Elveszett ​mesék könyve II. (Középfölde Históriája 2.) 92% 41 csillagozás

Nem minden mese olvastatta magát, de ettől még nagyon szerettem.
Beren és Lúthien őstörténetét imádom. Jobban tetszik, mint a végleges. Meg is lepődtem, amikor véget ért a történet, és váltottunk Túrin meséjére, annyira bele lehet merülni.
Szeretem az első kort, pedig meg kell hagyni, kevés a boldog történet. A Szilmarilokhoz képest nem csak másabbak a történetek, hanem jóval bővebben kifejtettek. Gondolin bukása kész háborús történet. Nagyon tetszett. Az Eriolról szóló számos töredék a végén volt az egyedüli, ami egyáltalán nem tetszett.
Christopher ismét fantasztikus munkát végzett.
Nagyon-nagyon várom a következő HoME kötetet.

Ez a borító is gyönyörű, talán még szebb is, mint az első könyvé, de sajnos mindkettő szörnyen sérülékeny. Nagyon vigyáztam rá, még véletlenül sem fogtam meg ott ahol a rúnák vannak és mégis lejött egy picit egy-két helyen, nagyon dühös voltam…
A 2. kötet szerintem már egy kicsit nehezebb, de én jobban szeretem, mint az elsőt. A Gondolin bukása hatalmas nagy kedvenc, számomra az EMK legértékesebb része. Bevallom Beren és Lúthien történetének ezt a változatát jobban kedvelem, mint A szilmarilokban lévőt, nagyon aranyos mese. Kiemelném még az utolsó fejezetet is, hiszen abból is nagyon jól látszik, hogy Tolkien művei túlmutatnak a fantasyn.
A névmutató itt is nagy segítség és az utószó is érdekes információkat tartalmaz.
Annyi negatívumot megjegyeznék, hogy elég sok elírási hiba van benne, kicsit meglepődtem ezen, mivel az első kötetben csak nagyon ritkán tálaltam.

Ez a kötet tartalmazza a legmegkapóbb történeteket, illetve azok bizonyos formáit. A fél csillag levonás azért van, mert ez a kötet tartalmazza egyúttal a számomra legkevésbé élvezhető történetet is, bár ez lehet, hogy csak abból adódik, hogy még nem ismertem fel az igazi jelentőségét és mélységét. Christopher szerkesztői megjegyzései, jegyzetei és kommentárjai ugyan megnehezítik az olvasásnak azt a formáját, hogy bele tudjunk merülni a történetbe, hogy átélhessük, hogy Tolkien világában járunk, de a szövegek keletkezéséhez, magyarázatához, értelmezéséhez elengedhetetlenül szükségesek. Ha valaki csak élvezni akarja a mesét, ezeket hagyja figyelmen kívül, ugorja át, de nélkülük nem lehet igazán értékelni Tolkien zsenialitását. Néhol a kommentárok ugyan úgy tűntek, túl bő lére vannak eresztve (szépen, magyarul megfogalmazva), de inkább több legyen mint kevesebb. A kötet ebben a formában tökéletesen alkalmas arra, hogy igazán komoly Tolkien-kutatásokat lehessen végezni, anélkül, hogy források tömegeit kellene felkutatni.
A Tinúviel meséje véleményem szerint Tolkien legnagyszerűbb története, és noha már nagyon sokszor olvastam, több kötetben is olvashatóak egyes változatai, mindig élvezettel veszem elő újra és újra. Ezúttal valószínűleg kötekedősebb hangulatban voltam, de most úgy tűnt nekem, hogy Beren egymagában semmire nem lett volna képes, tulajdonképpen az egyetlen érdeme, hogy leharaptatja a kezét. Mindent a nőnek kellett megoldania! Viszont ez a felismerés (akár jogos, akár nem) semmit nem vont le a történet sokadszorra történő élvezetéből.
Turambar történetét ismerem a kötetben szereplőek közül talán a legjobban, hiszen ezt többször olvastam, mint A Gyűrűk Urát és A hobbitot együttvéve, mivel ennek különböző változatai négy különböző kötetben is helyet kaptak, hol bővebb, hol rövidebb változatban. De nem unom. Sőt! Míg Beren és Tinúviel története azért bizakodásra ad okot, Túrin és Níniel meséje igazán meghatóan kétségbeejtő. Csodálatosan felépített és kidolgozott dráma, amely mindig keserű könnyeket csal elő.
Gondolin bukása számomra még mindig nehezen értelmezhető és helyezhető el a komplex történetben. Jó, értem a mitológiában elfoglalt helyét, értem, hogy milyen szálakkal kapcsolódik a többi történethez, azt is, hogy nagy jelentősége van az eseménynek. Azt nem értem, hogy miért duzzasztotta ennyire monumentálissá!? Úgy értem, min akarja, hogy a hangsúly legyen: Tuor történetén, az előzményeken, magán a csatán vagy az azt követő eseményeken? Lehet, hogy a cím a zavaró számomra, és ha egyszerűen Tuor meséjéről lenne szó, könnyebb lenne a helyén kezelni.
A másik három történet kisebb jelentőségűnek tűnik számomra, de az utolsót leszámítva erősen töredékes voltuk ellenére igen izgalmasak.
Aki A Gyűrűk Urához hasonló mesét vár, az bele se kezdjen ebbe az egész sorozatba. Csak akkor szabad kézbe venni, ha valaki igazán bele akar merülni Tolkien világába, és minden részletében érteni akarja, vagy legalábbis nem bánja, ha különösen komoly szellemi erőfeszítésre lesz szüksége.
Amit nem értek Az elveszett mesék könyvében: miért a tolkieni kéziratos szövegeket, a tulajdonképpeni történeteket szedik kisebb betűvel, és a szerkesztői megjegyzések vannak normál méretű betűkkel szedve? Így olyan, mintha az eredeti szöveg lenne a lábjegyzet. Persze lehet, hogy így is van, hiszen Christophernek talán nagyobb munkája van benne, mint az apjának, és vitathatatlanul legalább annyira az ő műve is.

Érdekes volt ez a könyv. Továbbra is azt gondolom, hogy a kevésbé filológus hajlamú fantasyrajongóknak nagy-nagy tisztelet, ha végigolvassák ezeket a könyveket. A varázslatos tolkieni világ egyből magával ragad, de azért mégis kitartás kell, ha át akarjuk látni a rengeteg jegyzetet és kézirattöredéket. Sokszor nehéz összerakni a töredékek, változatok és a hozzájuk fűzött magyarázatok lényegét. Viszont a történetek szépek, összességében jó volt elolvasni.

Kár a végéért, melyek már nem összefüggő történetek, hanem a különféle változatokat szedte össze és elemezte C. Tolkien. Viszont Tinúviel és Beren, Turambar vagy Gondolin bukása önállóan is megállja a helyét, csak hát végül nem ezek a verziók kerültek be a „kánonba”, hanem ahogy A szilmarilokban megjelentek (itt például Beren tünde volt, nem ember, mint később). A kötetekben pedig felbukkan Gimli és Legolas neve is :).
Könnyebb olvasmány, mint az előző kötet, le a kalappal J.R.R. előtt az 1910-es évekbeli mítoszteremtő írásaiért és Christopher előtt is, amiért összeszedte, elemezte és összehasonlította ezeket az írásokat.

Eléggé tartottam ettől a könyvtől. Azt hittem, hogy tele lesz szövegtöredékekkel, túl sok, történetből kizökkentő megjegyzéssel, és nagy hézagokkal. De nagyon kellemesen csalódtam! A mesék kidolgozottak és hosszúak voltak, teljesen lekötöttek, bár azért én két mese között tartottam egy kis szünetet, hogy ne legyen túl tömény. A vége felé lett nehézkesebb az olvasás, ahol már tényleg csak vázlatok és töredékek voltak. A kedvenc mesém a kötetből Gonolin bukása lett. Sokkal részletesebben írja le itt, mint a Szilmarilokban, nagyon izgalmas volt.

Huhh.. Nagyon szeretem Tolkien történeteit és egy pár soron olvastam is őket, de valahogy kicsit még mindig bele tudok kavarodni a nevekbe. :D Mindig megfogadom, hogy leülök és szépen jegyzeteket készítek magamnak, de mivel általában utazás közben olvasok, így ez rendszerint elmarad. spoiler Nekem ebből a kötetből természetesen a Gondolin bukása volt a kedvencem, amit hamarosan tervezek is újraolvasni a szép, illusztrált kiadásban.

Ha elmondom, hogy elsőre A szilmarilokba is beletört a bicskám, és csak második nekifutásra sikerült átrágnom magam a köteten, akkor senki sem fog meglepődni, ha azt írom, hogy ez volt életem egyik legnehezebb olvasmánya. A címben szereplő „mese” szó többnyire könnyed szórakozást takar, ez azonban kemény agymunka volt, amit többször is úgy olvastam, hogy fellapoztam újra A szilmarilok vonatkozó fejezeteit (és a Beleriandot vagy a Befejezetlen regéket is csak azért hagytam a polcon, mert még nem olvastam őket, és tartottam az esetleges spoilerektől).
Összességében nézve ez a gyűjtemény (vagyis az általam olvasott formában két gyűjtemény) olyan történeteket tartalmaz, amiket később Tolkien újragondolt, átdolgozott, átírt, lerövidített, kihúzott, stb. Emiatt ez a történetfüzér nálam méretes hendikeppel indult. Jogos a kérdés: van-e létjogosultsága azoknak a kéziratoknak, amiket az író abban a formában nem tartott elég jónak a megjelentetéshez? Örömmel jelentem, hogy van, Tolkien fanok számára mindenképpen, de az átlagolvasó (hozzám hasonlóan) meg fog szenvedni néhány (jónéhány) résszel.

Az első kötetben még hangsúlyos a kerettörténet, a messzi földekről Tol Eressea szigetére vetődött utazó, Eriol érkezése, aki mindenféle népek mindenféle meséiből ismerkedik meg a tündék múltjával, a világ teremtésétől kezdve. Ez a szál a második kötetre szinte teljesen eltűnik, egészen az utolsó fejezetig, aminek inkább az elsőnek kellett volna lennie, és Eriol történetét meséli el, töredezettsége miatt nem túl élvezetes formában.

Ami miatt élmény volt (újra) olvasni a Szilmarilokból már ismert részeket, az a szöveg. A Szilma esetén nagy szívfájdalmam volt a sokszor vázlatszerű szöveg. Itt azonban (még ha a történet cselekménye később alapos változáson esett is át) ékes és míves, ahogy azt Tolkien nagy műveiből megszokhattuk. A kettőt vegyítve, valamiféle hibrid megoldással (a Mesék szövegezésével és a Szilma átgondolt cselekményével) tökéletes művet kaptunk volna, ami felér a Hobbithoz és a Gyűrűk urához. Sajnálom, hogy az öreg idő előtt meghalt, már ha élhetek ezzel a képzavarral egy nyolcvan pluszos ember kapcsán. Annak viszont együtt örülhetünk, hogy a fia felkarolta a félbe (negyedbe?) hagyott munkásságát, és elhivatott, mondhatni emberfeletti munkával megpróbálta élvezhető formába önteni azt a tonnányi jegyzetet és vázlatot, ami apja halála után egyébként az enyészeté lett volna.
Minden tiszteletem ellenére, nem feledve, hogy milyen jól szórakoztam bizonyos történeteken, nem tudom elnézni az itt-ott (sok-sok itt-ott) száraz, unalmas, kusza részt. A kommentárok egy részét kifejezetten élveztem, főleg ami az eredeti és átírt változatok különbségeit részletezi és magyarázza, de a nevek változása részekbe beletört a bicskám, a jegyzeteket pedig volt, ahol épp csak átfutottam. Találtam olyan mondatot, ami 6-7 hivatkozást is tartalmazott, ráadásul nem is egy, hanem több műre, és ember legyen a talpán, akinek annyi szabadideje van, hogy mindet egyesével átnyálazza. Ennyire elhivatott Tolkienista valószínűleg sosem leszek, megmaradok az élvezhető formába öntött szövegek olvasásánál, a HOME kötetek pedig valószínűleg sosem fognak lapjaikra esni a sok forgatástól…

Az első kötet kevésbé tetszett. Innen főleg a világ teremtése érdekelt, Valinor leírását nagyon élveztem, és imádtam volna Gilfanon meséjét, Murmenaldát az ott alvó (és ébredő) emberekkel, de ez sajnos félbemarad. A többi rész a Szilmarilokban sem volt a kedvencem, így nem meglepő módon a korábbi változatokat sem élveztem.
A második kötet már sokkal jobban csúszott. Az óidők három nagy regéjét zabáltam, ahogy a törpök nyakláncát is. Egyik sem volt újdonság, bár a cselekményre sokszor alig lehetett ráismerni, és a végkifejlettel is előre tisztában voltam, mégis élveztem az olvasást. Itt tetszettek leginkább a jegyzetek is, itt lapozgattam leginkább a Szilma vonatkozó részeit. Aztán sajnos jött Earendel és Eriol/Aelfwine története, és a korábban megszavazott öt csillagból négy maradt. Cristopher Tolkien erőfeszítéseinek tisztelete mellett is azt kell mondanom, ebben a formában ez a két rész lényegében élvezhetetlen. Csak azért nem írok értékelhetetlent, mert az igazi fanok számára a sok hivatkozással együtt valószínűleg kincsesbánya, én azonban teljesen kiégtem tőle, és a fejem is belefájdult. Ezeket a továbbiakban „nagyon nem” kategóriába sorolom.

Csaknem két hetet töltöttem Tolkien elveszett meséivel, és ezalatt levontam bizonyos konzekvenciákat. A Mesék és Szilma olvasása után egyértelműen látszik, hogy bizonyos történetek repetitív módon újra és újra felbukkannak a kötetekben, mindig más kontextusban ugyan, de pl Túrin története szerepel a Mesékben, a Szilmában, a Regékben és még egy önálló kötetben is. Ez egyrészt elég nehezen átláthatóvá teszi a Tolkien életművet az egyszeri ember számára (és itt mondanák ismét hatalmas köszönetet egy kedves molytársnak, aki segített kiigazodni a káoszban), másrészt egy idő után félek, hogy unalomba is csaphat. Sokkal jobbnak találnám a könyvek szerkezetét, ha mondjuk az azonos témák valóban egy kötetbe kerülnének. Például kezdődne a világ teremtése a Mesékben olvasottakkal, utána jönne a Szilmában megismert Ainulindale és Valaquenta, utána az összehasonlítás, és végül a többi jegyzet és hivatkozáshalom. Reményeim szerint a három különálló óidős-regés kötetben (Beren, Húrin, Gondolin) valami ilyesmit kapok, már csak azért is, mert ezek az abszolút kedvencek az első korból.

Zsibbadó kézzel köszönöm meg a figyelmet, és gyorsan summáznék: szerettem ugyan a Meséket, de továbbra sem érzem veszélyben Tolkien nagy műveinek dobogós helyét. Mindent összevetve hasonlóra értékelném, mint a Szilmarilokat, összességében megérdemel négy csillagot (Cristopher pedig posztumusz érdemel legalább százat a munkásságáért). A két kötet közti csillagos különbség annak szól, hogy a második kötetbe kerültek a kedvenc történeteim, így az jobban csúszott. Talán még olvasom majd a későbbiekben, de valószínűleg nem a teljes köteteket, hanem a fentebb vázolt módon, kiragadva az éppen engem érdeklő részeket.

Nagyon szerettem olvasni az Elveszett mesék könyvét. Már a címe is olyan jól hangzik. Elsősorban viszont Tandori Dezső fordítása fogott meg legjobban. Számomra ez annyira ízes és hangulatos volt, hogy az elmondhatatlan. Jó, néha egy kicsit tényleg nehéz volt olvasni, de akkor is örültem neki, hogy lényegében újra olvashatom a Szilmarilokat egy kicsit más formában, ráadásul egy szépen és logikusan felépített kerettörténetbe foglalva, miszerint Eriol, a titokzatos hajós-vándor szemszögéből hallgatjuk a meséket. Az első könyv inkább egy teremtéstörténet, a második kötet tartalmazza az akciódúsabb történeteket, mint például a Beren és Lúthien, Gondolin bukása valamint a Húrin gyermekei. Szerintem az Elveszett mesék könyve kiváló alapokat nyújt Tolkien Középföldéjének mélyebb megismeréséhez.

A tündföldi elveszett mesék könyvének második része

E kötetben egymáshoz kevésbé szorosan kötődő, hosszabb történetek kaptak helyet. Nyelvezetét tekintve továbbra is régies, ám sajnos az elsőhöz képest nehezebben érthető és a mondattagolása számomra fura volt több helyütt (tulburjánzó mellékmondatok, távoli alany-állítmány kapcsolatok, néha nem is volt világos, melyik kifejezés mire vonatkozik). Christopher írta, hogy bennehagyta a nyelvtanilag nem feltétlenül rendezett részeket is, és gondolom, itt is az eredetit kellett hűen követni. Sajnos Tolkien több cetlije, margójegyzete – pl. egy-egy név, átírás, szűkszavú betoldás – továbbra is érthetetlen marad pontos szövegkörnyezet, bővebb magyarázat vagy az általa sejtetett történetszál kibontása nélkül (spoiler). Mivel prózai szövegekről van szó, nem versekről, a jegyzetek megfogalmazása követhető a vonatkozó sorokhoz visszalapozás nélkül is.

Az első részhez képest gördülékenyebben olvashatónak tűntek a mesék, kevésbé elvontak-távoliak, de hasonlóan mélységesek és varázslatosak. Rengeteg kiegészítő adatot hordoznak, érdemben tesznek hozzá még az olyan szabatosan összerendezett szövegekhez is.

I. Tinúviel meséje
Beszámolómat lásd a Beren és Lúthien kötetnél. Itt az Elveszett mesékben kapunk egy rakás ráadás jegyzetet is, illetve más fordításban élvezhetjük a mesét.

II. Turambar és a Foalókë
Bár sárkányos mesét ígér a cím spoiler, eleinte a történet Húrin (illetve itt: Úrin) fiával, Túrinnal indít, aki daliás igyekezete, helytállása ellenére szívbemarkolóan sanyarú sorsot él meg Melko átka folytán. spoiler Sötét, lehangoló mese ez a tehetetlenség ellenére való kitartásról, az elvakultság pusztító őrületbe sodró állapotáról, a félrevezetett jók romlásba hullásáról. Úgy sejtem, az első nagy háború alatt látott borzalmakat, a háborút mozgató sötét akaratról alkotott elképzeléseit igyekezett Tolkien ezzel kiírni magából.

Látszik rajta, hogy ez még nem kiadásra érett mű, de ahhoz képest a nagy részében elég jól el lehet benne merülni. Több helyen kezdett unalomba fordulni, aztán egy-egy ámulatba ejtő leírás vagy meglepő jelenet felrázott, és élvezetessé vált a mese. Néhol egészen elképesztő, hogy milyen mélységgel és gazdagsággal bír ez az 1919-ben íródott mű. Majd egy évszázaddal későbbi fantasy szerzemények a nyomába sem érnek – vagy ami azokban újszerűnek tűnhet (pl. önálló akarattal bíró feketepengés kard), itt már rég meg volt írva.

A hangulata miatt viszont nem ajánlom komor, hideg telekre, mert még a napsütéses nyarat is képes borongósnak éreztetni. Bár a végén pár sorban írt valami feloldásszerűt, az a sok oldalon átélt boldogtalanságot nem oszlathatja.

Előnyére válik, hogy rávett, hogy Húrin gyermekeit mielőbb elolvassam. Kíváncsi vagyok, ki is ez a fickó, és miért foglalkozott ennyit vele Melko…

III. Gondolin bukása
Erről majd szót ejtek még a történetváltozatokat egybefogó gyűjteményes mű elolvasása után is. Annyi bizonyos, hogy itt található a mű leghosszabb közlése és hozzá a leginkább kiterjedt jegyzetanyag is. A borítón egyébként a tünde Idril címere látható, aki e történet főhősének felesége.

IV. A Nauglafring
A Törpök Nyakláncáról szóló mesében fonódnak össze az előző nagy mondák, Úrin, Tinwelint király, Beren s Tinúviel további életébe enged bepillantást. Bemutatja magukat a törpöket is, akik korábban csak említés erejéig szerepeltek. Messze túlhaladja azt, ami szemelvényként előfordul a Beren és Lúthien kötetben, viszont az többet ír Diorról, a fiukról más vonatkozásban.

V. Eärendel meséje
Ez folytatná a Gondolin bukását az ott megismert szereplők leszármazottaival, illetve az előző mesével is összefonódik a Nyakláncon keresztül… de talán ez a legkevésbé összefüggő szöveg, sok kis darabkáját Christopher magyarázatai igyekeznek összetartani, látszólag inkább már az ő saját művévé dagasztva az apja írástöredékeit. Nehéz volt olvasni a szétszabdaltsága miatt.

VI. Eriol, avagy Ælfwine története és a mesék vége
Mintegy 100 oldalon zárja a kötetet, visszakanyarodva a magányosan álmodozó temgerészhez és kozmikus gyökerekhez spoiler. Christopher bőbeszédű jegyzetei bemutatják a tolkieni mítoszteremtést a mesék és tényleges helyek, kifejezések összefűzésével spoiler, illetve óészaki kapcsolatokkal spoiler.

Összességében rengeteg varázslatos élményt adott e két kötet, bár nem épp könnyed nyári olvasmányok – többször elakadtam, félretettem, átlapoztam a többi kapcsolódó Tolkien-könyvet. Kétség nélkül kijelenthető, hogy itthon óriási hiánypótló és kiváló munka a sorozat jelenlegi, alaposan átnézett, rendezett, helyreigazított fordítása és a feketefedeles kötetekhez illő egységes megjelenése. Komoly kitartást igényel mind az alkotók, mind az olvasók részéről a folytatások megjelenése, de az eddigiek alapján érdemes megvárni őket.