Pókember ​– A Vadász lelke 75% 27 csillagozás

A vadász lelke befejezése után utánanéztem, mégis milyen célból készítették ezt a képregényt az alkotók, hisz a Kraven utolsó vadászata egy önmagában helytálló, kerek, egész sztori volt. Nos, mint kiderült, annak befejezése sokak szemét szúrta, szerintük az öngyilkosság felmagasztalása volt. Hülyék mindenhol vannak ugyebár… Így aztán jelen sztori középpontjában az öngyilkosok, jelen esetben Kraven lelki békéje áll, amelyet csak Pókember segítségével érhet el.
A vadászathoz hasonlóan ez sem egy akció-orientált képregény, inkább egy elgondolkodtató műről van szó.

Az eredetileg 1989-es Kraven utolsó vadászatának egyfajta epilógusa 1992-ből. Egyrészes történet, ami szervesen kapcsolódik a nagysikerű klasszikushoz. Mondjuk, Harza Tomi a fülszövegben és az első oldalon összefoglalja az előzményeket, így képben lehet az is, aki még nem olvasta – de azért ajánlott azzal kezdeni. Szuperhősködést legfeljebb nyomokban tartalmaz, ez inkább arról szól, miként dolgozza fel Peter Parker a poszttraumás stresszt (amiben azért szenved, mert Kraven élve eltemette és két hét után tért magához, puszta kézzel ásta ki magát a föld alól). Kezelhető DeMatteis papírra vetett elmélkedéseként is a halálról és az öngyilkosságról, illetve a feloldozásról/megbocsájtásról – Mike Zeck rajzai, Bob McLeod tusvonalai betöltik szerepüket, bár lelket Steve Buccellato színezése visz bele. Mély, nyomasztó, filozofikus. Érett képregény.

A Kraven klasszikushoz lazán kapcsolódik még a Kraven első vadászata (magyarul A hihetetlen Pókember 22-23. füzeteiben jelent meg (2015/4-5)), ami folytatódott a Zord vadászat történetével.

Hát nem csoda, hogy 9%-kal kevesebben áll, mint a másik, amit most olvastam. Ez elég unalmas volt. Én ugyan személy szerint nagyon értékelem a célt, hogy az embereket kissé megnyugtassuk, van „élet” a halál után, de némi izgalmat vagy valamit… mégis csempészhettek volna mellé.

Egy rövid, furcsa történet Peter Parker traumájáról, ami a „Kraven utolsó vadászatában” érte. Bár szükségességét megkérdőjelezem, nem mondanám rossznak. Sőt. Boncolgatja a halál és a gyász témáit, miközben igyekszik megküzdeni a saját félelmeivel is.

Érdekes volt ez a sztori, bár az előzménye nem igazán tetszett, spoiler. Viszont Pókember érzelmi hullámzásait hitelesnek tartottam olvasás közben és együtt tudtam vele érezni.

A rajzok néhol tetszettek, néhol nem, ahol viszont nem, ott még az olvasásban is elakadtam. :D Peter arca néhol nagyon nem emlékeztetett a megszokott Peter-arcra.

Rövid, de nagyon jó, tanulságos történet a(z önmagunk iránti) megbocsájtásról.

Nem volt kiemelkedő sztori, de tényleg érdekesek a felvetései a halálról, a sorsról meg ilyesmi.

Szergej Kravinov, „az orosz Tarzan” bedrogoztatja, majd eltemeti régi nemeziszét, a Pókembert, és lenyúlja a fekete sztreccsruháját, hogy bebizonyítsa: ő is van olyan tökös igazságosztó, mint a hálószövő. Lenyomja a patkány kinézetű Vermint, akit Pókember sosem tudott elcsípni, de ezzel meg is szűnik mindaz, ami addig éltette: oda a nemes versengés, nincs már űzött vad, se kínzó sóvárgás Peter Parker földbe döngölése után.

Ahogy Batman és Joker is örökre begolyózna, ha valamelyikük megölné a másikat, Kraven sem tud magával mit kezdeni a diadalittas győzelem után – ezért Hunter S. Thompson után szabadon puskacsövet dug a szájába, és fejbe lövi magát. Na ehhez a sztorihoz készült ’92-ben egy 48 oldalas folytatás.

A Vadász lelke sosem lesz akkora klasszikus, mint a Kraven, ahhoz túl rövid és kiszámítható. Viszont érdekes kérdéseket vet fel a halálról, a lélekvándorlásról az öngyilkosságról, az eleve elrendelésről meg a szabad akaratról. Pókember egy barátja anyjának temetésén újraéli azt, amikor Kraven őt kaparta el a föld alá, ráadásul fura zombik és csuklyás alakok jelennek meg neki álmában.

http://konyves.blog.hu/2009/10/14/zombipofozas_hegyibeszeddel