Egy ​természetbúvár feljegyzései 3 csillagozás

     Családunk a népes nagyvárosból átköltözött az Alsó-Volga-mente sztyeppéiben eldugott kicsi vasútállomásra. Attól kezdve nap mint nap közvetlenül érintkeztem a természettel és gyermeki lelkem teljes erejével megszerettem. […]
     Mennyire szerettem a mi gondozatlan nagy kertünket! Télen egész napokat töltöttem benne, és nem kívánkoztam a kerítésen túlra. Hiszen kertünk a hol szürke, hol fehér fátyollal borított vígasztalan sztyeppével volt határos. Délen és keleten egészen a láthatárig húzódott el a sztyeppe, mely akkoriban végtelennek tűnt előttem. Télen bizony nemigen vonzott a sztyeppe, de annál pompásabb volt a kert. Néha bolyhos zuzmara lepte be a fák ágait, közöttük ott vöröslött a pirók szép kis mellecskéje, valahol a fatörzseken pedig nagy szakértelemmel kopogtatott a tudós harkály. Esténként pedig varjak és csókák gyűltek össze százszámra a magas akácfákon és az éjszakázó csapat zagyva zsivaja behatolt tágas lakásunk legtávolabbi zugaiba is.

5. oldal, A szerző előszava (Művelt Nép, 1953)

[…] elnyúltam a fűben és hallgattam a felém szüremlő hangokat. A megsárgult fűben köröskörül álmosítóan ciripeltek a tücskök, valahol a messzeségben – valószínűleg a dinnyeföldön lévő csőszkunyhónál – egy kutya ugatott, a faluból idehallatszott az ukrán nóta:

»Ne félj, hogy szavunk kilesik,
Nagy, derűs csend van, szél se jár,
Egy levélke se zizzen itt,
Álomba hullt a dús határ.«

37. oldal, Zsurka (Művelt Nép, 1953)

[…] Szögletes, esetlen testalakja folytán pedig valami nagyobbfajta görcsnek vagy kisebb ágnak látszik a fán.
     De vegye csak az ember jól szemügyre a fejét, és akkor olyan sajátszerű kis ördögfiókát fog látni, amilyet néha rajzokon lát az ember. A képe ilyenkor keskeny, megnyúlt és nagyon ellenszenves. Felálló fülei még megnyújtják a képét, szeme alig észrevehető két keskeny rés. Madár ez, vagy talán egy torzalakú ágacska? – tűnődik a szemlélő, és önkénytelenül is kézzel vagy egy kis vesszővel nyúl feléje, hogy megtapogassa, megérintse a furcsa tárgyat. De a faágacska – akárcsak a mesében – egy szempillantás alatt átváltozik kerek, narancssárga szemű, fületlen, kerekfejű élő kis bagollyá. De amíg ezt az átalakulást az ember tudata felfogja, a kis kuvik szerencsésen elrepül és elrejtőzik a távolabb álló fa sűrű lombjában.

74. oldal, Tyuka (Művelt Nép, 1953)

     Déltájban leszálltam a nyeregből, és letelepedtem egy terebélyes szakszaul alá, melynek ágai legalább részben megvédhettek a tűző napsugaraktól. Pihenünk két-három órácskát és azután tovább megyünk – gondoltam magamban. Dehát a pihenésre még csak gondolni sem lehetett. Számtalan nagy kullancs tanyázott a sivatagnak ebben a részében. Megjelenésemkor élénken futkározni kezdtek a homokon, a szó szoros értelmében nyomon követtek, üldöztek engem. Minél tovább maradtam egy helyben, annál több kullancs gyűlt össze körülöttem; megszabadulni tőlük, elhárítani merész és állhatatos támadásukat – úgyszólván lehetetlen volt. Megint csak felszálltam lovamra, és a forrón tűző napon lépésben nekiindultam a hosszú útnak.

104. oldal, Pusztai szajkó (Művelt Nép, 1953)

[…] sem a vadállatok, sem a madarak nem maradnak egy helyen és ha a hivatlan vendég – az ember – betörése nem készteti őket arra, hogy felfigyeljenek, akkor az élet a maga során fog haladni és az ember olyan nagyszerű dolgokat láthat meg, amilyeneket ritkán sikerül megfigyelni akkor, ha vadak után járkál. Néha sikerül meglátni, hogyan egerészik a mezőn a róka. Ilyenkor órákhosszat lehet figyelni az egerésző vadat, és az ember nem fog unatkozni. Az ember hamarosan meg fogja érteni, hogy a róka nemcsak azért egerészik, mert az egér inyencfalatot jelent a számára. A róka valósággal rajong az egérvadászatért és gyakran annyira elmerül kedvenc sportjába, hogy megfeledkezik természetes óvatosságáról és egy csomó jóvátehetetlen ostobaságot követ el. És amikor ilyen rókát figyel az ember, akaratlanul is izgalommal lesi baklövéseit és balsikereit. A legközelebbi hatalmas fán egy móust veszünk észre. A mókus szemünkláttára ereszkedik a földre és a lehullott levelek között makkot vagy mogyorót keresgél. De a felhőtlen nyugalomnak egyszerre csak a legváratlanabb módon vége szakad. Egy alacsonyan átrepülő héja árnyéka villan át mellettünk. A fa törzse körül keringve, a mókus gyorsan eltűnik a fa sűrű koronájában. Valahol távolabb, a veszélyre figyelmeztetve, rikoltozni kezdenek a szajkók. A róka abbahagyja az igéző vadászatot, hallgatózik egy keveset, és azután immel-ámmal beporoszkál a közeli sűrű csalitosba. Hát nem érdekes mindezt pihenés közben megfigyelni a természetben?

114. oldal, A természetben (Művelt Nép, 1953)

Gyermekkoromat Leningrádban töltöttem. Családunk Martiskóban szokott nyaralni, de a vidéki élet csaknem teljesen elenyészett az emlékezetemből, csak néhány apró mozzanatára emlékszem. Egy vasárnap reggel hálóval és pléhdobozzal felszerelve kimentünk apámmal egy kisebb tóhoz, és ott kárászpontyok, meg gőték fogásával töltöttük el a nap nagyobb részét. Ez a kis kirándulás élénken megmaradt emlékezetemben. Ezen a napon hallottam először a mezei pacsirta énekét. A madárka tőlem nem messzire szállt fel a fűből, felemelkedett a kék égbe és oly sokáig hangzott onnan a magasból csodálatos éneke, mintha sohasem akarná abbahagyni. Sok idő telt el azóta, de még most is emlékszem rá. Valahányszor tavasszal a mezőt járom, gyönyörködve hallgatom a gyermekkoromtól ismerős hangokat és fürkészem a kéklő égbolton a kicsi énekest.

(első mondat)

     A viharos tavasz hátra sem tekintve lépdelt előre, kitakarta a talajt, széles, seély öblökké változtatta a hófúvásokat; a pocsolyákban a kék égen úszó fehér felhőcskék tükröződtek vissza. Valahol messze délen már nagyon várhatták ennek a tavaszi rossz időjárásnak a végét a vándormadarak. Most aztán felkerekedtek, és csapataik feltartóztathatatlanul hömpölyögtek észak felé. A sztyeppék illatos levegője egyszeriben megtelt számtalan hanggal. Gágogva szálltak a vadlibasorok, szárnyaikkal sajátságos fütyülést okozva vadkacsacsapatok előzték meg őket, pacsirták daloltak, és valahol jókedvűen kiáltozott egy bibic.

31. oldal, Fomka (Művelt Nép, 1953)

     Nyilván minden olvasómnak volt már alkalma hallani, hogyan nyikorog néha a kenetlen kocsikerék. Forog a tengelye körül, de minden fordulatnál egy bizonyos helyen erősen súrlódik a tengelyhez, és ilyenkor kellemetlen hangot hallat. Nem véletlenül említem meg a kenetlen kereket, hanem azért, mert pontosan ugyanígy kiáltozik a gyöngytyúk. Egyébiránt meglehetősen nehézkes, buta madár. Előfordul néha, hogy valamilyen alacsony kerítés elé kerül. Ilyenkor, ahelyett, hogy átrepülne a párjához, futkosni kezd fel s alá a kerítés mentén, miközben a kenetlen kerék nyikorgását hallatja.
     Azalatt pedig a másik gyöngytyúk elunja magát, és szintén futkosni meg nyikorogni kezd a kerítés túlsó oldalán. Csodálatos kettős kerekedik ilyenkor. […]

40. oldal, Zsurka (Művelt Nép, 1953)

     Itt, a napsütötte tetőn meleg volt, akárcsak délen. Truska nagy élvezettel járt oda sütkérezni, de állandóan zavarták a macskák. Néha-néha nagy macskatársaságok gyűltek össze a tetőn. A kis állatka megjelenése természetesen felkeltette a figyelmüket. Kezdetben a macskák zsákmányuknak vélték a görényt. De hát ugyancsak megjárták vele. A szilaj Truska éles fogai már az első ismerkedésnél arra kényszerítették a macskákat, hogy tisztes távolban tartsák magukat. A keserű tapasztalat útján okult macskák nemsokára nem is merészkedtek a kis tigrisgörény közelébe.

54. oldal, Truska (Művelt Nép, 1953)

     Augusztus legelején, az őszi vadászati idény elején érkeztem meg Rvenyicébe és régi szokásom szerint egy ismerős családnál szálltam meg. Egész napokon keresztül barangoltam az erdőben, a mocsarakban, néha csónakra szálltam vadkacsázni, este pedig vacsora után felmásztam a szénapadlásra és hajnalig olyan mélyen aludtam mindig az illatos szénán, mintha agyonütöttek volna. Az ilyen élet nekem a legjobb pihenés, többet ér ez nekem, mint bármilyen fürdőhely. […]

117. oldal, Friss nyomokon (Művelt Nép, 1953)