Úton 78% 647 csillagozás

Ez a könyv a szabadságról szól. Akinek ez fontos, az megérti.
A barátommal kiálltunk az út mellé stoppolni, egyikünk az egyik, a másikunk a másik irányba, és arra mentünk, amerre hamarabb felvettek. A világ nyugatra és keletre is ismeretlen volt, de mégis bárhol otthon voltunk benne. Nem a pénz, nem a karrier, nem a család és az egzisztencia volt a fontos, hanem a zene, a barátság, és a lányok. Meg, persze, az irodalom. A versek és jó regények, mint az Úton.

Úgy 1970 táján olvastam először Kerouac Úton című könyvét a Kriterion antikvár kiadásában, eredetileg tán Borbély Péter könyve volt, ha jól betűzöm a kiegyénült aláírást. Akkor rajongtam érte. Egyke, agyonóvott tinédzserként éltem otthon a nagymama mellett, jártam a gimibe, tanultam, sportoltam, kötelességeimtől gúzsba kötve éltem – legalábbis így éreztem. S akkor elmerülhettem egy számomra álomvilágként érzékelt Amerikába, ahol fiatal emberek időtlen és kötetlen életéről szereztem információkat. Vágyakoztam valami hasonló után, valami tágabb világra, valami kötetlenségre – amit Szabadságnak érzékelhetek – legalább itt, Magyarországon, ahol szinte soha nem mozdultam Budapestről. S akkor érettségi után magam is elkezdtem „stoppolni”, s mindegy volt számomra néhány napig, hogy merre vittek. Új dolgokat láttam, embereket ismertem meg, magamba ittam a tájak látványát, a széna illatát, lányok bőre melegét, élveztem korlátozott „világlátásomat”, mely ugyan semmiféle büntetőjogi kategóriába nem ütközött, de addig ismeretlen, összehasonlíthatatlanul új élményekhez juttatott. Megértettem tehát a könyvben leírtakat, ha 100%-ig nem is tettem magamévá. Szerintem jó könyv ez,főként jó könyv volt az ’50-es évek Amerikájában – nem véletlenül kapta fel a világ, s indultak el a fiatalok tömegei világszerte látni, s tapasztalni, „élni”, „lógni”. Persze a hatodik x után már másként hat, csak nosztalgiázva tudok visszagondolni a hajdani korra, mikor első utamon fél nap alatt jutottam Pestről Fehérvárra 3 váltással, az első kocsi egy Pobjeda volt, aztán egy MZ motorra szálhattam – életemben akkor ültem először motoron -. De fiatalon sok mindent ki kell, ki szabad próbálni. Én az újraolvasás előtt, csak a kötetlenségre, a lányokra és a piszoár-váltásra emlékeztem belőle. Bocs ez utóbbiért! Nekem anno nagy élmény volt.

Megint egy újrafordított, ráadásul többször is újrafordított klasszikus – személy szerint az utóbbi idők tapasztalatai alapján hajlok rá, hogy ezeknek a megújított magyarításoknak nagyobb jelentőséget tulajdonítsak, és az Úton kapcsán éppen ebből kifolyólag ért a legnagyobb meglepetés: talán mert legendás státuszban lebeg az eredeti, tekercsre írt szöveg, és erre még a zsebkönyves kiadás borítója is utal, valamiért arra számítottam, hogy ezt a nyers alapanyagot kapjuk most kézhez. Ehhez képest volt érdekes szembesülni M. Nagy Miklós verziójának rendezettségével, letisztultságával és tisztességes tagoltságával – ilyen formán a regényből egyáltalán nem süt az a varázslatos kísérleti-forradalmi jelleg, amit régóta hozzá társítottam a híre alapján.

Megülvén a fordítás kérdésének hálás lovát, elővettem egy régi, Bartos Tibor-féle példányt is, és kimondottan a második fejezet eleje körül összenéztem bizonyos emlékezetes sorokat. Bartos elég jól titkolja, miféle zenét játszott Dexter Gordon és Wardell Gray (bibabnak hívja a bebopot, hogy mi célból, nekem nem állt össze – akkor már miért nem bibáp?), de az ugyanitt lévő George Shearing koncertjelenetben ugyanazt a helyes kis fordulatot használja Denzil Best produkciójának körülírásakor, mint M. Nagy: „csuklózva kevert a seprűvel/söprűvel”. Majdnem ugyanitt Bartos azt írja: „(…) mi meg Deannel és Marylouval dulakodtunk a hencseren. Marylou nem valami törékeny virágszál.” – míg M. Nagy: „(…) közben én meg Dean Marylout dobáltuk a díványon; nem volt épp egy törékeny baba.”. Amikor a harmadik fejezetben Deant szapulják, Bartos szerint Lüttyővé, Buggyanttá, Szentté vált, M. Nagy szerint Félkegyelművé, Bolonddá és a Csoport Szentjévé, de ami a legfontosabb, HÜLYESZENTté, és nem BÓDORGÓ SZENTté, mint Bartosnál (HOLY GOOF az eredeti szöveg szerint). Nem mentem mélyre a Bartos-verzióban, de felszínes összenézés alapján is látszik, ő szinte már új nyelvet teremt, mesterséges, alig érthető szlenget az amerikai dzsesszduma helyettesítéséhez – nem kérdés, hogy az újrafordítás időszerű volt, főleg ha már M. Nagy megmagyarította az eredeti tekercset is…

Magáról a regényről pedig végig az volt a legélesebb benyomásom, hogy a vártakkal ellentétben egyáltalán nem tűnt veszélyes szövegnek. Nyilván azért nem, mert későn olvastam és megedződtem tulajdon szellemi utózmányain, de ezzel együtt is meg kell hagyni: nyelvi szempontból semmiféle formabontó vagy meghökkentő fordulat nincs a regényben, mondanivalója, témája és cselekménye pedig inkább tűnik ma már valamiféle nosztalgikus korképnek, egy legelevenebben talán Steinbeck tollából ismerős miliő újfajta, kicsit vadabb és szabadabb, újszerűbb, de mostanra mindenképpen poros bemutatójának. Az Úton érzésem szerint egyszerre himnikus bibliája úgy a későbbiekben a hippi mozgalmakban kicsúcsosodó háború utáni általános ellenállásnak és tombolásnak, mint az amerikai szabadságeszme egy errefelé talán felfoghatatlan vetületének. Annak, hogy Amerikát járva el lehet veszni térben és időben, az ember a ’47-es Hudson pedálját taposva kiszakadhat a nyomasztó valóságból, tiszta lapot kezdhet néhány államhatár átlépése által – úgy hiszem, évtizedekkel ezelőtt Magyarországon olvasva ennek a könyvnek csodálatos aspektusai lehettek, és bizonyos szempontból manapság akár újak is megnyílhatnak az olvasói előtt. Megjelent például a színen az irodalom- és kultúrtörténeti jelentőség, az a gondolat, hogy az elmúlt ötven év nem egy kulcsregényének egyik ősforrása az Úton. De ugyancsak ezt a vonulatot erősíti a tény, miszerint a szerző élő személyekről, különleges, sokféle legenda és tévképzet által körülölelt figurákról mintázta karaktereit – ide kapcsolódó apró revelációm, hogy a Llewyn Davis világában feltűnő beatköltő karakter, Johnny Five mintha egy az egyben Dean Moriarty volna, és lássatok csodát, a két fickót ugyanaz a színész játszotta el néhány év különbséggel a vásznon.
Ugyancsak ide kötném érdekes olvasatként a regény által kimondva/kimondatlanul feldolgozott összamerikai jelenséget: a szabadság és az elveszettség párhuzamos érzését, a szociális hálóból való kilépés és kizuhanás, a társadalom szürke masszájában történő feloldódás kiváltotta félelem élményanyagát. Ebben a témában mozogva Kerouac műve nemcsak megkerülhetetlen, de egy huszárvágással befaroltatható volna a Nagy Amerikai Regény ideájába is – kilóg persze belőle és bizonyos értelemben nevetséges jelölt, de sok alulról érkező, érzékeny és irodalmilag újszerű elemekkel operáló regényhez hasonlóan talán sokkal inkább szól általában Amerikáról és az amerikaiakról, mint azt ők maguk el mernék ismerni.
De nem szabad elfelejteni azt sem, hogy a csatangolások közben felszínre bukkanó dekadens nagy érzések, élmények, az egymásnak rendre ártó karakterek és általában az egész helyzet emlékeztethet minket a magyar irodalom egyik fontos sarokkövére, az Utas és Holdvilágra is. Meg is lepett, hogy amíg azt a könyvet általában nem szokás leírni vagy megszólni, addig az Úton kapcsán kimondottan hajlanak az emberek az őszinte véleménynyilvánításra. Szóval az Úton klasszikus és kultikus, de semmi esetre sem szent tehén.

Nehezen éreztem rá és sokáig parkoltattam is, de végül mégis arra jutottam: fontos és jó könyv az Úton, bár messze nem tett rám akkora hatást, mint az utóbbi hetek Salinger-olvasásai – ellenben magasan fölülmúlta egyik édestestvérét, a Félelem és reszketés Las Vegasbant. És bizony megjött a kedvem az eredeti tekercs elolvasására is – hátha az lesz az igazi, true és ultimate beatregény.

Hát nekem ez a cél- és értelem nélküli jövés-menés, némi piától, benzedrintől és fűtől fűtött álfilozofikus picsmogással átszőve nagyon nem…
Értem én, hogy hű meg há, a nagy szabadság, meg a fíling, csak úgy mész, 'szt Úton vagy… Átélhetsz olyan csodás kalandokat, mint hogy alkeszekkel, csövesekkel, őrült költőkkel elmélkedsz arról, hogy mitmivan, miközben az égegyadta világon semmi értelmeset nem csinálsz, oszt ez $@!%.
Csak azt nem értem, hogy miért jó ez bárkinek is, aki nem olyan szánalmas és elcseszett életet él, mint a könyv főhősei. Aki a saját szürke kis életéből az ilyesfajta szex & drogs & rock'nroll dzsessz-ben látja a gőz kieresztését, annak csak gratulálni tudok.
Most úgy érzem magam, mint egy megvénült nyárspolgár, aki a gördeszkázó kölykök felé rázza a görbebotját (GET OFF MY LAWN!) de inkább vagyok ez, mint hogy hasra essek az idióta Dean Moriarty és hasonszőrű cimborái előtt, csak mert megaszonták, hogy ez mekkora kultregény.
Az Ulysses meg az okosok szerint a XX. század legjobb regénye, közben meg mégse.

A könyv csak megerősített abban, amit már eddig is tudtam. Ez a könyv volt az első, amiben átszelték Amerikát, és ahol érezhető volt az újdonság és szabadság érzése is. Sokan próbálják másolni ilyen-olyan módokon, de igazából általában nem sikerül nekik, mivel az USA az egyetlen terület, ami akkora, hogy éghajlati változásokat észlelhetünk, nem kell határon átlépni, hogy teljesen más kultúra várjon minket, és pont olyan nagy, hogyha átszeled, akkor nagyon más lesz mindenhol, mégis nagyjából ugyanolyan. Szerintem ezt jól hozza a könyv, de amúgy… Mint olvasmány nyilván unalmas (nekem az összes beat unalmas. Úgy látszik, beat allergiám van), a mondatok néha hihetetlenül hosszúak, amiket végül is lehet érteni, de azért érezhetően fárasztó. Az út nagyon monoton, az emberek túl emberiek, és bár ugyanazt akarjuk a főszereplővel (utazni) mégsem tudtam igazán megkedvelni.
Nem rossz könyv nyilván, hiszen híres, meg minden, de nem a közönséges halandónak való. Ismerősöm erre azt mondja: „ezt érezni kell” és hát igen, anélkül nem megy. Én meg érzéketlen voltam rá.

Tik gyerekek mentek valahova, vagy csak úgy mendegéltek?

Én is ezt akartam kérdezni ezektől a bódorgó szentektől, ezektől a néha dühöngő és tomboló angyaloktól. A javítóintézetek és börtönök, de a hétköznapi rögvalóság után is kétségkívül jóleshet a friss levegő, és szabadságnak tűnhet a végtelen utak kusza labirintusa, a sehol le nem gyökerezés érzése, az élni bele a világba kötetlensége. De engem valahogy nem tudott meggyőzni „a szabadság mámora”, sem Dean példaképe, aki nem ragad le, mindenfelé tart, mindent megtapasztal, közben az idő himbálja. Ebben a könyvben még a mondatok is rendkívül rövid lélegzetűek, mintha ők sem kívánnának sokáig elidőzni egy helyen. De még így, röviden és sietősen is sokat elárulnak. Nem valami szívderítő a látvány így, keresztül-kasul járva az ötvenes évek USA-ját, vagy a világot, meg úgy általában… Mert az rendben, hogy vannak kalandok, nők, van pia és fű, van Hemingway, Steinbeck, Dosztojevszkij meg Nietzsche, nagy kérdések és elmélkedések. Van lázadás és keresés és mámor, de ott van a nénikém is, akihez bármikor hazamehetek, aki ha szükséges, megsajnál ötven dolcsival, kifizeti Dean tartozását és így tovább. Így azért más lázadni. Ugyanakkor ott van valahol az érő gyümölcs hosszú karavánja is, igaz, sokkal sivárabban és közönyösebben. Azt ne mondja senki, hogy ez mind fenékig tejfel, és jaj de jó, mert szabadság. Hiszen pusztul a világ. És az igazság az, hogy ha nem lett volna az a meg-megvillanó humor és (ön)irónia, én nem nagyon bírtam volna ki ezt az ide-oda utazgatást. Nem, nem látom az út szabadságának euforikus örömét, inkább szomorúságot, keserűséget, téblábolást a létben, és azt, hogy nem igazán van kiút a labirintusból.
Csak úgy mendegélünk… Sehová.

„Kerouac Útonjában határozottan bosszant az a nagynéni, aki az utolsó pillanatban mindig elküldi a szükséges néhány dollárt. Rontja az irodalmi hitelességet is. Akkor már inkább Jack London elkeseredettjei és dühösei.” (Mészöly Miklós)

Úgynevezett alapművek – mert hogy ez bizony az, éppen ezért csupa nagybetűvel is írhattam volna –, szóval egy konkrét generációra megfellebbezhetetlen hatást gyakorló olvasmányok értékelésével mindig bajban vagyok. (Ahogy egyébként az összes többivel is, teszem hozzá, rendre megeszi a lelkemet a kétely, hogy vajon átlépek-e egy határt, mennyire értékes az, amit szólok, s egyáltalán: van létjogosultsága ennyi egyéb vélemény mellett, között, alatt, felett és egyéb szabadon választható, passzoló igekötők.) Az Úton mérlege 1941 olvasás, 628 csillagozás az enyémmel együtt, 149 olvasója pedig egyből a kedvencei közé is repítette. Azt kell mondjam, nem rossz, a jó öreg Jack Boy is biztosan elégedett lenne tőle.

Sokáig én is úgy gondoltam, instant szerelem lesz, elvégre annyira passzol hozzám. Nem igazán szól semmiről, mégis benne van minden. (Mondhatnátok, hogy ennél tökéletesebb összefoglaló nem is létezik, de azért túl nagy szavakat ne használjunk már, akármennyire is jól esik a simogatás.) Ha egyszer belezuhansz és Te is úgy érzed, ott csapatod a végtelen országúton ezekkel a lepukkant arcokkal, hajszolod a talán nem is létező amerikai álmot, ami sokkal inkább rémálomra hajaz, akkor hú, ez valami nagyon jó cucc. Máskülönben vannak olyan pillanatok, amikor meg olyan, mint ha soha nem akarna véget érni. Éppen ezért a vége mondjuk már kissé kínszenvedés volt, mégis óriási hálasorozat illeti a Helikont, amiért ebben a kompakt és olcsónak tekinthető, mégsem ócsósított formában jelentették meg a teljes szöveget. M. Nagy Miklós fordítása pedig tökéletesen működik, felrázza, hitelessé teszi – elismerem, hogy nem lehetett könnyű feladat, kívánságlistázom is az angol eredetit – ezt a borult kalandot, ami bármelyik szociográfiánál hitelesebb. Talán pont ezért nem is vágyom arra, hogy olyan legyek mint Sal Paradise és Dean Moriarty? Az én lelkemnek néha kicsit sok volt ez a kaland, de összességében pozitívvá billent a kép és nem úgy álltam fel mellőle, hogy nem esett volna jól. Nyilván kell hozzá a hangulat és némi háttérismeret, de egyszer az életben minimum kötelezően ajánlott.

Na jó, csakazértis kiírom csupa nagybetűvel is: ALAPMŰ. Újraolvasásra érdemes, s már tudom is, hogy legközelebb az eredeti fordítást választom – hiába csonkább, akkor is izgat –, puszta kíváncsiságból. Jövőre valaki majd hajtsa be rajtam ezt az ígéretet, köszönöm.

„Magyar hangja vagyok, bár nem hasonlít rám,
a szemem inkább zölden ragyog, másképp mozdul a szám.”
(Für Anikó: Magyar hangja vagyok – link)

Jól van ez így, (jó volna) csak úgy menni….
Kötetlenül, időtlenül, szabadon. Az Úton a beatnemzedék leghíresebb műve és jóval több, mint egy új életérzés ábrázolása.
https://gaboolvas.blogspot.com/2018/08/uton.html

MEGYÜNK mert irány az országút és mindegy hova, vár az édes Mississippi.
MEGYÜNK mert miénk az út és a sofőr aki minket mindig jó szívvel felvesz.
MEGYÜNK mert szól a bibabaa-bum, a forr a vér, szép a nő.
MEGYÜNK mert meguntuk a nőt, irány a város valahol nyugaton ott vannak a haverok.
MEGYÜNK mert megjött a lejmolt pénz, és itt úgy is elfogyott a pia és a drog.
MEGYÜNK mert meleg a talaj túl sok a balhé és keres a zsaru.
MEGYÜNK mert megkeressük a megunt asszonyt, hátha becsúszik még pár utód.
MEGYÜNK mert válni kell és irány Mexikó

Döntöttem inkább itthon maradnék.

Mindig akkora bajban vagyok az ilyen értékelősdik során, mert nem föltétlen szoktam megtalálni az egyensúlyt aközött, hogy a személyes ízlésvilágomnak hogy tetszett, valamint aközött, hogy értem én, mitől és miért lehet valami értékes, fontos, adott rétegnek „alapmű”.
Nem tudok azonosulni ezzel a világszemlélettel, hozzáállással, így a döntésekkel és cselekedetekkel sem, viszont azt aláírom, hogy sikerült megismertesse és élethűen ábrázolja azt.
Nem az én könyvem, de sokaknak az lehet még a továbbiakban is.