Ezt a könyvet 2000-ben, egy nyaralás során olvastam először, még kölcsönpéldányban. A legjobb barátom hosszan győzködött, hogy ne riasszon el a hype (mert már akkor is elég nagy volt körülötte) ez tényleg jó könyv. Némi kétellyel kezdtem bele, aztán egyszer csak azt vettem észre, hogy notórius koránkelőként 2-3 reggel alatt végeztem is vele, míg a többiek még az előző, hajnalba nyúló bulizást próbálták kipihenni.
Már akkor is furcsán nosztalgikus hangulatom támadt olvasás közben, ami ráadásul társult valamiféle otthonosság érzettel is, amit sokáig nem tudtam hová tenni, egyszerűen csak élveztem, ahogy engem is berántott magával HP világa.
A legutóbbi újraolvasás során ébredtem rá, hogy mi is volt ennek az oka. Egész egyszerűen annyi, hogy Harry számára – és olvasás közben a számomra is – az egész varázsvilág és főleg Roxfort a valahová tartozás élményét adta meg.
Mert, ha jól megnézzük, akkor Harry egész gyerekkora nem egyszerűen rohadtul el lett cseszve, de a totális gyökértelenségről szólt.
Nem csak azért, mert árván maradt, és egy full kreténekből álló, diszfunkcionális pótcsaládban nőtt föl, hanem mert akik tehettek volna azért, hogy valamennyire egészséges lelkivilággal nőjön fel, magára hagyták. A környezete pedig napi szinten sulykolta, hogy értéktelen és jelentéktelen. És a körülötte élőkre nézve csak az tanulhatta meg, hogy milyen nem akar lenni.
Persze elég értelmes, hogy megőrizze a józan eszét és – bár ezer meg egy oka lenne rá – mégsem mérgezi meg a nevelőcsaládja iránti gyűlölet, és valójában nem is akar tőlük mást, csak, hogy hagyják békén.
Valójában minden furasága ellenére csak egy hétköznapi srác akar lenni, akit nem közösítenek ki, és elfogadnak olyannak, amilyen.
Ezért lesz számára menedék a Roxfort, de nem csupán menedék, hanem az az otthon, amire vágyott. Hiába vannak itt is konfliktusai, de ezek mind eltörpülnek amellett, hogy végre úgy érezheti, hogy a helyére került, és itt végre esélye lesz kitalálni, hogy mi is akar lenni.
Mert arról még gőze sincs.
Megvan az a jelent, amikor Teszlek Süveg elvégzi a beosztást? Harry pedig csak egy dolgot hajtogat magában, hogy „Ne a Mardekárba!”. Szóval, azt már tudja, hogy mi nem akar lenni, de hogy mi igen…? Nos, azt kitalálni sokkal keményebb feladat.
Valójában az egész varázslósdi nem nagyon izgatja – a mágia tanulása csak feladat, amit főleg azért csinál, hogy az iskolában maradhasson.
A kiválasztottságáról szóló történetektől is inkább feszeng és nem is érti, hogy mire fel bálványozzák.
A kviddics az első dolog, amiben megtalálja a felszabadultságot, amivel kapcsolatban úgy érzi, hogy végre őt magát, a tehetségét értékelik az emberek.
De persze ez is kevés.
Kellenének neki az emberi kapaszkodók, hiszen egész életében nem volt senki, akihez igazodhatott vagy akitől tanácsot kérhetett volna, de a Roxfortban legalább McGalagony és Dumbledore felveszi a mentor szerepet.
És fontos, hogy egy gyerek közelében legyen valaki, akitől tanácsot tud kérni, de ez nem elég.
Szerintem a könyvben az egyik legerősebb jelenet az, amikor Harry Edevis tükrébe pillantva meglátja a szüleit – akik büszkék rá. A feltétel nélküli szeretet és elfogadás, ami hiányzik neki – és az, hogy végre ő is igazán szerethessen valakit.
De ahhoz, hogy ezt elérhesse még Harrynek elég sokat kell még tanulnia.
