Extensa 83% 99 csillagozás

Lement már a nap, emlékszem, milyen vörös volt az ég, szerettem elaludni ebben a vörösségben, a nedves fa illatú verandán, ahol éreztem a nagy ház lélegzését, mert minden ajtaja és ablaka a szeles terekre nyílt…

Gyönyörűen megírt regény az Extensa. S emellett egy igazi remekmű is. Legalábbis szerintem. Az elején nem igazán értettem, hol van ebben a sci-fi (az EPR-paradoxon* miatt valami ilyesmire számítottam), aztán kezdett kicsit a Más dalokra emlékeztetni. Míg végül megkaptam az extensáimat.

Vannak őrült könyvek, melyeket végigszenvedek, noha lehet, hogy zseniálisak. S vannak őrült könyvek, melyek magukkal ragadnak, noha lehet, hogy középszerűek. S vannak – mint amilyen az Extensa is – remekművek, melyek nem eresztenek. Dukaj ráadásul szépirodalmi igényességgel ír, ami csak hab a tortán. Engem pedig, mint atmoszféra-orientált olvasót, különösen megragadott a regény sajátos, ember utáni emberi világa.

*Mielőtt nekiláttam volna az olvasásnak, kicsit felelevenítettem az ismereteimet. Brian Green A kozmosz szövedéke c. könyvének 4. fejezetében nagyon jól körüljárja a kérdést (a 15. fejezetben pedig a kvantum-összefonódás egy „gyakorlati” alkalmazását is bemutatja a teleportációról szóló szakaszban).

Nem pontosan tudom mit olvastam, de nagyon tetszett!
Olyan rajaniemis – ami nem túl professzionális hasonlat a részemről, tekintve hogy Rajaniemi később írta meg a Knantumtolvaj-trilógiát, mint Dukaj az Extensát, de hát én történetesen azt olvastam előbb. Mindegy is, a párhuzam lényege az lenne, hogy ilyen, már-már lírai hangvételű kvantumtobzódással nekem mindent el lehet adni. :)

Úgy indul, mintha weird fantasy lenne, aztán átcsap valami egzisztenciális regényféleségbe, hogy a végén kiderüljön, miért science fiction. Igazi ínyencség. Az a fajta amit nem érteni, hanem érezni kell.

Az SF-ben nem számít különlegesnek, ha egy regény valamely fizikai jelenséghez vagy elmélethez íródik. De az már igen, ha egy ilyen természettudományos alapozás olyan regényt eredményez, amely végső soron az emberi lélekről szól. Még csak nem is társadalmi vagy filozófiai, hanem mélyebb, végtelenül személyes szinten.
Pedig a történet maga nem mondható rendkívül eredetinek. Afféle fausti témára épül, egy olyan világban, ahol az ember bármit megkaphat – csupán el kell fogadnia, hogy egy bizonyos határt átlépve le kell vetnie mindazt, amit korábban emberinek tekintett. Profi SF olvasók alkalmasint rá fognak jönni, hogy ez egy közönséges spoiler, csak épp kívülről nézve, olyan emberek szemével, akik kimaradtak a spoiler. De ez a külső nézőpont teljesen más megvilágításba helyezi az egészet, egy félig mesés, félig horrorisztikus világot láttatva. Mindehhez hozzáadódik egy néha lírai, néha szürreális előadásmód, és máris valami teljesen újjal állunk szemben.
Hősünk, aki egy végtelenül maradi közösségbe született, csak egy kisebb alkuba bocsátkozik: de így is egy olyan gépezet birtokába jut, amely tökéletesen megváltoztatja az életét. Egyszerre két helyen lehet, emberként és valami másként létezve egymással párhuzamosan, közben pedig olyan dolgokat láthat, amiket rajta kívül még soha senki. A kérdés az, hogy beérhetjük-e egyetlen csodával, vagy épp ellenkezőleg, egy emberi lénynek talán még ez is sok?

Az első húsz-harminc oldalon majdnem megvádoltam olyasmikkel, hogy giccs meg túlírtság meg csapongás, aztán eszembe jutott, hogy fogalmam sincs, mit olvasok, hogy lehet, hogy ezt így kell. És tényleg, már közben is volt az a hülye érzésem, hogy akárhol próbálnék lecsípni a kígyózó mondatokból és a képek tömegéből, utána nagyon üres volna a helye, és szidnám a hülye fejemet, hogy nem tudtam otthagyni azt a szabadnak látszó asszociációt.
Aztán elmúlt a nyirbáláskényszer, és kicsit azt hittem, elkezdtem újraolvasni a Más dalokat. Erről jut eszembe, szerintem Dukajnak senki se szólt, hogy a sci-fi és a fantasy két különböző zsáner, de aki ezek után megteszi, annak leharapom az extensáját. Vagy a Kínvallató árnyát, de azt inkább csak azért, mert rég volt ennyire beledörgölve az orrom az anakronisztikussá vált jelen és a felszín alatt bontakozó végtelenség érzetébe. Aztán egy idő után már semmihez nem akartam hasonlítgatni, mert… próbáljunk nem spoilerezni, és maradjunk annyiban, hogy nemigen volt mihez.
Családregényként, sci-fiként, de még líraként is hatalmas kedvenc lett. És elég kicsi és könnyű, hogy akármelyik lakatlan szigetre vihessem magammal.

Helyszín: az egyik utolsó lakott település a Földön.
Időpont: a távoli jövő.
Szereplők: emberek, halottak szellemei, földön kívüli idegenek.
Mindez nagyon sok kérdést vet fel, például:
Mi történt a Földdel és a többi emberrel? A halottak szellemi valóságosak vagy csupán a képzelet teremtményei? Az idegenek honnan jöttek, kicsodák ők, és mit akarnak tőlünk?
A kérdések némelyikére választ kapunk, mások titokban maradnak, mert a szerző inkább szívesebben mesél az emberről. Jacek Dukaj szerint az emberi viselkedés a távoli jövőben sem fog megváltozni, alapvető pszichológiai jellemzőit a közvetlen emberi kapcsolatok: a családban érvényesülő szeretet, a a párt kereső szerelem, a szűkebb közösséget meghatározó szolidaritás, és az idegenekkel szemben érzett elutasítás és félelem határozza meg.
A fantasztikus háttér előtt tehát, egy 19. századi családregény elemei elevenednek meg. Háttér és cselekmény ellenpontozzák egymást, és az író egyszerre költői és realista stílusa nagyszerűen érvényesül. A karakterek ismerősek, pszichológiailag hitelesek.
Aztán lassan kifordul a világ. A könyv felétől a sci-fi elemek kerülnek túlsúlyba, kissé nehezen követhető tudományos elméletek mentén a főszereplő tudata kitágul, és a kozmoszt is magába fogadja – továbbiakat a történetről spoiler nélkül nem árulhatok el.
Megvallom, nekem a könyv első fele jobban tetszett, de összességében a rövid, jól olvasható, érdekes és rejtélyes tudományos-fantasztikus regény az igényes olvasónak jó szívvel ajánlható.

„Hogy mondjam el neki ezt a kékséget, ami bennem van?”

Mintha egy hangulatfestően ábrázolt vidéki családregénybe beleszakadna valami weird fantasy, miközben Steven Hawking a világmindenségről tart egyetemi előadást a háttérben. Hemzsegünk az olyan ízléses kifejezésekben, mint például reprozív impulzusok, gravitációs gradiensek, értelmezési mátrixok, szenzorikus depriváció, pandemonikus rajzás, axiomatikuis tradíciók. Eleinte fogalmam sem volt, miről olvasok, aztán hirtelen megmagyarázhatatlan lények burjánzottak elő, később már kvantumfizikára váltottunk, és csak körvonalakban sejtettem a cselekményt. Mégis lebilincselő volt, onnantól pláne, hogy kitárta a szárnyát az extensa. Faltam az oldalakat, és vártam, hogy bitang nagyot üt majd a végén… és ütött, de nem akkorát, talán azért, mert a könyv olvasás közben igen magasra tette a lécet. Főleg az írásmód miatt, és itt nem az örvénylő káoszra gondolok, hanem hogy élvezetes a stílus, és csomó helyen könyvjelzőztem az idéznivaló sorokat. Fantasy ide, sci-fi oda, a sztori mégis valahogy olyan, mint egy tűz mellől elmesélt ősi történet a jövőből, vélhetően azt is hasonló mértékben érteném kristálytisztán. Kvaterkázunk a csillagokról, kortyolsz a fényharmóniumból, és belenézel fél szemmel a galaxis legmélyébe. Azt hiszem, szeretnék zöldségtermesztés közben a nirvánáról beszélgetni.

„Hat év, ezer álom, fölmásztam a két négyszögletes ikerkémény között, fölemeltem a fejem, kitátottam a szám, hosszú kortyokban nyeltem az éjszakát; engem is elnyelt az éjszaka. A szél keze a hajamban, a torkomban a szagok ecsetje (a föld, a fű, a füst, a föld szaga), a fülemben zúgás, a végtelen terek rémületes, csodálatos zúgása, az a nem hallható robaj, amely ott van minden csönd mélyén.”

Mindblowing. Imádtam, nagyon nekem való regény volt. Teljesen beszippantott és hosszabb idő óta az első olyan olvasmányom volt, ami számtalan új kérdést, gondolatot ébresztett bennem. A jövőben, egy Földi enklávéban él a főhős és családja, valamint mentora, Bartolomiej. Ahogy a fülszöveg is jelzi nekünk, az EPR-paradoxon alapján ebben a társadalomban az emberek képesek kapcsolódni az extensához és együtt élni vele. A főszereplő fizikai, földi teste az extensa holdjával, bolygórendszerével és más űrbéli entitásokkal off teljes leképezésben, összhangban van. Erről elképesztő leírások vannak, már önmagában ez gyönyörködtető. (Azt hozzátenném, hogy ez egy tudatregény és bár igen mozgalmas, senki ne azt a klasszikus „utazós sci-fit” várja, mert ez nem az.) Csakhogy valójában azért ez nem egy különösebben fejlett létállapot az univerzumban – mármint az emberi nemé. Létezik/léteznek sokkal magasabb rendű entitások, akik puszta könyörületességből nem kebelezték még be ezt a népességet. spoiler Innentől full spoiler: spoiler Az utolsó pár oldal volt a legcsodálatosabb. Csak pörgette végig az agyam újra és újra, rengeteget időztek rajtuk a gondolataim.
Nagyon mély filozófiai kérdéseket vet fel a regény, nem csak az élet értelméről, arról, mi lesz a halál után, arról, hogy vannak-e valós és létezhetnek-e helyes vagy helytelen döntéseink, a helyünkről az Univerzumban. Arról, hogy definiálhatjuk-e magunkat egyáltalán külön a világegyetem bármely más összetevőjétől. Egy számomra lenyűgöző látásmódot valósított meg Dukaj a regényben, ami egyszerre távoli és kívül helyezkedő (a Megfigyelő) és olykor valamennyire bevonódó volt az eseményekbe.

Ha egyetlen szóval kéne értékelnem ezt a regényt, azt mondanám, hogy gyönyörű. Egyébként meg úgy vagyok ezzel is, mint a Macskarókával: nem beszélni kell róla, hanem elolvasni.

Egy távoli jövő, ahol a Földön élő ember már nem ura a bolygónak. Ahol az ember ismét lótenyésztéssel foglalkozik, és vásárokra jár. Ahol az ember már elnyomott faj a saját bolygóján, nem több egy hangybolynál az Ő szemükben. Ahol a halottak visszajárnak, és a Szerződés határozza meg az emberiség maradékának életét. Ahol a halál után nem a végtelen feketeség következik.

Extensa. Kiterjesztés, fényévekkel odébb növekvő test. Holdak, bolygók, meteorok. Milliárd kilométeres szárnyak.

Ez egy kimerítő olvasmány, rövid, mégis nagyon nehéz. Azért nehéz, mert az író bedob bennünket egy világba, ahol az emberek a mindennapos beszélgetéseiket folytatják, a mindennapos dolgaikat teszik, a mindennapos események történnek velük, de ezek nekünk nagyon nem mindennaposak és sehol egy magyarázat, hogy mikor mi történik vagy miről van szó :) A könyv végére kialakul egy kép, hogy nagy vonalakban hogyan épül fel a világ, de sok apróságban elengedi a kezünket, bátran használjuk csak a fantáziánkat.
Ráadásul ha ez nem lenne elég, egyáltalán nem úgy kezdődik, mintha ez egy sci-fi lenne, inkább fantasy elemekből építkezik, viszont nagyon szépen megfogalmazva, öröm olvasni a sorokat.
Negatívumként maximum a szereplők kidolgozatlanságát tudnám felhozni, nem sokat tudunk meg róluk.

Olyan fura, olyan (poszt)apokaliptikus, olyan végtelenség-érzetű.
És valahogy mindig felvillanyoznak az ilyen regények – amik azt érzékeltetik, hogy az emberek még a leglehetetlenebb körülmények között is csak amolyan hülye-érzelmes-kíváncsi-következetlen-tökéletetlen-emberi módon viselkednek. Olyankor egy kicsit úgy érzem, mintha volna remény.