The ​Lays of Beleriand (The History of Middle-earth 3.) 3 csillagozás

Ez durva volt. Nem csodálom, hogy nem adták ki magyarul.

Túrin története az egyik legjobban kidolgozott szál a Tolkien-mitológiából, ráadásul az egyik kedvencem. Olvastam ezer verzióban: töredékesben, kidolgozottban, régiben, újban – na, közép-angol alliteráló hőskölteményként még nem. Ez az Elveszett mesék hardcore verziója. Az a fajta, ami eljut ugyan az agyadig, de ha azt mondanák, az életemért cserébe egy legalább megközelítőleg atompocsék műfordítással kell előállnom, fütyörészve dőlnék a kardomba önként. Olyan hangosan felolvasandó, férjet sokkolandó passzusok vannak benne, mint

'Now fare thou free!      But, of friendship aught
if thy heart yet holds      for Húrin's son,
never tell thou tale      that Túrin thou sawst
an outlaw unloved      from Elves and Men,
whom Thingol's thanes      yet thirst to slay.
Betray not my trust      or thy troth of yore!'
[…]
'Lo! nought know I      of the news thou tellest;
but outlawed or honoured      thou ever shalt be
the brother of Beleg,      come bliss come woe!'

ami NannyOgg után szabadon valami olyasmi lenne, hogy

– Figyelj már, ha a haverom vagy, akkor egy árva szót se szólsz Thingolnak, hogy láttál, érted?
– Nem tudom, miről beszélsz, tesó, de hallgatok, nyugi!

Ebből kifolyólag a könyv első felét hetekig olvastam, kínkeservesen. A Tolkien család újabb teljesítményétől esett le az állam (én nem tudtam, hogy a Túrin sztori versben is létezik!), viszont ehhez éppen hogy annyira nem vagyok kevés, hogy elolvasom, de élvezni csak pár oldalt tudok egyszerre. Ráadásul, mint ahogy nem rég töredelmesen bevallottam, én Tolkient poétaként kevésbé szeretem, mint illene.

Erre meg ott a könyv másik fele, a The Lay of Leithian, ami végül is Beren és Lúthien története nekérdezzétekazirodalmiszakszótmilyen ritmikus versként (persze sokféle verzióban). Minden logikus érvet felsorakoztatva ez kellett volna, hogy nagyobb kihívás legyen: ezt a történetet nem szeretem annyira, ráadásul versben elbeszélve, sőt, rímelő versben, hááát… De ez csodás. Talán azért, mert sokkal kevésbé kötött a formája, mint az alliteráló versnek, de ennek a nyelvezete is szabadabb (kevesebb benne a thy poem thou written hatest | filled aught it be with words that leaveth | Elves and Men in great dolour típusú stílusjegy…), és az egész gördülékeny, szépen hangzó, és – amit én sokszor sérelmezek Tolkiennál – nem csúszik el a cselekmény:leírás arány a szélben lengő aranyszínű falevelek javára. Nagyon tetszett.

Szóval ezt a kötetet csak óvatosan, lassan. Ha egyszer elolvasom megint – a második felét nem kizárt, hogy el fogom –, akkor biztos kihagyom a jegyzeteket és magyarázatokat. Azért is nehéz ez a kötet, mert a versek/versszakaszok közötti magyarázat lényegében arra szorítkozik, hogy melyik sor hogy lett átírva, hogy a ritmikája jobb legyen, valószínűleg mikor íródott, és a névváltozatok hogyan követték egymást. Relatíve kevés az „izgalmas” infó, pl. olyan változatok, töredékek, amik aztán a Szilmarilokból meg innen-onnan kimaradtak. Viszont a versekért érdemes megizzadni.

A Shaping of Middle-earth után (igen, még mindig összevissza olvasom őket, de mostantól igyekszem majd tartani valamiféle rendszert) azt hittem, ennél messzebb már nem lehet menni, de Tolkiennek azért sikerült. Még, még, még ilyen óangolos szöszmötölést kérek; a kötet első része valami fantasztikus!
Berenéknek már nem örültem ennyire, az a sztori nekem valahogy nem igazán az esetem, főleg nem ennyiszer egymás után. Viszont, bár most csak átfutottam, C. S. Lewis kritikája nagyon ott van. Majd valamikor külön át fogom még rágni magam. Meg talán a többi kommentáron is, mert azoknak is kb. csak minden második sorát olvastam el (na jó, az első résznél azért nézegettem őket elég aktívan), a versek valahogy jobban érdekeltek.