Vakmerő (Az elveszett flotta 2.) 59 csillagozás

Jack Campbell: Vakmerő

A Szövetség már egy évszázada vívja háborúját a Szindikátus Világokkal szemben. Flottája csapdába esett az ellenséges terület szívében, és John „Black Jack” Geary flottakapitányra hárult a feladat, hogy a hajóit visszavezesse a biztonságba. Az út azonban hosszú és veszedelmekkel teli, és a flottát nem csupán a szindikátusiak túlereje, de egy belső lázadás is fenyegeti.

Eredeti mű: Jack Campbell: Fearless

Eredeti megjelenés éve: 2007

>!
GABO, Budapest, 2017
362 oldal · ISBN: 9789634064558 · Fordította: Tamás Gábor
>!
GABO, Budapest, 2017
362 oldal · puhatáblás · ISBN: 9789634064039 · Fordította: Tamás Gábor

Kedvencelte 3

Most olvassa 2

Várólistára tette 14

Kívánságlistára tette 27


Kiemelt értékelések

>!
phetei P
Jack Campbell: Vakmerő

Az a meglátásom, hogy jó érzékkel nyúlt bele a @Gabo_SFF ebbe a sorozatba. A Vének háborúja ciklus végével megnyílt a tér egy könnyű és szórakoztató katonai jellegű széria indítására. Noha erre a kérdéskörre az @Agave_Könyvek kiadónak is meg volt a saját válasza a Frontvonalakkal, de én például nem igazán tudtam meggyőzni magam arról, hogy Marko Kloos könyvei miben nyújtanak egy kicsit mégis mást Scalzihoz képest. Ebből a dilemmából következett a Rendíthetetlen elolvasása, de ahogy az értékelések számát nézem, nem csak én voltam ezzel így. Érdekes megnézni egyébként, a VH ötödik – utolsó előtti – kötetének az újranyomott Lázadás hangjainak a csillagozási darabszáma 183, a Rendíthetetlené 91, a Frontvonalaké meg 78; tehát ha ezt az kicsit erőltetett metodikát nézzük akkor a Gabo_SFF akár a Vének Háborúja piacának a felét is elvihette az Elveszett Flottával. (Szóba jöhetett volna még az, hogy folytatom a Térséget a Kalibán háborújával, de a Leviatán nekem egy kicsit szószátyárabb volt a kelleténél, így azt egyelőre még kerülgetem.)

A Rendíthetetlen után egy kicsit tartottam egyébként a folytatástól. Igazi bűnös élvezet volt az, előhozta a gyermeki ábrándokat, igazi flottaparancsnoknak érezhette magát az egyszeri Imperium Galaktika játékos; annak ellenére is lehetett izgulni az életszagú „egy érintéses” űrcsatákon, hogy teljesen nyilvánvaló volt a végeredmény. Ugyanakkor a dramaturgiai, logikai esetlenkedések kétségekre adtak okot a továbbiakra. Campbell azonban jól vette az akadályokat, kicsit változott a történetvezetés fókusza, kevesebbnek éreztem a sallangot, összeszedettebb, feszesebb lett a szöveg. A cselekmény persze továbbra sem fog nagyjából semmi meglepetést okozni (pedig én szándékosan nem szoktam előre agyalni olvasás közben, többnyire hagyom magam vezetni), de a hangulat továbbra is működik ez pedig továbbra is pont elég ebben a műfajban.

Az Elveszett Flotta sorozat továbbra is egy kellemes színfoltja a hazai SFF könyvkiadásnak, sokan követelik a kiadás felgyorsítását és joggal, aki rá kap az ízére az gyorsan válik nagy fogyaszóvá. :)

Sajnos ismét meg kell említenem, hogy mennyire kritikán aluli a könyv műszaki kivitele. A gerinc továbbra is kényelmetlenül merev, nagyon nehézkes tartani, fizikailag kellemetlen olvasni a könyvet – bár ez legalább nem kezdett el szétesni. Értem én, hogy így pár száz forinttal olcsóbbak a kiadványok, mint az átlag, de inkább kifizetném ezt a különbözetet, mint hogy ilyen szenvedés legyen kézben tartani. Továbbra is ez az elsődleges oka annak, hogy nem veszek nagyobb mennyiségben könyvet a kiadótól.

Kinek ajánlom:
* Aki könnyed szórakozásra vágyik, űrcsatákkal és ügyetlen udvarlásokkal fűszerezve
* Aki a gyors, lendületes cselekményt kedveli és nem érdeklik a hosszas leírások
* Aki a nyári szüneteket űrstratégiák végigjátszásával töltötte

Kinek nem ajánlom:
* Aki a bonyolult, többszálú cselekményt és a cizellált leírásokat keresi
* Aki nem szereti a baltával faragott karaktereket és a kiszámítható történetvezetést
* Aki szerint az Inferno lándzsa csak egy csípős paprika fajta lehet

Ha tetszett akkor próbát tehetsz a következőkkel is:
John Scalzi: Vének háborúja
Orson Scott Card: Végjáték
Joe Haldeman: Örök háború

A könyvet a @gabokiado standjánál vettem a Könyvfesztiválon, 20% kedvezménnyel.

>!
GABO, Budapest, 2017
362 oldal · puhatáblás · ISBN: 9789634064039 · Fordította: Tamás Gábor
2 hozzászólás
>!
Mrs_Curran_Lennart P
Jack Campbell: Vakmerő

Továbbra is nagyon tetszik ez a sorozat. Nagyon szimpatikus a főhős, aki egyáltalán nem akar hős lenni, csak haza akarja vinni a flottát. Az előző részben hozott jó döntései ellenére még mindig van egy csapat öntelt parancsnok, aki áskálódik és ehhez segítséget is kapnak, amikor a megmentett hadifoglyok között feltűnik a hírhedt „Fegyveres”.
Gearynek nemcsak az ellenség fejével kell megpróbálni gondolkodnia, de még a saját embereit is győzködnie kell, hogy helyes döntéseket hoz. Közben pedig rendszerről rendszerre suhan a flotta és megütközik az ellenséggel, egyben bolondot is csinál belőlük.
Még egy pár rész erejéig szerintem nyomon kísérhetjük őket.

>!
pat P
Jack Campbell: Vakmerő

Jack Campbell még mindig redneck őszinteséggel, szakócával formálja háromdimenziósra a karaktereit. (Mind a kettőt.) Még mindig minden második szava a „harcérintkezés”. És ahogy Black Jack Geary csajozik, nem csajoz úgy senki. (Na jó, esetleg Kilencujjú Logan, na jó.) És komolyan nem tudom, hogy nem fogom elunni tizensok köteten keresztül a flotta- és egységszintű műveletek részletes stratégiai elemzését.
De én ezt a sorozatot akkor is imádom, és John Geary a példaképem nekem, és folytatást akarok, de hogy így most. Rögtön.

10 hozzászólás
>!
Razor SP
Jack Campbell: Vakmerő

Az elveszett flotta második része sem okozott csalódást, élvezetes olvasmány volt. Igazából túl sok újat az első részről leírtakhoz képest nem tudok hozzáfűzni. A sztori az előző rész vége után veszi fel a fonalat, hogy szép egyenletes tempóban haladjon előre. A főszerepben továbbra is pár főszereplő mozog, bár kapunk egy újabb sz@rkeverő tisztet, de ezt a szálat Campbell talán kicsit túl gyorsan letudta. Az előző részben belengetett átívelő szál sincs elfelejtve, elég szépen kibővítették. A csaták továbbra is élvezetesek, meghozzák az ember kedvét valami hasonló taktikai dologhoz.
Röviden és tömören, akinek tetszett az első rész, az ebben sem fog szerintem csalódni.

>!
GABO, Budapest, 2017
362 oldal · puhatáblás · ISBN: 9789634064039 · Fordította: Tamás Gábor
>!
makitra MP
Jack Campbell: Vakmerő

Ez a sorozat megvett elsőre. És másodjára is. És újra el kell mondanom, hogy ennek nem az az oka, mert az űrben játszódik, és izgalmas (mértékkel – már nagyon várom a kapitány első kudarcát és az ehhez kapcsolódó konfliktusokat), és mert végre valósidejű (illetve időeltérésű) csatákat lehet olvasni, hanem mert olyan, mint a kedvenc hajózós sorozataim.

Jack Geary kapitány jelleme és konfliktusai tökéletesen párosíthatóak Horatio Hornblowerrel vagy Jack Aubry-val. A döntésein való vívódás, a felelősségvállalás és saját hősiesnek tartott múltjával való szembenézés rokonítja őt ezekkel a karakterekkel és ettől a párhuzamtól lesz nekem különösen élő ez a világ. Ugyan ő nem aggódik az apanázson és azon, hogy miből fogja eltartani a családját, helyette más miatt gyötri fejfájás. De ez így is van rendben, végül is mégsem egyezhet minden probléma a korábbi korokkal.

Viszont nagyon remélem, hogy Campbell egy kicsit felturbózza a következő köteteket, mert ennél több konfliktusra lenne szükség és arra, hogy Geary kapitánynak ugyan ne legyen már mindig igaza, kell az a kihívás. De amíg így adja hozzá a karaktereket, addig engem fix olvasójának tudhat.

>!
NewL P
Jack Campbell: Vakmerő

El kell ismernem, hogy nagyon elfogult vagyok ezzel a sorozattal kapcsolatban. Nagyon izgalmasnak, és jól megírtnak tartom. Persze vannak hibái, és egy csomó minden nem teljesen kerek benne, ráadásul ez inkább tűnt egy töltelék könyvnek, de ettől függetlenül én nagyon jól szórakoztam rajta. És most kérem a következő részt is, mert a vége után csak pislogtam ki a fejemből, olyan kurtán-furcsán fejeződött be a kötet.
A fordítás újra nagyon jó lett, tisztelet a fordítónak, és az ekönyv kiadásban pár betű elütésen kívül nem találtam hibát.

4 hozzászólás
>!
Bíró_Júlia P
Jack Campbell: Vakmerő

Jól van, rendben, rendben, bevallok mindent. Szóval hogy az összes háborúellenes-pacifista-fűevő-warpornrapuffogó beállítottságom, valamint azon körülmény ellenére, hogy a harcjeleneteket átkozottul szoktam unni, horribile dictu még a Rendíthetetlen első felén is szénné untam magam míg elő nem kerültek a hadijogi kérdések, ez itt fogta magát és megvett. Egynek azzal, hogy kiküszöbölt körülbelül mindent, ami az első rész első felé ben annyira nem jött be, bár lehet, hogy csak arról van szó, hogy ami karakterszám ott elment világleírásra, itt mehetett széthúzó parancsnokokra spoiler és konfliktuskezelési stratégiákra, ideológiai vitákra spoiler, nyaminyami. Folytatódik a jellemek háromdimenzióssá kerekítése, -mindent csak mértékkel –, de kezdenek aggasztó számban lenni a kedvelhető szereplők, akiket már előbb-utóbb meg lehet gyilkolászni spoiler különféle akciók során. A katonai tervezés-harcérintkezés aránya szerintem jobban is sikerült, mint elsőre, legalábbis erre utal, hogy nem fogott el minimális kísértés sem átlapozni a csatajeleneteket, pedig az nálam aránylag ritka. spoiler Egységnyi akcióra egységnyi vita és meta spoiler jut, ebben az arányban akármeddig jóízűen falom. Ja, meg van rejtélyvillogtatás is megint, avagy folytatása következik, körömrágás változatos ízekben lehetséges.
Igazából tényleg csak azért nem adtam rá öt csillagot, mert spoiler . Maga a sorozat pedig, ha így* folytatja, veszedelmesen közel kerül a kedvenceléshez.

*Nem, még mindig nem tudom pontosan, mit is jelent az az „így”. Izé, ez az idealizmussal kevert okos tervezés, folyton újuló rejtélyeskedés és kíváncsiság-piszka, harcérintkezéskor a körömrágás és idegtépés együttes jelenléte, a nemvalós idővel játszadozás, amitől mindig úgy érzem, mintha pont most ugranék be egy bűvészmutatványnak, de annyira tetszik az ötlet, hogy nincs kedvem kötözködni** , ugyanakkor a határozott érzés, hogy Black Jack Campbell tudja ám, merre halad a történet és hova fut ki majd, csak győzzem kivárni… na, hát ilyesmik.

**Bizony, előfordul.

>!
Dubovszki_Martin P
Jack Campbell: Vakmerő

Jack Campbell egy abszolút szórakoztató ciklust indított útjára a Rendíthetetlennel. Egy olyan military hard sci-fit, ami keményvonalas űrcsatáival magával ragadja az olvasót, pedig nehéz dolog újat mutatni a katonai tudományos fantasztikum területén. Ez persze nem is célja az írónak (ha az lett volna, akkor bizony nem ugrotta volna meg azt a képzeletbeli lécet).
Sikerült viszont egy izgalmas és lendületes regényt alkotnia a Vakmerővel. Az első rész erősségei mellett tudott javítani a kissé sekélyes szereplőkön is, igaz bár megkétszerezte a komplex jellemek számát Campbell, még mindig csak kettő ez a bizonyos szám – Geary sorhajókapitányon és Rione társelnök asszonyon kívül a legénységek többi tagjai alig, vagy egyáltalán nem lettek mélyebbek. Ez persze nem feltétlen baj, nem kell rögtön mindenkitől többszörösen rétegelt személyiségeket várni.
A felvázolt világ is tovább bővül. Megtudunk egyet s mást a háborúról, a Szövetségről és a Szindikátusról. Persze ne várjuk, hogy a balladai homály minden titokról felemelkedik – arra ott van a sorozat többi része (és nagyon bízom benne, hogy ott lesz magyarul is a polcomon).
Ha valamelyik nagy tévés társaság kiváló alapanyagot keresne az éves költségvetése elverésére, akkor nyugodtan fektessenek Az elveszett flotta adaptációs jogaiba. A The Expanse sikere megmutatta, hogy megéri az ilyen befektetés.

"Nehéz dolog jó military sci-fit írni. Persze ez nem azt jelenti, hogy űroperát vagy cyberpunk regényt könnyebb lenne alkotni, de ahogy a Frontvonalak esetében is említettem, a katonai tudományos fantasztikum rendkívül szűk eszközkészlettel dolgozik. Sokszor éppen ezért vegyítik az írók a katonai SF által biztosított toposzokat más alzsánerekkel. Ebben a szellemben fogott bele Jack Campbell Az elveszett flotta-ciklusba, párosítva regényeit azzal az alzsánerrel, ami a jó katonai SF-től szinte elválaszthatatlan: a hard science fiction-nel.

A történet közvetlen az előző rész után veszi fel a fonalat: a szövetségi flotta a Kalibánnál kivívott győzelem után tovább folytatja az útját a baráti űr felé. Utuk egy elnéptelenedő naprendszerbe vezet, ahol az egyik épphogy élhető bolygón egy szindikátusi fogolytáborra bukkannak, több ezer szövetségi fogollyal. Eleinte az egész hajóhad kitörő örömmel fogadja ezt, hiszen rengeteg évek óta sínylődő bajtársat képesek megmenteni. Ám hamar kiderül, hogy az örömbe komoly üröm is vegyül: a felszabadítottak között akadnak olyanok, akik a zendüléstől sem riadnak vissza, hogy a saját szájízük szerint vezessék a flottát.

A cselekményt tehát egészen könnyen össze lehet foglalni pár mondatban. Gyakorlatilag a regény teljes hosszában egy szálon fut, csak a következményeit érezzük a sztorival párhuzamosan történő eseményeknek. Ezt lehetne akár negatívumként is felfogni – főleg egy hamiltoni cselekményhez viszonyítva – de így a lendületes űrcsatákat csak a harcérintkezések közötti várakozások szakítják meg. A harcérintkezések pedig rendkívül reálisan lettek megfestve. Nincsenek szinte összeérő szárnyvégek, nincsenek örült dugóhúzókba torkolló légi csaták, mint a megkérdőjelezhető minőségű filmekben. Itt kőkeményen érezhető a relativisztikus torzítás, a csaták nagy része abból áll, hogy egymás felé száguld a két fél, durván egytized C sebességgel. A tényleges harcérintkezés alig pár pillanatig tart. Nehéz megmondani, hogy miként fognak a jövő csatái lejátszódni az űr végtelenjében, de nagy eséllyel valami hasonlóra kell majd felkészülnünk, mint amit Campbell elképzelt. (…)"

Bővebben: http://szeljegyzet.com/ertekeles/jack-campbell-vakmero/

7 hozzászólás
>!
Wiggin77
Jack Campbell: Vakmerő

Szuper volt, lendületes, izgalmas, akciódús! Mintha csak a Battlestar Galactica reinkarnálódott volna ebben a sorozatban. Más is látja a párhuzamot történet és szereplők esetén is? Geary -> Almada, Rione -> Roslin. Tekintve, hogy a Battlestar Galactica örök kedvenc (csak a finálé…azzal úgy vagyok, mint most a PSG a Barcelona elleni meccsel: jaj csak tudnám feledni!), azt hiszem nem is kaphatna tőlem nagyobb dicséretet Campbell sorozata.

>!
Lisie87 P
Jack Campbell: Vakmerő

A flotta tovább haladt hazafelé, vagyis hát a cél a hazaút! :)
Nagyon élveztem ezt a részt is, látható, hiszen pár nap alatt lenyomtam! Csak magamat tudom ismételni, az előző rész értékeléséhez képest keveset változott a véleményem. A kapitányt nagyon szeretem, és a legénységet is. Megint volt pár unszimpatikus karakter, de kellett egy kis izgalom és kavarás. Nagyon kíváncsi vagyok, hogy mit hoz ki a megbúvó mellékszálból spoiler és nagyon-nagyon remélem, hogy a kiadó a folytatás mellett dönt, mert ez a sorozat megérdemli. Tudom, hogy nem magasröptű, de nagyon szórakoztató és könnyen fogyasztható! :)

5 hozzászólás

Népszerű idézetek

>!
mojo68

Tulajdonképpen Numos annyira sötét, hogy nem is értem, miért nincs még saját eseményhorizontja.

KETTŐ

>!
NewL P

– Hogy miért, sorhajókapitány? Nem állítom magamról, hogy értek a katonasághoz és a működéséhez, de az a négy parancsnok már látta, hogy bevált a maga módszere. Az, ahogy a flotta egykor, még a maga idejében harcolt. Látták, amint az utolsó hajóig megsemmisül egy nagy szindikátusi erő. Hogyan hihették egyáltalán, hogy okos dolog egyenesen rárontani az ellenségre?
Geary nem nézett rá, csak a fejét rázta.
– Azért, mert az emberiség legnagyobb balszerencséjére, a hadtörténelem igen gyakran olyan parancsnokok története, akik ugyanazon a sikertelen módon vívják meg a harcaikat újra meg újra, miközben a saját erőik nagy tömegekben semmisülnek meg. Nem mondhatom, hogy tudom, miért van így, de ez a szomorú igazság: ezek azok a parancsnokok, akik nem okulnak sem a saját, sem mások gyakorlati tapasztalataiból, akik egyre csak tolják előre az erőiket, mintha azzal, hogy megint ugyanazt a fajta értelmetlen halált idézik elő, végül megváltoztathatnák a végeredményt.
– Biztos vagyok benne, hogy nem szükséges minden parancsnoknak ilyennek lennie.
– Nem, ez igaz. Habár nagyon úgy fest, hogy hajlamosak összeverődni a legmagasabb rendfokozatokban, ahol a lehető legnagyobb kárt tudják okozni. – Most végre Rionéra pillantott. – Rengeteg jó és bátor katona van ezek között a parancsnokok között. Azonban az egész pályafutásuk alatt azt sulykolták beléjük, hogyan kell egyféle módon harcolni. Beletelik némi időbe, mire felülemelkednek ezen a szűk látókörű és megcsontosodott szemléleten, és sikerül meggyőzni őket, hogy a változás nem feltétlenül rossz. A katonaság nem változtat egykönnyen, még akkor sem, ha a fordulat a hivatásosok között a múltban használt harcászati eljárásokhoz való visszatérést jelenti. Akkor is módosulás ez ahhoz képest, ahogy a dolgok állnak.

>!
Razor SP

Az egyik íróasztalon még egy növény – az élő zöld apró foltja – is helyet kapott. Geary kérdőn emelte fel a szemöldökét, ahogy a hadnagyra nézett, aki még az eddiginél is idegesebben válaszolt.
– Jelentem, ő Audrey.
Hát persze. Ha az űrhajón volt növény, akkor egyet közölük biztosan Audrey-nak neveztek el. Ennek az oka, már ha volt oka egyáltalán, a múlt ködébe veszett.

265. oldal

1 hozzászólás
>!
NewL P

Mindenki őt nézte, meglehet, valamiféle beszédet vártak a négy hajó legénységének hősiességéről. Geary vértelen vonallá préselt szájjal felállt, a fejét ingatta és kisétált a hídról – attól tartott, elcsuklana a hangja. Halottakról jót, vagy semmit. Nem akarta nyilvánosan szidni a parancsnokokat, elmondani, hogy öntelt bolondok voltak, akik meggyilkolták a beosztottjaikat.
Pedig pontosan ez történt.

>!
Dubovszki_Martin P

Gondolkodtam azon, hogy talán nem emberi értelem is kapcsolódik ehhez a borzalmasan pusztító háborúhoz, amit az elmúlt évszázadban vívtunk egymással. De mostanra már tudnom kellene, hogy az embernek nincs szüksége más értelmes fajra, aminek a befolyása nyomán valami ostobaságot tudunk tenni.

>!
NewL P

Tudta jól, hogy a flottájában lévő parancsnokok között akad, aki valójában nem alkalmas hajóegység irányítására, tudta azt is, hogy a többiek közül sokan továbbra is ragaszkodnak a teljes lendülettel történő, tétovázás és megfontolás nélküli dicsőséges rohamok eszméjéhez. Sok idő telik el még, mire reményei szerint sikerül megtanítania ezeknek a harcosoknak annak az értékét, hogy ne csak bátran, de bölcsen is küzdjenek. Mindezzel együtt kíváncsi volt arra, miféle esztelenség vezette ezt a négy parancsnokot arra, hogy figyelmen kívül hagyják a parancsát és az aknamezőre vonatkozó figyelmeztetését. A gondolataikat biztosan teljes egészében betölti választott célpontjuk, nem foglalkoznak semmi mással, ahogy megpróbálnak harcérintkezésbe kerülni célpontjaikkal.

>!
mojo68

– Úgy tűnik, örömet okoztam egy tengerészgyalogosnak – magyarázta a nőnek.
– Ó? Megölhet valakit?
– Valószínűleg.

257. oldal, NYOLC


Hasonló könyvek címkék alapján

Neal Stephenson: Seveneves – A hét Éva
Buzz Aldrin – John Barnes: A csillagok fiai I-II.
Andy Weir: A marsi
Thomas N. Scortia – Frank M. Robinson: A Prometheus-válság
Kim Stanley Robinson: Aurora
Robert A. Heinlein: Ajtó a nyárba
Robert Charles Wilson: Örvény
John Scalzi: Vének háborúja
Joe Haldeman: Örök háború
Ann Leckie: Mellékes háború