A ​barbárokra várva 155 csillagozás

J. M. Coetzee: A barbárokra várva J. M. Coetzee: A barbárokra várva J. M. Coetzee: A barbárokra várva J. M. Coetzee: A barbárokra várva

Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.

A ​2003-ban irodalmi Nobel-díjjal kitüntetett dél-afrikai író regénye 1980-ban látott napvilágot. A történetet egyes szám első személyben meséli el a szerző; a főszereplő egy elképzelt birodalom határvidékén található erődváros bírója. Egy napon váratlan esemény zavarja meg az erődítmény lakóinak az életét: a fővárosból Joll ezredes vezetésével küldöttség érkezik, amelynek feladata, hogy felmérje a határvidék békéjét állítólagosan megzavaró barbárok mozgását. A bíró kissé értetlenül áll az események előtt, hiszen több éve ő felel a városbana rendért, és soha nem tapasztalt túlkapásokat a barbároknak nevezett, de valójában békés, a határvidéken túl élő benszülöttek részéről. Törvénytisztelő polgárként együttműködik a Birodalom képviselőjével, de amikor az ártatlan nomádokat hurcol a város terére, megalázza és halálra kínozza őket, a bírónak elege lesz a színjátékból.
Az ezredes távozását követően maga mellé veszi az egyik megkínzott lányt, majd egy koratavaszi napon úgy dönt,… (tovább)

Eredeti mű: J. M. Coetzee: Waiting for the Barbarians

Eredeti megjelenés éve: 1980

A következő kiadói sorozatban jelent meg: Európa Modern Könyvtár

>!
Athenaeum, Budapest, 2019
302 oldal · ISBN: 9789632938936
>!
Athenaeum, Budapest, 2019
270 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789632937793
>!
Art Nouveau, Pécs, 2006
334 oldal · keménytáblás · ISBN: 9632125304 · Fordította: Sebestyén Éva

2 további kiadás


Kedvencelte 22

Most olvassa 9

Várólistára tette 73

Kívánságlistára tette 40

Kölcsönkérné 2


Kiemelt értékelések

>!
eme P
J. M. Coetzee: A barbárokra várva

Szeretem az ilyen kafkásan rejtélyes, homályos, többféleképpen értelmezhető történeteket. A bíró elbeszélése, vallomása-védőbeszéde is ilyen, talán félrevezető, kétes és semmitmondó üzenet, ahogy elbeszélőként vallja, talán allegória, talán ezerféle kombinációt és olvasatot rejtő, de végül mégis megfejtetlen talány, akár a történetben felbukkanó összegyűjtött, titokzatos fadarabkák.

Egy konkrétan meg nem határozott, sivatagos, erdős-hegyes, téli hideget és nyári hőséget egyaránt ismerő határvidéken vagyunk, egy valaha előretolt helyőrségként, ma mezőgazdasági településként funkcionáló városban. Csend, nyugalom és béke áporodott állóvizében tapicskolunk, legalábbis egy ideig. Persze ez a Birodalom szempontjából tarthatatlan állapot – ellenség nélkül mivel igazolhatná legitimitását? És lőn, jönnek a pirézek, pardon, a barbárok. Pontosabban inkább a hír, hogy jönnek. Ez pedig elég ahhoz, hogy a törékeny, látszólagos egyensúly felboruljon, hogy a békés polgárok életébe bevonuljanak a Polgári Őrség Harmadik Irodájának hivatalnokai, az állam őrangyalai, az igazság hívei, a kínvallatás doktorai.
Azonnal visszarajzolódnak a nyugalom által leplezett határok – határok városlakók és barbárok, gyarmatosítók és gyarmatosítottak közt, kultúrák közt, régi és új értékrend közt, az igazságérzet emléke és a szigorúan betartandó új törvény közt. Határok és szakadékok kint és bent, az ember legmélyén. Ez az ellenségkreálás belső, elhallgatott-takargatott bajok kivetülése, ugyanakkor a saját magunk által létrehozott félelemforrás végeredméynben a megváltás reményének hordozója is – mások, rajtunk kívülállók fogják elhozni számunkra a megoldást, szabadulást, övék a felelősség, mi mossuk kezeinket.

Coetzee regényében a Birodalmat két kiemelt szereplő képviseli, a névtelen, békés, nyugodt életre vágyó, ennek érdekében bizonyos kompomisszumokra is hajlamos bíró, és Joll ezredes, a fizikai erő, az erőszak sötét szemüveg mögé bújt megtestesítője. Nem kell mondanom, hogy előbbi sokkal érdekesebb karakter, és nem csak azért, mert az ő nézőpontján keresztül látunk rá az eseményekre, és így közelebb kerülünk hozzá, hanem azért is, mert alakja sokkal komplexebb, néha ellentmodásos, tele vívódással, belső konfliktusokkal, önkritikával. És persze ő az, aki bizonyos átalakuláson megy át, akinek sorsában a szerző az értelmiségi, a polgár, az igazság hangszínére érzékeny (de néha befogott) fülű bíró, de akár a művész-író és az általuk képviselt, megrendült és megkérdőjelezett humanista értékrend totalitarizmusban betöltött szerepét és mozgásterét is vizsgálja. Azt, hogy lehet-e, érdemes-e cselekedni, képes-e rá az ember, vagy inkább a passzivításba való menekülést, a félrenézést, a megalkuvást választja.
Ha a társadalmi-politikai dimenzió mellé beemeljük a metafizikai-morális síkot is, még érdekesebbé válik a helyzet, a törvényre és igazságérzék emlékére való rákérdezés, a bíró alakja, akinek történetéhez számos bibliai allúzió is köthető, kezdve a menekülés és a keserű pohár eltaszításának gesztusától a rituális lábmosáson át addig a szenvedésekkel tele megtisztulási (és egyben szinte állattá, ösztöngubanccá tevő) folyamatig, amelyet végül magára vállal. De akár a pusztában való vándorlás, a barbárokkal való kapcsolatfelvétel kísérlete és annak kudarca is vizsgálható ebből a perspektívából.

Coetzeenek gondja van arra, hogy mindent megkérdőjelezzen, megbízhatatlan narrátora nemcsak sejteti, hanem ki is mondja: az irodalmi ambíciókat melengető tisztviselő stílusa inkább eltakarja, mintsem elmondja az igazat. Túl gyenge már az erkölcs, az intellektus ereje ahhoz, hogy a maga valóságában felismerje ügyét és szerepét, és akár önmagának is bevallja az igazat, nemhogy mások számára igazságot követlejen. Túl kényelmes a megszépítő távolság, és túl nehéz bevallani, hogy nem találjuk, találhatjuk már meg az utat, az eszközöket a barbárokkal való kommunikációban, bármi is rejlene alakjuk mögött… Zárva a kapu, amely csak számunkra volt nyitva – egy ideig. Mi meg elvesztegettük az időt a barbárokra várva, vagy épp eltévedtünk, még mindig küszködve törve előre egy olyan úton, amely, meglehet, sehová sem vezet.

Pesszimista, kilátástalan kép az, amit Coetzee elénk tár, egy hanyatló, pusztuló, morális lejtőre jutott világ képe. Közeleg a tél, a barbárokra pedig hiába várunk.

>!
vargarockzsolt P
J. M. Coetzee: A barbárokra várva

A feladat: egy közösség megerősítése.
A játszma tétje: egy birodalom fennmaradása.
A szereplők: fiatal, egészséges és erős katonák állnak szemben egy öreg, betegeskedő és elpuhult hivatalnokkal.
A kipróbált módszer a régen bevált stratégia: keressünk külső ellenséget, ezzel erősítsük a közösség kohézióját. A játszma eredménye: totális kudarc, anyagi és erkölcsi csőd, teljes anarchia. Röviden így is össze lehetne foglalni a Nobel-díjas dél-afrikai író regényét.

Egy másik megközelítés szerint: vegyünk egy férfit, aki fizikai és szellemi teljesítőképessége csúcsán már régen túl van, de intelligenciája és a hagyományos értékek iránti fogékonysága messze meghaladja a kortársaiét. Nem kell hősnek egy hérosz, legyen csak a humanista európai értelmiségi prototípusa. Ezt a karaktert – nevezzük bírónak – tegyük meg egy közösség vezetőjének, ruházzuk fel némi dekadenciával és perverzióval, hogy élvezze a hatalmát és az állandóságot, a liberális-konzervatív polgári értékeket; aztán pedig szabadítsuk rá a világvégét és nézzük meg, mi lesz belőle? Figyeljük nagyítóüvegen keresztül a szenvedéseit, mint egy rovarnak, ha élve gombostűre tűzzük, és ha kapálódzik, akkor még tépjük ki a lábait is! Mikor kezd üvölteni? Mikor adja fel elveit? Mikor lesz az emberből állat, aki csupán a saját biológia létszükségleteivel azonos és képtelen a gondolkodásra? Nagyon tanulságos és pszichológiailag teljesen hitelesnek tűnik a folyamat leírása.

Nem is így. Állj egy síkság szélére, és a síkságot borítsa köd, tejfehér és szürke felhők gomolyogjanak a szemed előtt; és ahogy nézed, lássad, ott vannak ők, a barbárok, akiktől félsz, akik az erősek, az idegenek. Hallod a hangjukat, a lovaik patáinak kopogását, érthetetlen és durva szavaik foszlányait. És elindulsz feléjük, és mész a sivár pusztaságban, ahol a látómező szélén néha feltűnik néhány lovas alakja, de nem éred el őket, soha sem érsz oda hozzájuk. Vándorolsz sokáig, aztán teljesen kifosztottan és üresen térsz vissza, haza, ahol már semmit sem találsz úgy, mint volt régen, ahol már minden megváltozott, ahol a világ még idegenebb lett, mint a pusztában és csak magadra számíthatsz. Voltak, igen voltak korábban madarak, de elrepültek; voltak, igen voltak fák, a tó partján, de a fákat kivágták, és a tó vize ihatatlanul sós lett és kipusztultak belőle a halak, és az emberek el fognak menni, elhagyják ezt a vidéket, és nem marad utánuk semmi, csak amit belep a homok, a puszta és a sivatag homokja.

Talán másról is szól ez a könyv. Elmesél egy történetet egy öreg és hatalmas férfiról, és egy fiatal és kiszolgáltatott lányról, akik nem találnak szavakat egymáshoz, és akik kapcsolatában a külső, fizikai erőt legyőzi a belső, erkölcsi erő. Vagy talán ez a kapcsolat nem is harcról szól, hanem arról, hogy a kultúrák között nincsen átjárás; értetlenül és érthetetlenül állnak egymás mellett, állnak és nézik egymást, akár csak a régész a földből, a romok alól kiásott, ismeretlen hieroglif jelekkel borított leleteket, amelyek megfejthetetlenek.

Vannak megoldási javaslatok, értelmezési lehetőségek, mert ez a regény nyitott mű, teret enged az olvasó fantáziájának.

Konsztantinosz Káváfisz versében a barbárok nem jönnek, pedig a birodalom már megérett a pusztulásra. Coetzee könyvében a barbárok talán mi magunk vagyunk.
„A bennünk szunnyadó vérszomjat magunkon kell levezetni” – fogalmazza meg a főhős, és ennek a gondolatnak az értelmezése messzire vezetne. Annyi azonban számomra bizonyos, ez a mű olyan problémákat vet fel, olyan gondolatokat fogalmaz meg, melyekkel szembesülni valóban értelmes, a világ dolgaira odafigyelni akaró ember számára kötelező feladat.

19 hozzászólás
>!
Annamarie P
J. M. Coetzee: A barbárokra várva

Mind témájában, de még inkább írói stílusában vett le a lábamról ez a könyv.
Már a korábban olvasott Coetzee könyv (Michael K. élete…) is nagyon erős volt, a mai napig belém égett annak a hangulata, de ez az írás még annál is sokkal jobban tetszett.

Már a könyv címe is ütős. A „Godot-ra várva” ugrik be, ami maga a várás abszurditása. No de barbárokra várni? Nem kevésbé érthetetlen. A barbár jön; úgy jön, ahogy nem várod, ott talál el, ahol nem számítasz rá, úgy nyomorít meg, ahogy nem is gondolnád. Ez a barbár. A magyar nyelvben annyira negatív ez a kifejezés. Ehhez képest Coetzee megmutatja a maga barbárait.
Alapvető, örök érvényű kérdések ezek valóban. Kitalált helyszín, valahol a határvidékén. Időtlen időben. A szereplők is csak legfőbb tulajdonságuk alapján jelzettek. A jó jó, a rossz pedig rossz. Mégis gyönyörű dolgokat volt képes kihozni Coetzee ezekből a nyers dolgokból.

Egyfolytában a Falu című film jutott eszembe. Egy közösség kitalálja a maga démonait, mert így minden sokkal jobban kézben tartható.

>!
White13
J. M. Coetzee: A barbárokra várva

Aki még nem találkozott A barbárokra várva című regénnyel,
és szeretne egy olyan kult regényt olvasni,
mint Orwell 1984 vagy Koestler Sötétség délben,
az NE HAGYJA KI!

>!
Frank_Spielmann I
J. M. Coetzee: A barbárokra várva

Köcci, Coetzee. Voltaképpen egy diktatúrás könyvre számítottam, de nem az. Stílusában kissé hasonlít Köves Gyuriéra, bár semmi másban nem hasonlít a Sorstalansághoz. Na jó, kegyetlenkedések itt is vannak, de igazából Auschwitzhoz képest ezek semmik. De nem semmik, persze. Nem lehet összehasonlítani.

Valahol a Földgolyón vagyunk, a Birodalomban, ahol van sivatag is, tél is, és van közellenség is: a barbárok. Nem nagyon tudunk semmit a barbárokról, épp ezért olyan félelmetesek. Félelmetesek, mert ez eredetileg az ő földjük volt, amit mi elvettünk tőlük. Félelmetesek, mert másképp élnek, mint mi. Más a bőrük, vagy a szemük vágása, ez pedig jó alap a gyűlöletre. Aki a barbárok ellen nem harcol, maga is barbár. Néhol félelmetesen ismerős ez az idegen világ. 1980-as regény, akkor talán még ismerősebb volt, az én korosztályom ezeket csak történelemórán hallotta (akkoriban pedig pont ott nem hallhatták), de mégis, lassan megint ismerőssé válik. Eszünkbe juthat az ÁVH, a Gestapo, „a” zsidók, „a” cigányok, „az” indiánok: csak képzeljük el a címet így: A zsidókra várva. A cigányokra várva. Így jobban üt – mégis jobb a barbárokról beszélni. Mert mégse diktatúrás könyv. Illetve az is, de egy ember útját kísérhetjük végig elsősorban, egy egyéni sorsot, diktatúrában pedig pont ez nincs, egyéni sors. Vagy csak valami nagyon satnya, ami megy a többi közé, mert hamar eltapossák. És nem is ártatlan a mi főhősünk (a nevét nem említem, mert nincs), valójában rájön, hogy az olyan emberek nélkül, mint ő, nem lennének a kegyetlen gyilkosok – és fordítva. Az ember mindenképpen hibás egy kicsit, mondta Mersault a Közönyben, aztán Kertész Imre is írta, de valójában ez Kafka soha le nem írt mondata. Van ebben is valami kafkai, de azért annyira nem nyomasztó. Nincs egy hősünk, aki nem adja fel soha a harcot: a mi hősünk feladja. Kafka hősei soha nem adják föl, ez a tragédiájuk. Na persze itt is van olyan, hogy „szégyene talán még túléli őt”, de nem pont így. Kicsit gazdagabb, élménydúsabb, mint egy Kafka-regény, mégis, pont emiatt nem sikerül olyan erős atmoszférát megteremtenie, mint Franznak. Ez mondjuk nem baj, szerintem.

Ami a legérdekesebb, hogy két szereplőn kívül senkinek nincs neve, főleg az elbeszélő-főhősnek. Csak két kegyetlenkedő diktátor-félének van neve. (Joll és Mandel). Ebből valószínűleg rengeteg dolgot ki lehet olvasni, és csak egyet írnék le ide: egy diktatúrában tényeg csak a diktátornak van neve. A Szovjetúnióban sokáig csak Sztálin létezett, a többiek névtelenek voltak. Talán Hitler is hasonlóképpen egyedül fontos személyiség lehetett, bár tudjuk, hogy egyetlen ember képtelen egyedül elirányítani egy országot, főleg egy Birodalmat, ami háborúra készül a „barbárok” ellen. A béke csak illúzió, a háború örök.

6 hozzászólás
>!
Stendhal
J. M. Coetzee: A barbárokra várva

Nem is tudom. Vártam, csak vártam ennek az értékelésnek a megírásával, egész addig, amíg elfelejtettem az összes valamirevaló gondolatomat. Persze ez is nyomasztó volt. Mostanában csak ilyenekhez tudtam nyúlni. :/
Hogy miről is szól? Talán az ember kicsinységéről, a központosított hatalom mindenhatóságáról, a diktatórikus rendszer visszásságairól, és elsősorban arról, hogy mennyivel veszélyesebb a hatalom visszaélése egy kitalált, koholt ellenség általi fenyegetettségnél. (Ismerős?)

>!
Szimirza P
J. M. Coetzee: A barbárokra várva

Barbárok voltak, vannak , lesznek … csak éppen rá kell jönni kik is ők valójában… hogy valóban azok-e akikre egy valaki azt mondja, hogy azok… a legjobb ha mindenki maga dönti el…

>!
Dominik_Blasir 
J. M. Coetzee: A barbárokra várva

Néha mindenkinél eljön az a pont, amikor már úgy érzi, nincs tovább értelme kérdéseket feltenni, s feleslegesen válaszokat keresni. Coetzee-nél nem tudom, hogy mikor fog ez bekövetkezni, de remélem, hogy minél később. A barbárokra várva ugyanis olyan remekműve a Nobel-díjas dél-afrikai szerzőnek, amit mindenkinek el kellene olvasnia egyszer az életében. Nem azért, mert olyan korszakalkotóan zseniális lenne, ezt nem hiszem: viszont Coetzee tökéletesen ismeri az emberi lelket, és nem fél egészen a legmélyebb sötétségig lemenni.
„Itt az est, s a barbárok nem jönnek. Néhányan, kik a határról érkeztek, azt állítják: barbárok nincsenek” – szól megint Konsztantinosz Kavafisz. Barbárok talán nincsenek, mi, emberek viszont nagyon is vagyunk. És Coetzee-t olvasva közelebb jutunk ahhoz, hogy ne is legyen szükségünk barbárokra.
Bővebben: http://ekultura.hu/olvasnivalo/ajanlok/cikk/2014-11-04+…

>!
petibácsi
J. M. Coetzee: A barbárokra várva

Hogy léteznek-e a barbárok?
Mivel még senki sem találkozott, és mivel a regény végéig senki nem is találkozik velük, sosem tudjuk meg, hogy valóban léteznek-e, és ha igen, veszélyesek-e. Ebben az értelmezésben a barbárok egyfajta Godot, de nem remény, hanem sokkal inkább kényszer, és nem az emberi természet szüli őket, mint inkább az államapparátus kényszeres bűnbakképzése, azokra a problémákra, félelmekre, melyeket már nem tud a szőnyeg alá söpörni.
És ha ezt nézem ez egy nagyon-nagyon fontos könyv, majdhogynem az 1984 szintjén, hiszen ezt a fajta bűnbakképzést, amikor egy kormány a vélt vagy valós frusztrációk felnagyításával, majd színjátékszerű megoldásával igyekszik legitimálni és fenntartani a hatalmát, mi is nap mint nap láthatjuk (ha nem is az ennyire erőszakos szélsőségekig, ameddig ezt a regény elviszi), maximum nem szívesen gondolunk bele, mert ez borzasztóan aggasztó.
Ami miatt nem csillagozom a könyvet, az az, hogy a főhősünk az bizony nem egy Winston. Noha folyamatosan szembeszáll a parancsokat vakon és vérszomjasan teljesítő birodalmi katonákkal, látszólag magabiztos és céltudatos, mégis sokszor cselekszik következetlenül, érzelmei ambivalensek, többször cáfolja, vagy felülírja korábbi következtetéseit, ami elég zavarba ejtő (többször hasonlítja is magát pl. értetlen gyerekhez meg csecsemőhöz). Egyfajta zavarodott forradalmár, na, nem mindig tudtam vele azonosulni.
Meg állítólag a fordítás sem a legjobb, de ezt nekem nincs lehetőségem megítélni, annyit mindenesetre láttam, hogy a rövid, tömör mondatok jellemzik a szöveget, ami nem feltétlenül hátrány, de nem is előny.
Ha találni is gyengéit, szerintem ez egy nagyon „nagy” könyv, érdemes olvasni, még akkor is, ha a rengeteg megaláztatás és erőszak miatt néhol nehéz is. Engem mindenképpen arra ösztönöz, hogy a jövőben olvassak még a szerzőtől.

1 hozzászólás
>!
Banditaa P
J. M. Coetzee: A barbárokra várva

Próbáltam nem aktuálpolitikai problémákat beleolvasni a könyvbe, de a fikció sajnos nem mindig marad fikció. Különös könyv ez, olyan szépen ír rettenetes dolgokról, hogy aztán nem is érted, miért fáj ez annyira.


Népszerű idézetek

>!
Oswald P

Az utolsó pillanatig nem tanulunk semmiből. Lelkünk legmélyén mindannyiunkban gránitkemény, taníthatatlan mag rejlik.

305. oldal (Art Nouveau Kiadó, é. n.)

>!
Ciccnyog ISMP

„Szörnyű dolgok történnek éjszaka, míg alszunk." A sakál kitépi a nyúl beleit, de a világ forog tovább.

51. oldal

>!
vargarockzsolt P

Kiviszem a gyékényemet az erődfalra, ahol az éjszakai szellő kissé felüdít a hőség után. Többen is kifeküdtek a város lapos tetőire, alakjuk kirajzolódik a holdfényben. A köztér diófája alól még mindig beszélgetés hallatszik. Pipa fénylik szentjánosbogárként a sötétben, fénye hol eltompul, hol felerősödik. A nyár lassan a végéhez közeledik. A kertek gyümölcsfái roskadoznak a terhük alatt. Fiatal koromban voltam utoljára a fővárosban.
Hajnalban ébredek, lábujjhegyen lesétálok a lépcsőn alvó katonák között, akik forgolódnak, sóhajtoznak, miközben anyjukról, szerelmükről álmodnak. Ezer és ezer csillag tekint le az égről. Valójában a világ tetején vagyunk. A szabad ég alatt ébredőt elkápráztatja az éjszaka.

6-7. oldal

1 hozzászólás
>!
Oswald P

Való igaz, a világ az éneklőké és a táncolóké!

136. oldal (Art Nouveau Kiadó, é. n.)

1 hozzászólás
>!
Ciccnyog ISMP

– Nem akarok a barbárokra gondolni – mondja. – Túl rövid az élet ahhoz, hogy a jövő miatt aggódjunk.

322. oldal

>!
Cheril

Hogyan lehet kiirtani a megvetést, különösen, ha azt semmi egyéb nem indokolja, mint az étkezési szokások különbözősége vagy a más szemvágás?

110. oldal

>!
Oswald P

…bármelyik férfi elveszítheti a fejét egy nő miatt.

117. oldal (Art Nouveau Kiadó, é. n.)

>!
Oswald P

A szerelmes bolondokat kinevetik, de a végén mindig megbocsátanak nekik.

271. oldal (Art Nouveau Kiadó, é. n.)

>!
Alexa88

Az őrök összeterelik őket; a reményvesztett nomádok, halászok betegen, kiéhezve, összetörve, megfélemlítve húzódnak meg kis csoportokban az udvar sarkában. Bárcsak véget érne a világtörténelemnek ez a sötét fejezete, bárcsak örökre eltűnnének ezek a rút emberek a föld színéről, és mi új életet kezdhetnénk, új birodalmat alapíthatnánk, melyben nem lenne többé igazságtalanság és fájdalom. Nem lenne nehéz kiűzni őket a sivatagba (talán ha élelemmel látnánk el őket, még egyszerűbb lenne), ásatnánk velük egy gödröt, melybe mindannyian befeküdhetnek (vagy akár mi ásnánk nekik!), és örökre eltemetnénk őket, aztán visszajönnénk a falakkal körülvett városba, új célokat tűznénk ki, új döntéseket hoznánk. Ez azonban nem az én módszerem. Egyedül a Birodalom új emberei hisznek az újrakezdésben, abban, hogy tiszta lapokkal új fejezetet nyithatnak; én pedig küszködve járom régi utamat, és remélem, ha a végére érek, rájövök, miért gondoltam mindvégig, hogy megéri.


Hasonló könyvek címkék alapján

Nadine Gordimer: July népe
Nadine Gordimer: Önvédelmi fegyver
André Brink: Homokba írt történet
Wilbur Smith: Harag
S. L. Grey: Az apartman
Josh Malerman: A végzet tébolyult kereke
Lesley Lokko: Veszélyes vonzódás
André P. Brink: Fekete éjbe nézve
Bear Grylls: Az orrszarvú dühe
David Lytton: A ketrec szabadsága