Jó ​itt nekem?! 7 csillagozás

Meggyőződésem, hogy a huszonkettes csapdája, a golyóstollhoz, a gyufához és a hidrogénbombához hasonlóan magyar találmány. A magyarokban ugyanis megvan a találékonyság és az öngyilkosságig merev csökönyösség.

104. oldal

Még egy hete sem volt, hogy berendezkedtünk Budapesten, amikor egy parkolóban összefutottam Esterházy Péter íróval.

(első mondat)

Barátságok pedig nem könnyen köttetnek. A Kalóz utca felénél szembejött velem egy hosszú, Gestapo bőrkabátot viselő, Al Pacino-szerű férfi, az a belevaló, az a szimpatikus fajta – szóval egy potenciális barát. A kutyák is észrevették, és tették, ami a dolguk, vidáman feléje rohantak. Erre a férfi halálra rémült, és menekülni kezdett a Pinty utca szilárd burkolat nélküli részén. A kutyák farokcsóválva és ugatva eredtek a nyomába. a férfi megpördült a tengelye körül, mint a farkascsorda gyűrűjébe zárt szarvas, közben karjával körbefonta a fejét – kétségbeesett kísérletet tett, hogy ameddig csak lehet, késleltesse az orcáját szétroncsoló mély harapásokat – és felkapaszkodott a dombra.
Nyomban módosítottam az útvonalat, és így jutottam el a Kalóz utca zsákutcába torkolló végén egy házig, ahol egy felnőtt férfi úgy szorongatott egy fekete pudlit, ahogy egy vízből kimentett fuldoklót szokás. A kerítés előtt kutyánk, Iván, dühösen ugatni kezdett. Mindig ott csinálja, ahol nem kéne. Ez a szokás köti össze leginkább a kutyákat és a gyerekeket (a gyerekek nem ugatnak, de rugdossák egymást, és lelökik a cukrot az asztalról, és mindezt ott, ahol azt pont nem kéne). Már tíz méternyire éreztem, hogy ennek nem lesz jó vége. A galvanizált kerítésrácson át (a pudliét is beleszámítva) három szempár meredt szemrehányóan rám. Jóindulatom jeléül megbiccentettem a fejem a kerítés túloldalán álló férfi és nő felé.
„Es ist ein Gesetz dass Hunden im zwölften Bezirk an der Leine müssen. Man darf nicht so laufen! Es ist hier, wie in Österreich, Deutschland.” (A tizenkettedik kerületben törvény, hogy a kutyát pórázon kell tartani. Nem futkározhatnak, csak úgy. Itt úgy van, mint Ausztriában, Németországban). A nő nagyon agresszív hangon beszélt. A német nyelvű országokkal történt összehasonlításban éreztem valami sértő szándékot. Még örülhettem is, hogy fehér a bőröm, ezrét nem kaptam egy autógumit a nyakam köré. a nőnek seprű volt a kezében, és most abbahagyta az elektromos kerítés menti aszfaltozott padka seprését. A férfi még mindig úgy szorította magához a pudlit, mintha a kutyám bármelyik pillanatban át merné ugrani a két méter magas kerítés tetején feszülő szögesdrótot.
Azt feleltem, hogy mihelyst látok egy másik kutyát, már teszem is rájuk a pórázt. Erre a pár kánonban néhányszor még elismételte a korábban elmondottakat, amibe immár némi fenyegetést – rendőrség, halál – is beleszőttek. Két dologgal lehet kihozni a sodromból, ha meg akarják mondani, mit tegyek, és ha valaki ismétli önmagát. Sarkon fordultam tehát, hisz' belőlük sem lesz már barát. A nő még utánam kiáltott: „Es ist hier der Balkan nicht!” (Ez itt nem a Balkán!)

28-29. oldal

    […] Hol talál az ember manapság olyan építési vállalkozót, aki ismeri a klasszikusokat és Márai Sándor beházasodott rokona – a nagymamája révén, aki Mária (sic!) felesége, Ilona rokona volt.

33. oldal, 12 - Márai Sándor 2 (Gondolat, 2009)

Az előkészületek során Zsófia – a szakértő – már jelezte, hogy csak a legszükségesebbeket vigyük magunkkal, egy hálózsákot, egy fogkefét, mert minden másnak lába kél.
További veszélyek ezrei leselkednek ránk. A Bukarestbe tartó vonat arról híres, hogy rablótámadások érik az utasokat, mégpedig úgy, hogy gázt fújnak be a hálókocsiba, a Duna-menti terület a madárinfluenza epicentruma, a bukaresti utcákat kóbor kutyák és részegen száguldozó őrültek tartják rettegésben. […]
Amikor megpróbáltam megnyugtatni, Zsófia azt felelte: „Igen, igen” – de az arca azt fejezte ki: „Te taknyos, neked fogalmad sincs semmiről.” Ez egy különös, szellemi felsőbbrendűség – a „Varsó Szerződés mártíriuma” – amellyel Magyarországon gyakran találkozok és amely mögött bizonyára anyagi alacsonyabbrendűségi komplexus rejlik. Az a lényege, hogy aki nem élt a kommunizmusban, az nem is értheti meg, mi történt itt.
Az idegenvezető-tolmács annál fontosabb, minél kockázatosabb az úticél, ezért fogadtam némi kétellyel Zsófia rémképeit. Utólag reálisnak bizonyult az általa jelzett veszélyek többsége. Nem sokkal indulásunk előtt kábították el és rabolták ki egy ugyanezen az útvonalon közlekedő éjszakai vonat utasait, és egy héttel távozásunk után a 60 ezer bukaresti kóbor kutya egyike halálra mart egy japán üzletembert, míg a Duna-deltában tizenkét, madárinfluenzával fertőzött baromfit találtak.

137. oldal

Szerencsére azéjszakai Bukarestben összetalálkoztam Jerryvel, egy jóindulatú holland kalandorral, aki a felkapott Amszterdam kávéházat vezeti. Csodálatra méltó megoldást talált a román vendéglátásban dívó védelmi pénzre. Ahhoz a világhoz képest Amszterdam éjszakai életének adrenalinszintje leginkább egy holland falusi olvasóköréhez hasonlítható.

138. oldal

A Pinty utca sarkán egy idősebb asszony áll, feketébe burkolózva. Éjjel tizenkét óra van. A kutyák odaszaladnak. Nyugodtan simogatja őket. A pitbull és a véreb szerelmének gyümölcse, a lábon járó kolbász felugrik rá. Lábai majdnem a válláig érnek, mintha a Pinty utca sarkán valcerozni szeretne. Odasietek, lehúzom az állatot, a kutya legalább egy tonnát nyom, és bocsánatot kérek. Eddig az a tapasztalatom a budapestiekkel, hogy jobb, ha rászólok a kutyára. De a szemüveges asszony szinte bocsánatkérően nevet és azt mondja: „Nem baj.” És derűsen elindul lefelé a behavazott földúton.
[…]
Tehát még vannak, még nem mind menekültek el külföldre vagy saját idegbajaikba idősebb, normális magyarok, akik bíznak az életben és nem bénította le őket a fél évszázados diktatúra.

32. oldal

A székelyeket úgy tekintik, azt már nem tudom, pontosan kik is, mint a legigazibb magyarokat.

176. oldal