Sok tekintetben nagyon jó volt. De kezdem azzal ami nekem nem tetszett.
Tohr és No'One románca nem jött be. Sokszor feldühített, kiakasztott, volt, hogy szemétnek találtam Tohrt, túl megalázkodónak No'One-t. A végén persze magyarázatot kapunk a miértekre, de ez nem teszi elfogadhatóbbá a történéseket. Én biztos nem szeretnék egy ilyen románcnak részese lenni.
Ami zavart még, hogy a könyv kétharmadáig, bár elég sok jelenet játszódik otthon, mintha a nők (No'One és Xhex kivételével) nem is léteznének. Ó de bocsi, egyszer talán Ward írta, hogy a királyné és Payne is ott állt Wrath szobájában. És arra is gondolt valaki, hogy az étkezéseknél is jelen voltak. Mit is elégdetlenkedem?
Lassiter viszont kiemelkedően szerethető szereplő. Nem sokat tudunk meg a múltjáról de igazi jóbarátnak bizonyul, tettei és gondolatai szerintem olyan olvasókhoz is közel hozzák, akik eddig nem szerették igazán.
Aki viszont ki fogja csapni a biztosítékot, és nagyon meg fogja osztani az olvasók táborát az Xcor. Csapatának megjelenése nagyon jót tett a cselekménynek. A kifakult, unalmas alantasok helyett végre egy hús-vér, (tisztelhető/ utálható/ szerethető) – ossza be mindenki magának – ellenség bukkan fel a Testvériséggel szemben. Nagyon ellentmondásos személyisége magában hordozza a teljesen elborult ellenség, és a megmenthető, nagyon erős szövetséges lehetőségét is. Különösen érdekes, hogy felmerül egy Xcor és Layla lehetőség is, ami a dolgok jelen állása szerint bármelyik irányba kibillentheti a mérleg nyelvét. Xcor emberei közül kiemelkedik Throe, akit kicsit jobban megismerünk, és a csapat létszámát tekintve megint kapunk néhány szereplőt, akinek a sorsát esetleg a továbbiakban is nyomon követhetjük majd.
Layla és Qhuinn pusztán barátokká érnek, ezt azonban Ward komolyan megkavarja egy olyan csavarral, amitől hanyatt dőltem. Mindketten reménytelennek érzik az életüket, és mindketten valaki másra vágynak. Ennek fényében nem tudom mi lesz a dologból.
Blaynek és Qhuinnek a könyv végén van egy tiszta, rejtőzködés nélküli pillanata. Itt olvastam a könyv számomra legkedvesebb két mondatát:
„Kölyökként arra gondoltál, hogy az idő csak egy teher, amit minél előbb le kell tudni, hogy felnőhess végre. De micsoda átverés volt ez – felnőttként kellett rájönnöd, hogy azok a percek és órák a legértékesebb dolgok közül valók, amid valaha volt.”
Úgy gondolom, hogy a fenti pillanat azt jelenti, hogy tisztázni fogják a kapcsolatukat, de ez ebben a könyvben még nem következik be.
John és Xhex messze a kedvenc párosom. Biztos voltam benne, hogy bármilyen problémájuk is van, szeretik egymást, és képesek túltenni magukat rajta. Ezért egyszerűen csak élveztem a jeleneteiket.
Az utolsó szereplő akit számba vennék Assail, igazi fekete ló. Átveszi a városban a kábítószer üzletet, kemény azokkal akik át akarják ejteni. Kicsit olyan Rhev érzésem van vele kapcsolatban, és látok fantáziát benne. Egyenlőre a saját önös céljai vezérlik, és az, hogy nem köt szövetséget Xcorral pusztán azért van, mert Wrath kisebb fenyegetést jelent az üzletének.
Szorítok, hogy a kiadó minél hamarabb megjelentesse magyarul, hogy a sorozat angolul nem olvasó rajongói is élvezhessék a történetet, a régi és az új szereplőket.
