Érkezés ​a sötétségbe 79% 87 csillagozás

Dukaj egy zseni, a Zsuzsannát még nem olvastam, amit meg gondoltam-éreztem a hardveres álmokat olvasván, azt a hófarkas már jó előre mind megírta róla. Tessék ezt olvasni és kedvet kapni egy jóféle neuronégetésre (no persze az is tény, hogy a regénynek voltak olyan szakaszai, amelyeket 3-4x kellett újraolvassak, hogy legalább egy-egy kifejezés közelítő jelentését megérezzem – azt is nagyrészt a kontextusból):
https://moly.hu/ertekelesek/4549735

De végül is egy rendkívül izgalmas, pszichedelikus trip volt (és az a gáz, hogy ha úgy vesszük, mindez lehet egy tök reális jövőesély is). Köszönöm @snowwolf, hogy felnyitottad hályogos szemem.

Értékelem, ha már végigolvastam, de igazából megint belefutottam abba a problémába, hogy három és öt csillag között bármennyire, de tényleg bármennyire értékelhetném. Szeretném azt mondani, hogy ez egy másik Dukaj, mint az eddigiek, ami megint igaz is, meg nem is. Ez egy XXI. századi furcsa történet, de nem csak a történet furcsa, hanem maga forma is rendhagyó. A képek pedig jók.
Egy különös világnak lehetünk szemtanúi főhősünk érzékszervein keresztül, amelyek annyira emberiek, mint amennyire nem, és az érzékelés nemcsak ide-oda pattog az időben, ráadásul ezen kívül még szaggatott és robotálmok szőtte látomásokban pácolódik. Ezzel együtt meglehetősen jól sikerült összeraknom a képet, amely egy meglehetősen hollywoodi eseményből indul ki – ez egy kicsit negatívan érintett –, de a végeredmény már egészen más, dukaji különlegesség. Jó szívvel nem tudom ajánlani, szerintem nagyon lutri, hogy kinek fog tetszeni, és kinek nem. Aki mégis megpróbálja az értékelésem hatására, ne engem szidjon, mert figyelmeztettem, és akinek tetszett, ne engem dicsérjen, hanem a saját bátorságát.

Nehéz értékelést írnom a könyvről, mert igaz, hogy szeretem a sci-fit, de ez a könyv valahogy nekem túl száraz, túl tudományos volt. Nem mindig tudtam követni az eseményeket. Az elején, amikor elpuszult az embriség, de egy részüknek még skerült a tudatukat átmenteni, még tetszett is. De aztán valahogy elvesztem és már csak azt vártam, hogy vége legyen. De ez nem biztos, hogy a könyv hibája. Később még adok neki egy esélyt, amikor lesz hozzá hangulatom.

Vélhetően volt bennem némi hübrisz és elbizakodottság talán a Kvantumtolvaj (precízebben a Jean le Flambeur trilógia) elolvasása után, és azt gondoltam, én teremtett könyvtől már nem jövök zavarba. Persze itt-ott kicsit elbizonytalanodtam (Diaszpóra, Más dalok…), de alapvetően tartottam magam ehhez a kellemes önértékelést biztosító elgondoláshoz.
Aztán jött nekem itt ez a pár robot, a ránézésre nem is olyan bonyolult világuk (amit még folytonosan el is magyaráztak, kikérem magamnak), a nettó nem is tudom, mindössze mennyi oldal – és kérem, kifolyt az agyam a fülemen.
De hogy én az ilyet hogy imádom! Végre valami érdekes. Nem értem, nem baj, azért nagyon érdekes. És hangulatos, és szokatlan, inspiráló, bizarr, nagyívű, intelligens, és a címét is meg tudtam magyarázni! (Mármint azt, hogy The Old Axolotl.)
Újra kell majd olvasnom. Szerintem jobban fogom élvezni, ha már nem kell a teljes kognitív kapacitásom a nagyjábóli megértéshez. :)

Ohh, hát ez csak 246 oldal, ráadásul minden második oldalon van csak folyószöveg, egy nap alatt elolvasom!
Aha, persze. Én, a kis naiv. Egy bármilyen vékonyka Dukaj-könyvet egy nap alatt, jó vicc.

Talán valami ilyesmi születne a Más dalokból is, ha desztillálnánk, ha kiszednénk belőle az összes nem létfontosságú szövegrészt. Ebben mégis egy kicsit több fogódzót találtam, talán mert az alap kiindulási ponttal jobban tisztában vagyok, mint a Más dalok világának szabályaival. Dukaj az én szememben egy zseni, ezt most már visszavonhatatlanul kijelentem. Érződik a szövegen, hogy az ő fejében ott van minden, hogy megvannak a logikai kapcsolatok, végig van gondolva az egész, de ebből épp csak annyit oszt meg, hogy az olvasó fejében csak akkor álljon össze a kép, ha nagyon odafigyel. Igaz ez még akkor is, ha a páratlan oldalakon kapjuk a folyamatos fogalommagyarázatokat, na de hogy ezeket mennyire tudjuk integrálni a történetbe, az már egy másik kérdés. Nekem kelleni fog még egy-két olvasás hozzá, bevallom őszintén, most elég felületesen olvastam. Hogy @pat-ot idézzem: „Újra kell majd olvasnom. Szerintem jobban fogom élvezni, ha már nem kell a teljes kognitív kapacitásom a nagyjábóli megértéshez. :)” link

Elkötelezett rajongója vagyok a világépítésnek, és kevésbé elkötelezett rajongója a cselekménynek, úgyhogy egyfelől nyilván nagyon bejött ez a forma, meg hogy a vizuális elemek is nyújtottak némi kapaszkodót az agytornához (kifejezetten sikerélményként éltem meg, amikor a festmények közül mindegyiket sikerült azonosítanom az egyes jelenetekkel); másfelől meg leborulok Dukaj azon képessége előtt, hogy néhány bekezdésben meg félmondatokban olyan témákat rendez le, amikről amúgy órákat lehetne beszélni, és egy szószátyárabb szerző minden bizonnyal ki is használná a kínálkozó lehetőséget. Csak hogy néhány példát említsek: szerves élet vs. szervetlen élet, tudatfeltöltés, Fermi-paradoxon, klímaváltozás, teremtő-teremtett kapcsolat… A cselekménybe nem is mennék bele mélyebben, csak annyit mondok, hogy az apokalipszist a könyv elején egy fejezetben lerendezzük, és utána jön minden más.

Valószínűnek tartom, hogy ez egy megosztó könyv lesz, biztosan nem fog mindenkinek tetszeni. Szerintem mindenesetre egy elképesztően izgalmas, jól átgondolt és jól felépített gondolatkísérlet, ami hard SF-rajongóknak kötelező darab.

Attribútumok nélkül az életünk – Avagy a gondolat hattyúdala

Dukaj kisregénye arra keresi a választ, mitől ember az ember. Hogy mennyire vagyunk az érzéseink és fizikai valónk rabjai.

Grześ, a hardver IT-s egyike azoknak, akik “túlélik” a több mint 5 napig tartó neutronhullámot, ami kiírt minden szerves anyagot a Földön. Tudata egy elszigetelt szerveren lel menedéket. A világ pedig megáll. Gépek vasbörtönébe szorított tudatok ténferegnek az új világban, elkeseredetten igyekeznek kapcsolódási pontokat kutatni egymással és a múltjukkal. Egyesek frakciókba tömörülnek, mások az élet újrafeltámasztásában látják a kiutat, megint mások az okokat kutatják. Telnek az évek, évtizedek, évszázadok, de a gondolat örök. Mi az a pont, amikor a digitális szinapszisok feloldódnak az örökkévalóban, hogy végül haldokló csillagok között keringő kozmikus porrá váljanak? Meddig vagyunk képesek a Morpheus plugin magasabb százalékán csodálni, ahogy axolotlok szellemeinek ezrei hömpölyögnek a horizonton? Valódi álmok nélkül. Valódi jövő nélkül. Érzések nélkül. Ölelések nélkül.

Rengeteg szociológiai és filozófiai kérdést felvett Dukaj műve, noha úgy éreztem, a többségét csak karcolgatja, hogy az olvasó elgondolkozhasson a dolgon. A test nélküli magányos tudatok érzelemmentessége feletti lamentálást kissé megspóroltnak éreztem, cserébe rengeteg geek utalást és mentális mindfuckot kaptam, ami kellően kárpótolt.

Az Érkezés a sötétségbe depresszív sci-fi. Nem való mindenkinek. Aki viszont szeret a nem direktbe arcbatolt, sorok közötti problémákon elrágódni kicsit, az élvezni fogja.

Kiknek ajánlom? Technokratáknak, axolotloknak, geekeknek és mmorpg klánozóknak, japánszakos irigocsiknak.
Kiknek nem ajánlom? Dendrofiloknak, ökoturistáknak, filantrópoknak és a genfi egyezmény aláíróinak.

Chappie meets Ready Player One

Épp mielőtt egy hirtelen jött „Halálsugár” elpusztított minden szerves életet a bolygón, az utolsó élők feltöltötték elméjük mintázatát egy neurális interfésszel működő játék segítségével, majd onnan később annak másolatait különféle robottestekbe. Így léteznek, elvesztett biológiájukon és az elég kilátástalan jövőn merengve. A történet főszereplője egy lengyel IT-cég alkalmazottja, Grześ (ejtése: link off ). Központi eleme a Matternet, avagy az Internet of Things, az (akár a legkisebb mértékben is) okosnak számító eszközök hálózata – ennek evolúciója (spoiler) mutatja az idő múlását, nem annyira a Pusztulás óta eltelt napok száma, amit meg-megemlítenek.

A fókusz az önmagukat és célokat kereső elmék közötti közléscserén van, a környezet leírása gyér és szürke (hisz nincs már benne élő – eleinte legalábbis). De tetszett, hogy kitért az élővilág és az éghajlat közötti szoros kapcsolatra, sőt, a regény egy pontjától ez a klímahelyzet határozza meg a cselekmény ívét is. Elképzelések, hitrendszerek ütköznek egymással, szélsőséges csoportok alakulnak ki (hardcore progressziópárti metálosok és az élő szervezet ultrakonzervatívjai), miközben genetikusok kutatják az élet újrateremtésének lehetőségeit, ügynökök kémkednek a titkosszolgálatok erőforrásait használva. Vagy épp háborúk robbannak ki gémer céhek és tech klánok között, ahol valódi túlélés a tét, nincs újabb élet egy érme bedobásával (kivéve, ha van biztonsági mentésed valahol védett helyen, s feltéve, hogy afölött nem rendelkezik-e valaki más már…).

Noha a könyv nyelvezete helyenként egészen költői, ámulatba ejtő mondatalkotásokkal, de alapjáraton inkább jellegzetesen geek, folyton-folyvást angol kifejezéseket kever a mondatokba, popkulturális, szubkulturális (japán mangák, robotok világa, képregények, játékok), technológiai és informatikai szaknyelvi utalásokat tesz.

Összességében pompás kiadvány, bár szerkezete szokatlan: a páros oldalain magyarázó jegyzetek, bámulatos illusztrációk kísérik a páratlan oldalakon zajló történet szövegét + 10 oldal színes festmény is helyet kapott mellékletként belefűzve. Kár, hogy nyomtatásban kicsit sötétek, de néhányuk nagyban megtekinthető ezen az oldalon: link A mai féltéglák korában tehát akár kisregénynek is nevezhető, de többszázezer évet ölel fel a cselekmény (nem véletlenül utal a szerző zárásképpen Stapledon klasszikusára).

Remek elmélkedős, gondolatkísérletezős jelenetekről olvashattam. Egyedül a nem túl világosan jelzett időbeli ugrások zavartak: néhány jelenetről párszor csak utóbb derült ki, hogy már (akár több) évtizeddel később játszódik, mint az előző. Illetve nem szabad fennakadni azon, hogy nem minden név vagy utalás világos elsőre, sokszor ezek is utólag mutatkoznak be. Továbbá legalább alapszintű geek-kultúra ismeretet igényel.

+Aminek nagyon örültem: a kötet (és a kiadó másik újdonsága, a Végzet iskolája is.) szerfölött hajlékony, könnyen nyílik! off

Néha jó lenne megváltoztatni a múltat, például nem ezzel a regénnyel kezdeni Jack Dukajtól.

Sajnos tőlem mind a történet, mind a megvalósítása nagyon távol maradt. Pedig érzem, hogy mennyire klassz ötletek vannak benne, de számomra valahogy mégsem állt össze.

Pedig egyébként az egyik kedvenc témám az, hogy az ember meddig marad ember, hogy képes-e elhagyni a testét és valamilyen más formában létezni tovább. Hogy a poszthumán létnél mi marad az eredeti szellemből, lélekből, vagy nevezzük, aminek akarjuk.

Sajnálom, hogy Dukaj könyve nem tudott nyomot hagyni bennem, se különösebben elgondolkodtatni. Talán legközelebb.

Igazi ínyencséget kaptunk ismét Dukajtól.
Komolyan, ez ilyen cucc, hogy aki kicsit is érdekelt sci-fi körökben annak ez egy különleges élmény lesz.

Több helyen a Diaszpóra jutott eszembe, illetve egy kicsit a Ready Player One is, de nagyon nem az a vonal hangulatra.
Jacek stílusa és a könyv felépítése hasonlít elődjeihez, főleg Zsuzsannához.

Olyan, mint egy üveg nutella. Nagyon sűrű, nagyon finom, gyorsan elfogy, de kéne még.
A kiadás is tetszetős, a könyv felépítése pedig főleg. A mondandó, a történet, az egész összeállítása pedig emberfeletti. Nem könnyed, de nagyon is szórakoztató, mély, érdekes, páratlan olvasmány.

Igazából nem is tudom, hogy hogyan érzek a könyv iránt. Egyrészt tetszett, mert nem a szokványos forma és kivitelezés, másrészt néhol kicsit elvesztette a varázsát a „történet”. Már, ha beszélhetünk koherens történetről. Az időbeli és „térbeli” ugrások néha megzavartak. Talán még az eleje és a vége tetszett a legjobban, az emberiség pusztulása, és annak oka. A köztes részek is tartalmaztak érdekes témákat, de sok volt a nehezen feldolgozható elmélkedés, párbeszéd, vagy néha csak elvesztettem az érdeklődést.
Mivel nem egy hosszú könyv, így nem vált teherré az olvasás, és az egyedisége miatt kár lett volna kihagyni.