A ​semmi szívében 77% 55 csillagozás

Egy olyan könyvre, történetre kell most azt mondanom, hogy nagyon jó volt és bár nem éjjelre való olvasmány, én addig olvastam, amíg vége nem lett, amiben szikrája sincs a jóságnak vagy a szépségnek. Igaz, túl is akartam lenni rajta, mert az, hogy felforgató és emésztenivaló az nem kifejezés. De mondhatnám ennek az ellenkezőjét is, hogy minél előbb elfeledni való és nem rágódni a romlottságán, a kegyetlenségén. Én viszont egy rágódó, emésztgető, nem nagyon felejtő fajta vagyok. De még mielőtt bármit is mondanék a regényről, utána néztem, ahogy szoktam, hogy kinek is a könyve gyötört meg néhány órán keresztül. Az író Fokvárosban nevelkedett és szülei holland telepesek leszármazottai voltak. Matematika és irodalom szakon szerzett diplomát és e két tárgyban való jártassága kellően érezhető ebben a regényében. Játszik a szavakkal, az idővel és a valóság vagy valótlanság több választékát is felkínálja nekünk. Pontos és precíz, olyannyira, hogy megtévesztő az események hitelessége. Gondolkodtat és a részletesen leírt belső monológokkal feladja a leckét, vajon a dolgok így történnek-e vagy előbb-utóbb levegőhöz jutunk és a fullasztó kegyetlenségtől, ha megtisztulva nem is, de fellélegezve csukjuk majd be a könyvet. Mert az élet a farmon (gyarmaton) hátborzongató és gyötrelmes. Vagy fekete vagy fehér, vagy szolga vagy úr, vagy gyarmatosító vagy gyarmatosított, de semmiképpen sem színes és szíves. Nincs helye a megértésnek, nincs helye az emberi viszonyok normális létének. Egy lassan megtébolyodott nő menekülése egy ismeretlen cél felé, titkolt, elfojtott vágyainak örvénylő feltörése. „Belefúlok önmagamba." Megoldhatatlan és kiéhezett életek vannak csak. Coetzee egész prózája egy dörömbölés, egy jajkiáltás. „…céltalan létem felett folytatott végnélküli meditáció…” Ki honnan akar kiszabadulni? Van aki az álmokból, látomásokból van aki ezek következményei elöl menekül. Nagy kérdés, hogy valójában mi is történik és megtudjuk-e, hogy amit olvasás közben átéltünk, az hányféleképpen lehetett volna még…
Nehéz, sötét és elvetemült egy regény, sőt azt kell hogy mondjam, szinte megrág.
Honnan jön egy íróból ilyen? Nem tudom. Rian Malan, a Dél-Afrikában született író és újságíró ezt írta róla: Coetzee …egy majdnem kolostori önfegyelemmel és dedikációval rendelkező ember. Nem iszik, nem dohányzik, nem eszik húst. Hogy formában tartsa magát, nagy távolságokat jár be kerékpárral, és legalább egy órát tölt minden reggel az íróasztalánál, a hét minden egyes napján. Egy kollégája, akivel több mint egy évtizedig dolgozott együtt, állítja, hogy csak egyszer látta nevetni. Az író egy másik ismerőse, bizonyos vacsorameghívásokon megfigyelte, hogy Coetzee egyetlen szót sem szólt ezeken az összejöveteleken. Annyira kerüli a nyilvánosságot, hogy nem volt hajlandó személyesen átvenni a két angol irodalmi díjat sem, amivel megjutalmazták (Booker-díj) (wikipedia)
Van tőle még két könyvem és egészen biztos, hogy el fogom olvasni őket!

J. M. Coetzee többek között a testi-lelki szenvedés és az emberi kegyetlenség ábrázolásának egyik legzseniálisabb krónikása, és mint ilyen, olyan evidenciákat mutat fel és tár elénk, amelyek jóval túlmutatnak azon az apartheid rendszeren, amiben a búr alkotónak élnie kellett, és amit maga is bőven megtapasztalt már ezen könyv a megírásának idején.

Coetzee ebben a regényben is a végletekig csupaszít mindent, hogy ne maradjon más, mint úr és szolga, fehér és fekete, vagy férfi és nő, meg persze egy olyan brutális, szinte önjáró rendszer, amiben mindenkinek megvan a maga szenvedésadagja, amit nap mint nap el kell tűrnie. Ez a szöveg egy végsőkig megkeseredett, és minden bizonnyal meg is háborodott nő monológja, melyben az olvasás pillanatában szinte sosem lehet tudni, hogy ami most a szemünk elé kerül, az vajon a valóság vagy a képzelet műve.

Aztán a cselekmény egy pontján történik valami olyasmi, mint a szintén Nobel-díjas Peter Handke regényében (A kapus félelme tizenegyesnél), egy olyan apróbb rendszerhiba, ami bár újrakeveri a lapokat, de a végén mégse változzon semmi, és a szenvedésspirál folytatódjon, hogy az egyik emberi lény azt művelhesse a másik testével (és lelkével), amihez csak kedve van. És persze közben végig ott van az a hideg, sötét, brutalitással teli narráció, ami nem csak nem enged levegőhöz jutni, de azt sem, hogy egykönnyen elfeledhessük a felvetett gondolatokat.

Nem mondom, hogy szívesen élnék Coetzee világában, vagy azt, hogy egy pillanatig is jól éreztem magam olvasás közben, de hogy nála nem igazán tudják jobban ábrázolni sehol a világon az emberi természet sötétebbik oldalát, az biztos. Korunk egyik legkeményebb alkotója a dél-afrikai.

Rideg, irgalmatlan, embertelen világ. Nagyon kemény mégis magával ragadó szöveg. És elismerem: rendkívüli író. Mégsem tudtam több pontot adni. Végtelenül taszít ez a kristályossá érlelt, gáttalan kegyetlenség. Úgy jártam vele, mint Mel Gibson Passiójával: egy ponton teljesen leszakítottam magam érzelmileg a cselekményről. Védekezés. De közben az is felmerült bennem, hogy szabad-e ezt a könyvet ilyen érzéketlenül, már-már kegyetlenül hideg fejjel olvasni. Sehogy sem volt jó élmény, de egyszer olvasni kell.

Nem látom a szükségszerűséget mindabban, amit teszünk, mi valamennyien. Múló szeszélyből cselekszünk, követjük egyik szeszélyt a másik után. Miért nem tudjuk elfogadni, hogy üres az életünk, akárcsak a sivatag, ahol élünk, miért nem tudjuk önfeledten számlálni a birkákat és mosogatni az edényeket? Nem értem, miért kellene az életünknek érdekesnek lennie. És miért kell mindent ilyen alaposan megrágnom?
Miért kellett nekem elolvasni ezt a könyvet? Miért most? Miért futottam neki többször is?
Értettem belőle valamit? Értjük egymást egyáltalán, mi emberek? Miért akarunk mindig valami mást?
Akarok egy második esélyt!
Ki nem akar?

csodálatos, kemény, irgalmatlan regény

úgy jó, hogy közben nagyon szeretnél a végére érni

Vannak könyvek, amiknek megvan az olvasója, és vannak könyveket szerető emberek, akik rálelnek a Nagy Műre, ami mintha róluk szólna, nekik írták volna. A semmi ("ágán ül kis szívem") szívében című „remekművel” nem passzolunk össze, nem is tudom az írót miért halmozzák el díjakkal, de biztosan megérdemli. Még jó hogy áttekintettem a kiemelt értékeléseket,és így nem hagytam abba félúton az olvasást, ez azért zavarna. Az első fele alaposan próbára tette a türelmemet, a második felében pedig a pokol szabadul el, miközben az afrikai környezet teljesen érdektelen, a világon bárhol játszódhatna, akár egy tanyán itt a Kiskunságban is. Gondoltam, újra elkezdem az elejéről, hátha más megvilágítást nyer a történet, a lényeg, a rétegeket lehetne újrabontani, a mozaikdarabkákat másképpen egymásba illeszteni, de inkább szépen visszaraktam oda, ahova való: a polcra. Egyelőre ott is marad.
Azért aki szereti az ilyen pszichés, álom kontra valóság dolgokat, ne tartsa vissza, tegyen vele egy kísérletet! :)

Felkavart. Az író stílusa magával ragadott, nem tudtam letenni. Egy nagyon nyomasztó, súlyos, néhol rémálomszerű olvasmány, nagyon szépen megírva. Rendhagyó élmény volt.

Sújtólég; lassan fojtogat, nehezen ül a mellkason, és minden szava pontosan ül.

A barbárokra várva regénye után többet vártam Coetzee- tól. Nem volt rossz, de kiemelkedően jó sem. Néhol kifejezetten unalmas.

Nem hittem volna, de bekövetkezett: nem akarok 'durva' könyveket olvasni. Ha valaki erőszakot akar mesélni, én akkor vagyok vevő rá, ha azt szeliden teszik. Kíméletesen.