Művésztelep 78% 44 csillagozás

Rendes körülmények között egy macska halála a legtöbb embernek nem sokat jelent, van egypár, akinek valamivel többet, de nekem, legalábbis ami ezt a macskát illeti, hát becs szó, tök komolyan, pontosan olyan volt, mintha a kisöcsém halt volna meg. – A szívem legmélyéből szerettem Tyke-ot, olyan volt, mint a saját gyerekem, mikor még egészen kicsi volt, a tenyeremben aludt, és közben lelógott a feje, néha meg csak dorombolt naphosszat, mindegy volt, hogy jövök-megyek vagy csak ücsörgök, a lényeg, hogy végig ugyanúgy tartsam. – Olyan volt, mint egy szőrös muff a csuklóm körül, vagy körültekertem a csuklómon, vagy csak keresztbe dobtam, mint egy prémet, ő meg csak dorombolt, mint a gép, és még akkor is úgy tartottam, amikor már egészen nagy macska volt, néha megfogtam két kézzel ezt a böhöm nagy macskát, és kinyújtott karral a fejem fölé emeltem, de ő csak dorombolt békésen, teljesen megbízott bennem – És amikor odébbálltam New Yorkból, és elindultam erdei menedékhelyemre, óvatosan megcsókoltam, és meghagytam neki, hogy visszavárjon ám, »Attends pour mué, macsekom…« – Anyám viszont azt írta, hogy kedves kis kandúrom MÉG AZNAP ÉJJEL MEGHALT, AMIKOR ELMENTEM!

szélnek szegezett állal ülünk néma csöndben, és bámulunk előre mind a ketten, akkora külön bejáratú gondolatokat forgatva a fejünkben, hogy többé már közölni sem tudjuk őket egymással.

Számára olyannyira szent az élet, hogy semmi mást nem kell vele csinálni, mint élni, az írás nem más, mint egy csomó elkésett gondolat.

Az az érzés, amikor a delirium tremens-szel ébredsz, és félsz, hogy elvisz a rettenetes, nyálkás halál, ami úgy csöpög mind a két füledből, mint az a különösen vastag póknyál-fonadék, amit némelyik trópusi ország pókjai köpnek áldozataikra; az az érzés, amikor úgy érzed, púpos hátú mocsári szörnyetegként nyöszörögsz a föld alatti posványban, és inad-szakadva húzol valami súlyos, forró terhet a semmibe…

9. oldal

Mindig elfog a büszkeség, mikor szeretetet érzek a világ iránt – A gyűlölet ehhez képest túl egyszerű –

Isten nem lehet halott, mert még nem született meg.

Kékes alkonyat szállja meg az egész kaliforniai világot – Frisco ott csillog előttünk – A rádiónkból szól a rhythm n' blues, ahogy oda-vissza elhaladunk a kricsmi mellett, szélnek szegezett állal ülünk néma csöndben, és bámulunk előre mind a ketten akkora külön bejáratú gondolatokat forgatva a fejünkben, hogy többé már közölni sem tudjuk őket egymással, de ha megpróbálnánk is, millió évekbe és milliárdnyi könyvbe kerülne… Az agy tekervényei rég befonták az összes szanaszét kanyargó kis rést, ami még volt, és többé már nem lehetséges legújabb gondolataink kifejezése sem, ahogy a régieké – Cody, a hatalmas agyzseni, akit a világ valaha élt legnagyobb írójaként kürtölnék be, csak elkezdene már írni megint, mint azelőtt…
Mellesleg, ahogy rápillantok így oldalvást, látom rajta, hogy az íróvá válás egyáltalán nem érdekli, számára olyannyira szent az élet, hogy semmi mást nem kell vele csinálni, mint élni, az írás nem más, mint egy csomó elkésett gondolat…

112-113. oldal

Egész éjjel dalokat énekelünk és üvöltünk a lámpafényben, ami rendben is volna, de reggelre az üvegnek vége, és újra a „végső rettenettel” ébredek,… megint hallom magam, ahogy nyüszítek, „Miért kínoz engem az Isten?” – De aki még soha nem tapasztalta meg a delírium tremenenst akár csak kezdeti enyhe szakaszában is, az úgysem érti meg, hogy ezt az állapotot nem annyira a fizikai fájdalom teszi pokollá, mintsem a vele járó, már-már elviselhetetlen lelki szenvedés, melyet lehetetlen elmagyarázni azoknak a tudatlanoknak, akik nem isznak, és felelőtlenséggel vádolják az iszákosokat – A lelki szenvedés olyan intenzív, hogy úgy érzed hűtlen lettél saját születésedhez, saját anyád erőfeszítéseihez, akinek etetnie kellett téged és táplálnia, hogy erős légy, sőt istenem, az „életre” nevelnie, olyan mély bűntudatot érzel, hogy magával az ördöggel azonosulsz, és mintha még Isten is távol volna tőled, és mintha még ő is magadra hagyna beteg bolondságaiddal. – Betegnek érzed magad a szó legtágasabb értelmében, anélkül lélegzel, hogy hinnél benne, beteg vagy betegbetegbeteg, a lelked nyöszörög, úgy nézel a tehetetlen kezeidre, mintha tüzes lángok emésztenék őket, és képtelen vagy megmozdulni, hogy segíts magadon, hát szemmel bámulsz a világra, arcodon kiszámíthatatlan bántalmak kifejezése tükröződik, ahogy egy felhőjéhez láncolt székrekedéses angyalén –

(Amerika összes középiskolása meg egyetemistája azt hiszi, hogy „Jack Duluoz 26 éves, és egyfolytában úton van, és stoppol napestig”, közben meg itt vagyok, majdnem 40, halálra unva és hitehagyottan a hálókocsi ággyá alakított ülésén, és zúgok keresztül a Sós Fennsíkon)

8. oldal