Jézus ​gyermekkora (Jézus-trilógia 1.) 77% 30 csillagozás

Filozofikus regénynek kiváló, igazán elgondolkodtató, könnyen olvasható, de nem tudtam megkedvelni a szereplőket, nem érdekelt a sorsuk, végig úgy éreztem, hogyha nem fejezném be, akkor sem lenne hiányérzetem.

A Jézus gyermekkora nem más, mint egy finoman szőtt utópia (ismeretlen tájon és időben), melyben egy különös, a világ szabályait elutasító ( ezért bizonyos aspektusból marha idegesítő…) gyermek körül bonyolódnak az események. Ígéretes, de… kezdjük azzal, hogy a címmel Coetzee rögtön csapdát állít: sugall egy bizonyos értelmezést, kit is kell beleképzelni a fiúba. Nyilván valami célja volt ezzel Coetzee-nek, de talán izgalmasabb lett volna olvasóként magamnak eldönteni, kire is asszociálnék David kapcsán. Másrészt ha utópiával találkozom, ösztönösen elkezdem keresni a regényszöveg és a valóság közötti áthallásokat – persze ezek az áthallások ebben a szövegben is felbukkannak, viszont valahogy nem rendeződnek organikus egésszé, ezért alig tudok mit kezdeni velük. Talán szándékos ez is Coetzee-től, tudatosan akar bizonytalanságban tartani.

Amúgy is érdekes Coetzee módszere, a lehető legkevesebbet árulja el a regény teréről és idejéről, így szinte kényszeríti olvasóját, hogy maga építse fel a díszleteket. Szereplői szándékosan súrolják (néha át is lépik) a banalitás határát, nehogy véletlenül még eligazítsanak minket a felmerülő kérdésekben. Bár ebben a könyvben nem éreztem azt a feszültséget, ami a Barbárokra várvá-t végig uralta, de összességében érdekes olvasmány volt.

Egy menekülttáborba érkező férfi és kisfiú története arról, hogy a férfi, Simón hogyan próbálja megtalálni a kisfiú, David anyukáját és ezzel hogyan próbálja megoldani az életét. A regény végén nem azzal az érzéssel tettem le a könyvet, hogy megoldódott David élete, sőt. És ami még kissé csalódás, hogy nem sikerült megfejtenem, hogy miért ez a regény címe. Ami viszont nagyon tetszett, az a mindentől és mindenkitől távolságtartó stílusban elmesélt történet.

Coetzee nem biztos a dolgában. Megrajzolja a világot, amelyben mindent a jóindulat irányít, de taszít a végeredmény. Nem érezzük magunkénak. Nem hihetjük azt, hogy ez így jó lehet. Hiányzik belőle valami – leginkább az, ami az életet életté teszi, az embert pedig emberré. A szenvedély, a harag, a szerelem, a düh, a vágyak, az önzés: a hiba. Egy allegorikus Jézus tanításain át megmutatja előttünk a dél-afrikai szerző, hogy milyennek is kellene lennünk, milyennek kellene lennie a helynek, ahol élünk, mégsem érezzük sajátunknak. És ez fáj neki – nekünk is, akik szembesülünk ezzel. De persze nincs minden veszve, mert lehet, hogy ez így van rendjén: kis önzéssel, kis fájdalommal, kis bánattal – kis örömmel, kis boldogsággal. Tökéletlenül. De emberien.

Bővebben: http://www.ekultura.hu/olvasnivalo/ajanlok/cikk/2014-04…

Nem ismerem Coetzee irodalmát. Egy nagyobb akció során belenéztem egy-egy könyvébe, de beláttam, nem az én világom. Ez a könyve a borítójával fogott meg, először nem is figyeltem ki írta. Egyszerűen imádni való az a kölyök a képen. A tartalmát elolvasva tudtam, hogy nekem közelebbről, és behatóbban is össze kell ismerkednem ezzel a regénnyel. Kisebb ütközetet leszámítva hamar beszereztem a könyvtárból.
Az eddigi értékeléseket olvasva, meglepnek a saját érzéseim e regény kapcsán. Nekem valahogy mást jelentett, mást mondott ez az írás, mint az előttem „szólóknak”. Persze nem vagyunk egyformák! Ettől szép az emberiség!
Azt hittem végig az anya utáni kutatásról szól, s megismerhetjük a két főszereplő apa-fiú kapcsolatát. Mást kaptam, de ez nem változtat az értékelésnél adott csillagok számán. Gyakorlatilag már az elején belecsöppenünk a közepébe. Azt nem tudjuk meg, mi elől, honnan és konkrétan miképpen kerültek áttelepítésre David és Simón Novillaba. A múltjuk szintén titok marad. Kár!!
Habár helyenként átjárja a sorokat a filozófia, mégis letehetetlen volt. Ha időm engedte volna, akkor egy húzóra kiolvasom.
A történet igazából két szálon fut. Egyrészt a férfi kapcsolatát ismerhetjük meg a munkatársakkal, valamint magát a dokkban végzett munkát, kissé filozofikus hangnemben. Más részről a férfi és a fiú közti kapcsolatra, majd Simónnak a vívódására – melyet a gyermektől való részleges elszakadás okoz – tér ki az író, amin belül az anyaság, gyermeknevelés, mint filozófiai kérdés kerül terítékre.
Eleinte szerettem Davidet, és megszakadt érte a szívem. Azonban semmi különöset nem láttam benne, hacsak nem az árvaságra jutását (de valóban árva volt??) tekintjük annak. Jó magam is szívesen váltam volna az anyukájává. A későbbiekben sajnos kissé irritálóvá vált az állandó tiltakozásával, ellenszegülésével és bugyutaságával. Nem beszélve a hihetetlen öntörvényűségéről. Nyilván ezeknek a tulajdonságoknak a kialakulásáról nem Ő tehet, hanem a környezete, konkrétabban a Simón által választott anya, akit nem igazán kedveltem. Nem is értem mit látott benne, amiből arra következtetett, hogy ő a megfelelő személy e nemes feladatra. Kisajátította a kisfiút, és majomszeretettel fordult felé, semmi jót nem tanulhatott tőle David. Ebből is látszik, hogy a megérzések is tévednek időnként!
Habár sok minden nem történik a regényben, mégis nagyon olvastatja magát, s az ember várja az események előre haladását.
Ahogy Simón, én sem értettem miért nem gépiesítik a rakodómunkát. Bár az is egy indok, hogy így több munkaerőre van szükség, és több embernek van munkája, kenyérkereseti lehetősége.
Az anyaság kérdése elgondolkodtató. Csak a nő képes kihordani méhében a gyermeket, s világra hozni, csak a nő képes emlőjéből táplálni. De biztos, hogy azért mert valaki nőből van, alkalmasabb egy gyermek nevelésére, mint a férfi? Erről valóban hosszasan lehetne elmélkedni, filozofálni. Minden esetre ebben a történetben egyértelműen a férfire szavaznék. Szerintem Simón alkalmasabb volt a kis David nevelésére, mint a választott anyja. Tisztán, őszintén szerette a gyermeket, gondoskodó volt irányában, aggódott érte, a javát akarta, gondolva a jövőjére.
A végére haragszom, mert nyitott maradt, bár az ember tud beleképzelni folytatást, amolyan „minden jó, ha jó a vége”, vagy „és boldogan éltek, míg meg nem haltak” módjára.

Furi egy könyv annyi biztos.Kb 50 oldal után azt gondoltam ezt most ne tovább, aztán jött egy taláromra kiválasztott anya,aki simán bevállalta a menekült kisgyerek nevelését.Kiváncsi voltam mire mennek,de csak a sok filózofikus magyarázkodás ment végig.
A Szégyent olvastam az írótól az megfogott.

Jézus gyerekkorának, tanításainak, mentalitásának kialakulásának meglepően zavarbeejtő újraértelmezése egyik kedvenc íróm tollából.
A Szégyen, a Barbárokra várva, vagy a Michael K szintjét nem éri el, de érdemes elolvasni.

Valóban utópisztikus a hely, az idő, és az emberek. Néhol kicsit túlságosan megmagyarázónak éreztem egy-két filozofikus párbeszédet, gondolatot. De alapvetően tetszett a könyv.

Sokat gondolkoztam rajta, hogy miért lett ez a címe a könyvnek. Érdekes, hogy a fülszöveg azt írja, hogy utópisztikus világot kapunk – hát nekem ez sokkal inkább disztópikus világ. Érdekes látni, hogy „a pokol felé vezető út jóindulattal van kikövezve”, szóval, hogy hiába a nyájas kedvesség és segíteni akarás, ez, ha csak emberi erőlködés áll mögötte, ugyanolyan rossz, mintha rosszindulatú emberek vennének körbe minket. Furcsa, mert Coetzee-nek ez a könyve engem sok szempontból (stílus, témaválasztás, in medias res kezdés) McCarthy-ra emlékeztetett, pontosabban az útra. Tudom, annak a stílusa egészen más, de ha a látható különbözőségektől eltekintünk, nagyon hasonló. Apa-fiú kapcsolat, ráadásul mindkettő disztópikus világban – Coetzee megfejelte ezt azzal, hogy egy nagyon pozitív világot sikerült ennyire utálatossá tennie.

Szeretem, ahogy ír és a témaválasztásai is érdekesek, a korábbi könyveihez képest ez azért más (jó értelemben). Valójában egyik karakter sem nőtt a szívemhez, mindenkiben sok volt a külső máz és keveset mutattak valódi lényükből – egyedül Simón lázongott ez ellen. Misztikus és rejtélyes, nem tudunk a múltról és a jelenről, csak a most van.

És a címét még mindig nem értem. Persze, lehet látni párhuzamokat, de én inkább a jó címadást látom csak mögötte a valódi korrelálás helyett. Mindenesetre nagyon tetszett, kár, hogy még mindig viszonylag kevés könyve elérhető magyarul.

Nekem nem igazán jött be a szerző stílusa, a könyv címét pedig még mindig nem tudom összekötni a könyv tartalmával. Nem erre számítottam, és szerintem egy másik cím választás talán több fantáziát bízott volna az olvasóra. Így, akarva-akaratlanul is minden mondatban és a sorok között is csak a jézusi tanításokra tudtam gondolni.

Bővebben a blogomon: https://konyvmoly.com/j-m-coetzee-jezus-gyermekkora/