Az ​afrikai 45 csillagozás

Apám könyve
J. M. G. Le Clézio: Az afrikai

Varázslatos, egzotikus és az európai ember számára szinte felfoghatatlan világ tárul elénk a Nobel-díjas J. M. G. Le Clézio e regényében, melyben egyfelől apjának, a hosszú éveken át gyarmati orvosként dolgozó „afrikainak” állít emléket, másfelől megosztja az olvasóval saját gyermekkori élményeit Nigériában töltött éveiről. A szívhez és az értelemhez egyaránt szóló, megkapó és tanulságos remekmű „Az afrikai”.

Eredeti megjelenés éve: 2004

A következő kiadói sorozatban jelent meg: Irodalmi Nobel-díjasok Ulpius-ház

>!
Ulpius-ház, Budapest, 2009
200 oldal · puhatáblás · ISBN: 9789632542218 · Fordította: Takács M. József

Enciklopédia 3


Kedvencelte 1

Most olvassa 2

Várólistára tette 25

Kívánságlistára tette 13


Kiemelt értékelések

SteelCurtain>!
J. M. G. Le Clézio: Az afrikai

Bár a Mélyből kihívásba én ajánlottam Le Clézio alacsonyan értékelt műveit, végül oda mégsem olvastam tőle. Most merő úri passzióból vettem kézbe, s azonnal megragadott az író rendkívül erőteljes stílusa. Elemi erővel rajzolja meg édesapja portréját. Egy orvosét, aki nyűgnek érzi a tradíciókat, mégis a legtradicionálisabb gyarmati rendszer hierarchiájában próbál értelmes tevékenységet végezni. Egy férfiét, aki egyedül nekivág a Szaharának, hogy mint valami kóbor lovag, kimentse a háború dúlta Európából a szeretett asszonyt. Az apáét, aki gyermekeit egyaránt képes szeretettel magához ölelni és kegyetlenül elnáspágolni is. Le Clézio finom vonalakkal idézi meg az apa személyiségét formáló erőket, a guayanai őserdő magányát, a mauritiusi ősöket, az anya könnyed családját, a világokat és családokat szétszakító háborút, s Afrika rendkívül összetett arcait. A barátságos Afrikát, a kameruni hegyek vendégszerető törzseit, s a nehezen emészthető Afrikát, a nigériai síkságok ingoványait, a maláriánál is pusztítóbb gyűlöletet, a szüntelen vérbosszúkat, az emésztő testvérharcokat.
Találhatja valaki unalmasnak ezt a kis gyöngyszemet?
Bizonyára, hiszen a 71%-os tetszésindex igazán nem mondható sikeresnek. De ha valaki elkapja a ritmusát, annak egyszerűen csak sodródnia kell a mondathullámok tetején, s ripsz-ropsz, máris beevickélt az utolsó oldal kikötőjébe, holott szívesen tovább hajózott volna még Le Clézio tengerén.

ppeva P>!
J. M. G. Le Clézio: Az afrikai

Kár, hogy ilyen nyúlfarknyi volt. Simán odafért volna a kötetbe az „Anyám könyve” is, hiszen a két könyv, a két történet összetartozik.
Ehelyett az Ulpius kitalálta, hogy a végére odabiggyeszt még 60 oldalt, Le Clézio további könyveiből. Bosszantó, szerencsére könyvtárból vettem ki, ilyen sunyi megoldásért nem adok pénzt.

ÁrnyékVirág>!
J. M. G. Le Clézio: Az afrikai

Afrika. Mit jelentett ez a kisfiúként odakerült Cléziónak? A végtelen szabadságot, a rohangálást a homlokig érő fűben, a forró, állatok hangjaival benépesített éjszakákat, a minden kényelmet nélkülöző apró kunyhót, magát a gyermekkort? Az afrikai. A gyarmati orvosként dolgozó apa, akit a háború elválaszt feleségétől és pici gyermekeitől, aki országnyi területet és több ezer embert lát el egyedül, kezdetleges felszereléssel és minimális gyógyszerekkel küzdve a maláriával, leprával, vérhassal, kwashiokórral és a hatalom igazságtalanságával, végül belerokkanva, belekeseredve az egészbe?
Minden ember életében eljön a nap, amikor felteszi magának a kérdést: ki vagyok én? Honnan jöttem? Hogyan formált a szüleim jelleme, a környezetem azzá, aki ma vagyok? Egyáltalán kik a szüleim, anyám és apám, az általam ismert szerepük mögött? Ezekre a kérdésekre is keresi a választ a könyvben, de már nem ítélkezve, forrongva, hanem a megismerés vágyával, elfogadva apját, kultúráját, Afrikát és az afrikait úgy, ahogy vannak. Úgy, ahogy ő látja, ismeri és szereti őket.

egy_ember>!
J. M. G. Le Clézio: Az afrikai

Az Apám könyve emlékmű. Egy janus-arcú apának, egy gyermekkornak, egy „normális” családi élet elszalasztott lehetőségének állított emlékmű.
Az Anyám könyvének végén a regény hősnője azon kesereg, hogy nem fogja megismerni szülei történtét. Le Clézio igyekszik ezt elkerülni, és megőrizni, amit meg lehet, illetve kitalálni, ami elveszett. A két könyv együtt olvasva érdekes. Izgalmas megfigyelni, hogy az Apám könyvéből kibányászható tények hogyan viszonyulnak az Anyám könyve félig-meddig fiktív világához, hogy milyen visszatérő, összecsengő motívumok vannak a két írásban. Érdemes lett volna a kettőt egy kötetben, jegyzetekkel ellátva kiadni. Már csak azért is, mert az Apám könyve csúnya lehúzás az Ulpius részéről. A szöveg úgy éri el a 140 oldalas terjedelmet, hogy mesekönyv tipográfiával készült, és még néhány fotóval is felturbózták. Ami ebben igazán boszantó, hogy más Le Clézio könyvekből vett részletekkel fölnyomták az oldalszámot 200-ra, hogy 2500 Ft-ért lehessen eladni. Anyád könyve! Még jó, hogy könyvtári példányt olvastam.

3 hozzászólás
Erika_Turi P>!
J. M. G. Le Clézio: Az afrikai

El lehetet olvasni, de nekem az „Aranyhalacska” jobban tetszett töle.
Nem mondom„ hogy rossz volt csak egészen más. Persz tudom ez egy életrajz és ne hasonlitsam össze egy regénnyel.
Tetszet ahogy leírja Afrikát. Sajnálom, hogy igy alakult a gyerekkora,a háború és a késôi megismerkedés az apjával akit nem is érzett annak hanem inkább egy szigorú, különbözô mániákkal megszállot szigorú férfinak.

chamichaze>!
J. M. G. Le Clézio: Az afrikai

Mondhatnám, hogy volt egy apám Afrikában…
Egy lélegzetre elolvasható erőteljes portré az apáról, egy brit orvosról Afrikában, és a múlt század ötvenes éveinek Afrikájáról. Elemzés helyett képek, illatok, valami bőr alatti, mélyről, a szülőktől örökölt emlékek.
Az anya történetére is sort kerítek.


Népszerű idézetek

egy_ember >!

Arról beszélnek, hogy ez a keresztények háborúja a muszlimzulmánok ellen, vagy a nacionalisták harca a kapitalisták ellen.

132. oldal

2 hozzászólás
SteelCurtain>!

„Ami a nagyanyámat illeti, ő maga volt a megtestesült fantázia és kedvesség. Szerettük őt, és azt hiszem, jókat mulatott a csínyjeinken. Nem emlékszem rá, hogy akár csak egyszer is megemelte volna a hangját. Így aztán semmi akadálya nem volt annak, hogy gyermeki terrort vezessünk be a kis lakásban. Az Afrikába utazásunkat megelőző években olyasmiket műveltünk, melyek az idő múltával elég rémesnek tűnnek számomra: egy napon a fivérem kezdeményezésére mindketten felkapaszkodtunk a balkon korlátjára (most is tisztán látom magam előtt, magasabb volt, mint én), hogy aztán onnan felmásszunk az esőcsatornába, amely hatemeletnyi magasságban nyúlt ki a negyed fölé. Azt hiszem, a nagyszüleim és anyám annyira megrémültek, hogy miután leimádkoztak minket onnan, elfelejtettek megbüntetni.”

SteelCurtain>!

1968-ban, miközben apám és anyám nizzai lakásuk ablakából nézik az általános sztrájk következtében az utcán magasodó szeméthegyeket, és miközben én Mexikóban hallgatom a Tlatelolcóban megölt egyetemisták holttestét szállító helikopterek berregését, Nigériában megkezdődik egy rettenetes mészárlás utolsó fázisa, az évszázad egyik nagy népirtása, melyet a világ a biafrai háború néven ismert meg. A Calabar folyó torkolatánál lévő olajkutak megszerzéséért folyó háborúban ibók és jorubák irtják egymást a nyugati világ közömbös tekintete előtt. Ami még felháborítóbb, hogy a nagy olajtársaságok – főként az angol-holland Shell-British Petroleum – be is avatkoznak a háborúba, arra kérve kormányaikat, hogy tegyenek meg mindent az olajkutak és a vezetékek biztonsága érdekében. A konfliktusban érintett államok áttételesen bár, de egymás ellen szállnak hadba: a franciák a biafrai felkelőket támogatják, a Szovjetunió, Anglia és az Egyesült Államok pedig a többségében joruba szövetségi kormányt. A polgárháború végül nemzetközi jelentőségű üggyé, a civilizációk harcává válik. Arról beszélnek, hogy ez a keresztények háborúja a muszlimzulmánok ellen, vagy a nacionalisták harca a kapitalisták ellen. A fejlett országok váratlan üzleti lehetőséghez jutnak: mindkét félnek tömegével szállítják a könnyű- és nehéz fegyvereket, taposóaknákat, harckocsikat, repülőket, sőt még német, francia és csádi zsoldosokat is – belőlük alakul meg az ojukwui lázadók oldalán harcoló 4. biafrai dandár. De 1968 nyarának végén, a bekerített, s a kegyetlensége miatt „Fekete skorpióként” emlegetett Benjámin Adekunle tábornok vezette szövetségi csapatok által megtizedelt biafrai hadsereg végül kapitulál. Csak egy maroknyi, javarészt gyerekekből álló csoport folytatja az ellenállást: macsétákkal és puska formájúra faragott botokkal szállnak szembe a MIG-ekkel és a szovjet bombázókkal. A varázserejű harcosok hajdani szentélye, Aro Chuku közelében lévő Aba eleste után megkezdődik Biafra hosszú agóniája. Anglia és az Egyesült Államok cinkos támogatásával Adekunle tábornok szigorú blokád alá vonja egész Biafrát, lehetetlenné téve minden segítségnyújtást és élelmiszer-szállítást. A bosszúszomjas szövetségi hadsereg előrenyomulásakor a civil lakosság a hátország szavannáira és erdőibe menekül, szűkös tartalékaikkal ott próbálják meg túlélni a megszállást. Férfiak, nők, gyerekek serege kerül halálos csapdába. Szeptembertől már nincsenek katonai műveletek, de emberek milliói vannak elvágva a világtól, élelmiszer és gyógyszerek nélkül. A világ igazából csak akkor tudja felmérni a katasztrófa méreteit, amikor a nemzetközi segélyszervezetek végre bejutnak a felkelők területére. Az utakon, a folyópartokon és a falvak szélén több százezer gyerek haldoklik az éhezés és a kiszáradás miatt. Egy országnyi méretű temető. Az én hajdani, a termeszek elleni háborúm színteréhez hasonló füves pusztákon mindenütt elárvult, csontvázzá aszott gyerekek bolyonganak céltalanul. Még jóval e dráma után is fel-felrémlik emlékezetemben Chinua Achebe Karácsony Biafrában című verse, mely e sorokkal kezdődik:
Nem, egyetlen Madonna sem néz oly gyengéden a kisdedre,
Ahogy egy anya néz arra a haldokló gyermekre,
Akit hamarosan el kell felejtenie.”

Kapcsolódó szócikkek: Chinua Achebe
5 hozzászólás
ÁrnyékVirág>!

Minden emberi lény egy apa és egy anya egyesülésének gyümölcse. Megtehetjük, hogy nem ismerjük el vagy nem szeretjük őket, és kételkedhetünk bennük. Mégis ott vannak: az arcuk, a viselkedésük, a szokásaik és mániáik, az illúzióik, a véleményeik, a kéz- és lábujjaik formája, szemük és hajuk színe, a beszédmodoruk, a gondolataik, és valószínűleg az is, hogy hány évesen haltak meg – mindez belénk lett plántálva.

(első mondat)

SteelCurtain>!

„A fivérem és én az első lehető alkalommal borsot törtünk az orra alá, mégpedig szó szerint: a teájába szórtuk. Nem találta mulatságosnak a dolgot, körbekergetett minket a ház körül, s kemény veréssel torolta meg szemtelenségünket. Más, mondjuk, a nagyanyámnál gyakran felbukkanó „bácsikáink” valamelyike talán csak jót nevetett volna ezen csínyen. Gyorsan megtanultuk, hogy egy apa félelmetes is tud lenni, képes szigorúan büntetni, kimehet az erdőbe, és az ott vágott bottal rendesen elnáspángolhat minket. Hogy bevezethet egy szigorú, férfias bíráskodást, melyben nincs helye sem a párbeszédnek, sem a mentségeknek. Hogy a precedensjogra alapozza ezt, elutasítva bármiféle alkudozást, s ugyanúgy a besúgást, hogy apánkat nem hatják meg sem a könnyek, sem az ígéretek, melyekkel nagyanyámat oly könnyen levehettük a lábáról. Hogy ez a férfi nem tűri el a legkisebb tiszteletlenséget sem, gyermeki dührohamokról pedig végképp nem lehet szó. Számomra ez lezárt ügy volt: az ogojai házban viselkedni kell, itt nincsenek olyan bútorok, amiket ki lehetne dobálni az ablakon.”

Arianrhod P>!

A valóság a legendákban lakozott.

Kapcsolódó szócikkek: valóság
ppeva P>!

Ragaszkodott a volt hivatásos katonák összes mániájához. Annak az embernek a mániáihoz, aki isten háta mögötti országokban szerzett orvosi gyakorlatot – aki abszolút kétkezes, s egy tükör segítségével képes önmagát is megoperálni vagy felvarrni a sérvét.

74. oldal

Csornai_Edina>!

Valami megadatott nekem, s valamit elvettek tőlem. Ami helyrehozhatatlanul hiányzik a gyerekkoromból: egy apa, hogy mellette nőhessek fel egy békés otthonban

138. oldal

MrBones>!

Nem könnyű feladat egy egész népet megváltoztatni, főleg ha ezt a változást erőszakkal akarjuk kikényszeríteni.

112. oldal

dokijano >!

Tisztaságmániája meghökkentő cselekedetekre sarkallta: a kezét tiszta szesszel mosta meg, majd egy gyufával meggyújtotta az alkoholt. Percenként ellenőrizte a vízcsap szénszűrőjét, csak teát vagy forralt vizet ivott (amit a kínaiak „fehér teának” neveznek), saját kezűleg készítette a gyertyáit parafinolajba mártott madzagokból és viaszból, és ő maga mosogatott, mégpedig orvosi szappanfűből nyert kivonattal.

120-121. oldal, A felejtés (Ulpius, 2009)

Kapcsolódó szócikkek: tea

Hasonló könyvek címkék alapján

Viola Stern Fischer – Veronika H. Tóth: A Mengele-lány
David Foenkinos: Charlotte
Jean-Louis Fournier: Hova megyünk, papa?
Paulo Coelho: Hippi
Jeffrey Archer: A dicsőség ösvényein
Cselenyák Imre: Tiszta szívvel
Bächer Iván: Klétka
W. G. Sebald: Austerlitz
Martin Amis: Koba, a rettenetes
Jang Ercsö Namu: Búcsú Tóanyánktól