a reveláció. A regény tükrében tekingettem magamra, azon át szűrögettem a saját önvalómat. Pusztuló világ, szabadság, zene, irodalom, pátoszmentes sötét éjszakák és gyűrött, sebesen folyó nappalok. Nincs új a nap alatt, az ember gyönge és ösztöneinek engedelmeskedő állat, a valóság felfeslett szövete alól meg kiviláglik a mindent egybefogó Lényeg. Nagyritkán. Könnyű azonnal meg is feledkezni róla, ha sodor az életfolyam, meg sürgetnek a kerge haverok. Pillanatnyi csodák, megvilágosodások és sok kerge jövés-menés, akár ha egy viszketeg öszvér battyogná be kényszeresen a kerek Földet, hogy út közben csak lehajtott fejjel legelésszen, aludjon, pössentsen meg potyogtassa végig az utat, amerre jár, időnként beleszagolva a mósuszba és bogáncsvirágba, meg hegyezgetve a fülét, és gondolgatva szűk agyában, hogy ez bizony jó. Ez pont olyan öszvérnek való, mint ő.
Világ szabad öszvérei, tudjátok meg, hogy borúra derű jön és jóllakásra éhség, szomorúságra vidámság és hiába minden, mert minden ugyanaz.
„S míg a folyam hömpölygött méltóságosan a messzi csillagok aljáról, eszelősen sejtettem, hogy amit csak megtudok még, mind eggyé lesz.”
Megkövezhettek, de nekem egy keleti analógia járt a fejemben, mégpedig ez, Szun Vu-kung, a megátalkodott, ámde szeretni való bolond, aki füle mögött hordja fütykösét, nem fél senkitől és semmitől, csak megy nyugat felé a rettenthetetlen elszánt szent félkegyelmű, és azt gondolja, nem változtatott szemernyit sem rajta az Út.

A könyv csak megerősített abban, amit már eddig is tudtam. Ez a könyv volt az első, amiben átszelték Amerikát, és ahol érezhető volt az újdonság és szabadság érzése is. Sokan próbálják másolni ilyen-olyan módokon, de igazából általában nem sikerül nekik, mivel az USA az egyetlen terület, ami akkora, hogy éghajlati változásokat észlelhetünk, nem kell határon átlépni, hogy teljesen más kultúra várjon minket, és pont olyan nagy, hogyha átszeled, akkor nagyon más lesz mindenhol, mégis nagyjából ugyanolyan. Szerintem ezt jól hozza a könyv, de amúgy… Mint olvasmány nyilván unalmas (nekem az összes beat unalmas. Úgy látszik, beat allergiám van), a mondatok néha hihetetlenül hosszúak, amiket végül is lehet érteni, de azért érezhetően fárasztó. Az út nagyon monoton, az emberek túl emberiek, és bár ugyanazt akarjuk a főszereplővel (utazni) mégsem tudtam igazán megkedvelni.
Nem rossz könyv nyilván, hiszen híres, meg minden, de nem a közönséges halandónak való. Ismerősöm erre azt mondja: „ezt érezni kell” és hát igen, anélkül nem megy. Én meg érzéketlen voltam rá.

Egy remek „Road movie” típusú regény, egy letűnt kor lenyomata egy olyan generációról, amelynek tagjai sokkal szabadabban és kötöttségek nélkül élték az életüket, anélkül hogy másoknak próbáltak volna megfelelni, betartva a generációs konvenciós elvárásokat.
Főhősünk és barátai pár év alatt ötször utazzák át az USÁ-t hosszában és keresztben, míg a végén eljutnak Mexikóba is.
A történetből kiderül, hogy akkor még teljesen más kort éltünk, mások voltak az emberek is: nem a zárkozottság, idegengyűlölet, és bizalmatlanság volt rájuk a jellemző, hanem sokkal nyitottabbak, segítőkészebbek voltak általuk sosem látott felebarátaikkal szemben is.
A világ azóta nagyot fordult, ma már nem igazán tudnák rendszeresen és tucatszámra átutazni a fiatalok úgy Amerikát, hogy marhavagonban utaznak, vagy stoppolnak és legtöbbször még a benzinpénzbe sem szállnak be (főleg a mai üzemanyagárak mellett), csak simán társaságot jelentve a magányos autósnak, mert az emberek jobban félnek attól, hogy esetleg kirabolják, vagy megkéselik őket, ráadásul ha ma látnának a rendőrök olyan furgont, amelyik rakterében 8-10 ember ül, akkor hamarabb gyanakodnának embercsempészetre, mint „világlátó” fiatalokra. A mai anyagias és drága megélhetést jelentő világban az is elképzelhetetlen, hogy mindezt csak néhány dollárral a zsebben, útközben rövid idénymunkákat vállalva, olcsó motelekben megszállva tegyék meg.
Szeretem a korszakot és ezt az életérzést feldolgozó regényeket, korábban olvastam Kerouac lányának, és egy kubai írónak hasonló témájú könyvét, amik szintén nagyon tetszettek.

2022. 01.14.
Most hajnalban láttam a könyvből készült filmet, ami katasztrófa volt, egy korszakos műhöz méltatlan kilúgozott gyenge kivonat, ami még egy igénytelen olvasónapló színvonalát sem ütötte meg, ráadásul egy igazi road movie hangulatát sem hozta, miközben az adott kort is rosszul idézte meg.
Mindenkinek ajánlom, hogy elöször a regényt olvassa, és csak utána nézze meg a filmet, mert a film után már nem biztos, hogy kedve lenne a könyvhöz, mégha nem is tudná, hogy milyen remek olvasmányról maradna így le.

Tik gyerekek mentek valahova, vagy csak úgy mendegéltek?

Én is ezt akartam kérdezni ezektől a bódorgó szentektől, ezektől a néha dühöngő és tomboló angyaloktól. A javítóintézetek és börtönök, de a hétköznapi rögvalóság után is kétségkívül jóleshet a friss levegő, és szabadságnak tűnhet a végtelen utak kusza labirintusa, a sehol le nem gyökerezés érzése, az élni bele a világba kötetlensége. De engem valahogy nem tudott meggyőzni „a szabadság mámora”, sem Dean példaképe, aki nem ragad le, mindenfelé tart, mindent megtapasztal, közben az idő himbálja. Ebben a könyvben még a mondatok is rendkívül rövid lélegzetűek, mintha ők sem kívánnának sokáig elidőzni egy helyen. De még így, röviden és sietősen is sokat elárulnak. Nem valami szívderítő a látvány így, keresztül-kasul járva az ötvenes évek USA-ját, vagy a világot, meg úgy általában… Mert az rendben, hogy vannak kalandok, nők, van pia és fű, van Hemingway, Steinbeck, Dosztojevszkij meg Nietzsche, nagy kérdések és elmélkedések. Van lázadás és keresés és mámor, de ott van a nénikém is, akihez bármikor hazamehetek, aki ha szükséges, megsajnál ötven dolcsival, kifizeti Dean tartozását és így tovább. Így azért más lázadni. Ugyanakkor ott van valahol az érő gyümölcs hosszú karavánja is, igaz, sokkal sivárabban és közönyösebben. Azt ne mondja senki, hogy ez mind fenékig tejfel, és jaj de jó, mert szabadság. Hiszen pusztul a világ. És az igazság az, hogy ha nem lett volna az a meg-megvillanó humor és (ön)irónia, én nem nagyon bírtam volna ki ezt az ide-oda utazgatást. Nem, nem látom az út szabadságának euforikus örömét, inkább szomorúságot, keserűséget, téblábolást a létben, és azt, hogy nem igazán van kiút a labirintusból.
Csak úgy mendegélünk… Sehová.

„Kerouac Útonjában határozottan bosszant az a nagynéni, aki az utolsó pillanatban mindig elküldi a szükséges néhány dollárt. Rontja az irodalmi hitelességet is. Akkor már inkább Jack London elkeseredettjei és dühösei.” (Mészöly Miklós)

Úgynevezett alapművek – mert hogy ez bizony az, éppen ezért csupa nagybetűvel is írhattam volna –, szóval egy konkrét generációra megfellebbezhetetlen hatást gyakorló olvasmányok értékelésével mindig bajban vagyok. (Ahogy egyébként az összes többivel is, teszem hozzá, rendre megeszi a lelkemet a kétely, hogy vajon átlépek-e egy határt, mennyire értékes az, amit szólok, s egyáltalán: van létjogosultsága ennyi egyéb vélemény mellett, között, alatt, felett és egyéb szabadon választható, passzoló igekötők.) Az Úton mérlege 1941 olvasás, 628 csillagozás az enyémmel együtt, 149 olvasója pedig egyből a kedvencei közé is repítette. Azt kell mondjam, nem rossz, a jó öreg Jack Boy is biztosan elégedett lenne tőle.

Sokáig én is úgy gondoltam, instant szerelem lesz, elvégre annyira passzol hozzám. Nem igazán szól semmiről, mégis benne van minden. (Mondhatnátok, hogy ennél tökéletesebb összefoglaló nem is létezik, de azért túl nagy szavakat ne használjunk már, akármennyire is jól esik a simogatás.) Ha egyszer belezuhansz és Te is úgy érzed, ott csapatod a végtelen országúton ezekkel a lepukkant arcokkal, hajszolod a talán nem is létező amerikai álmot, ami sokkal inkább rémálomra hajaz, akkor hú, ez valami nagyon jó cucc. Máskülönben vannak olyan pillanatok, amikor meg olyan, mint ha soha nem akarna véget érni. Éppen ezért a vége mondjuk már kissé kínszenvedés volt, mégis óriási hálasorozat illeti a Helikont, amiért ebben a kompakt és olcsónak tekinthető, mégsem ócsósított formában jelentették meg a teljes szöveget. M. Nagy Miklós fordítása pedig tökéletesen működik, felrázza, hitelessé teszi – elismerem, hogy nem lehetett könnyű feladat, kívánságlistázom is az angol eredetit – ezt a borult kalandot, ami bármelyik szociográfiánál hitelesebb. Talán pont ezért nem is vágyom arra, hogy olyan legyek mint Sal Paradise és Dean Moriarty? Az én lelkemnek néha kicsit sok volt ez a kaland, de összességében pozitívvá billent a kép és nem úgy álltam fel mellőle, hogy nem esett volna jól. Nyilván kell hozzá a hangulat és némi háttérismeret, de egyszer az életben minimum kötelezően ajánlott.

Na jó, csakazértis kiírom csupa nagybetűvel is: ALAPMŰ. Újraolvasásra érdemes, s már tudom is, hogy legközelebb az eredeti fordítást választom – hiába csonkább, akkor is izgat –, puszta kíváncsiságból. Jövőre valaki majd hajtsa be rajtam ezt az ígéretet, köszönöm.

„Magyar hangja vagyok, bár nem hasonlít rám,
a szemem inkább zölden ragyog, másképp mozdul a szám.”
(Für Anikó: Magyar hangja vagyok – link)

Jól van ez így, (jó volna) csak úgy menni….
Kötetlenül, időtlenül, szabadon. Az Úton a beatnemzedék leghíresebb műve és jóval több, mint egy új életérzés ábrázolása.
https://gaboolvas.blogspot.com/2018/08/uton.html

Mindig akkora bajban vagyok az ilyen értékelősdik során, mert nem föltétlen szoktam megtalálni az egyensúlyt aközött, hogy a személyes ízlésvilágomnak hogy tetszett, valamint aközött, hogy értem én, mitől és miért lehet valami értékes, fontos, adott rétegnek „alapmű”.
Nem tudok azonosulni ezzel a világszemlélettel, hozzáállással, így a döntésekkel és cselekedetekkel sem, viszont azt aláírom, hogy sikerült megismertesse és élethűen ábrázolja azt.
Nem az én könyvem, de sokaknak az lehet még a továbbiakban is.

Ezzel a könyvvel nem ez volt az első próbálkozásom. Jó sok évvel ezelőtt egyszer már a kezembe akadt, akkor alig olvasott állapotában visszavittem a könyvtárba. Azóta már sokkal türelmesebb – és talán érettebb is – lettem, így bátran vettem meg a könyvet.
Most egy kihívás keretében végre újra a kezembe vettem. És nagyon örülök, hogy megtettem.
A prompt szerint nagyrészt Amerikában játszódó történetet kellett olvasnom, és azt hiszem, ennél amerikaiabbat nem is találhattam volna…

A látszólag értelmetlen egyik helyről stoppolok a másikra, aztán meg vissza, állandóan tarhálok valahol, és semmilyen irányt nem vesz az életem, tényleg nem nagy izgalmakat rejt. És ha csak ennyiről szólna a történet, akkor tényleg fölösleges volt rá a papírt pocsékolni.
Azonban a lapokból élesen süt az az életérzés, amit a könyv képvisel. Az a minden társadalmi konvenciót sutba vágó nézet, ami lehetővé teszi a szereplők számára a teljes szabadság megélését.

Úgy gondolom, hogy akinek valaha is megfordult a fejében, hogy elmenekülne a világ elől, és elzártan tengetné a hétköznapjait, ha tehetné, mindenképp nagy élményt fog szerezni ez a könyv. Pár pillanat erejéig átélhetjük mi is a szabályok és elvárások nélküli életet – mégha csak ebben a könyvben elmerülve is. Mi megértjük és élvezzük is ezt a könyvet. Tegyetek egy próbát vele, öröm egy kicst Dean-nel és Sal-lal együtt megőrülni.