A ​Szélhámos és a Varázsló 88% 172 csillagozás

Retro-értékelés következik.

Az első fantasy regényemmel 13 évesen találkoztam egy erdei iskolának nevezett kölyökkínzó programon, amikor a derék ferencesek eltávolítottak a monitorok áldott ragyogásától (és a frissen megjelent Age of Empires II-től) és kidobtak egy erdő kellős közepére egy néhai kastélyba a Gerecsében. /Akkor nem éppen, de utólag iszonyú hálás vagyok nekik érte – szemvillanás alatt igent mondanék egy hasonlóra, szinte bármi más programmal szemben./ Ez volt A téli éj sárkányai, és bár A Gyűrűk Urát és A szilmarilokat már részben olvastam, ez egyszerűen lehengerelt. Ja, hogy van egy komplett irodalmi zsáner, ami mágusokkal, sárkányokkal, lovagokkal, kardokkal és kitalált történelmekkel foglalkozik? Bakker, nekem erről miért nem szólt senki?! – Mindenkit emlékeztetnék, akkor még nem az internettel a farzsebünkben szaladgáltunk az erdőben, sőt, mobilja is csak egy srácnak volt az osztályban.

Gyönyörű kor volt.

Úgyhogy visszatérve a civilizációba hanyagolni kezdtem szegény Age of 2-t, és helyette összehaverkodtam a Babits Mihály könyvesbolt minden létező négyzetcentijével és fantasyt meg sci-fit vadásztam. És tavasszal ráakadtam A szélhámos és a varázslóra.

Addigra már a magyarul akkorra megjelent Dragonlance-ek és Forgotten Realms könyvek tekintélyes hányadát elolvastam, a könyvtárnak rendelkezésre álló MAGUS könyvei mellett. És akkor jött ez a Goldenlane és úgy átírta a fantasyvel kapcsolatos elképzeléseimet, mint szende mangarajongó világnézetét az első csápos hentai: nagyon.

Csak nekem jó értelemben.

Ó, szóval ezt így is lehet? Hogy a főhős nem feltétlenül elkötelezett világmegmentő lokálpatrióra (klisé 1) vagy akarata ellenére a jó ügy oldalára rángatott piti tolvaj (klisé 2), esetleg rendje által kivizsgálásra küldött, esetlen, de amúgy jó arc máguspalánta (klisé #3)? Hogy a mágus nem feltétlenül egy testileg összetört srác, vagy egy szőrös, vén profi (mint ahogy a borítón látható Sean Connery-imitátor utal rá)? Hogy lehet ez humoros is, nem csak elvétve egy-egy karakter vagy helyzet alapú poént lehet elsütni (barbár beszól a mágusnak, törpe beszól az elfnek, stb)? Sőt, lehet fantasyt írni kompletten nem tolkieni világban, mindenféle hegyesfülű népség nélkül?

Mind=blown.

Adott ugyanis egy főhős, akinek nem célja megmenteni bárkit és bármit, ő csak szeretne minél több kártyaasztaltól teli zsebbel felállni, minél több bugyiba bejutni, valamint csak még egy napot túlélni. Mindhárom vágya kapcsán bajba kerül, és az egyik baj annyira hosszútávúnak bizonyul, hogy az egész kötetet végigszívja miatta – és a végére még egy kis személyiségfejlődésen is keresztülmegy (igen, fantasyben is létezik ilyen, khm HarryPotter, khm).

Nem spoilerezek, még annyit elárulok, hogy a világ bemutatása is ragyogó – hiszen honnan máshonnan tudna meg az ember többet egy univerzumról, mint egyik koszos fogadóból a másikba futva, főtereken üldögélve, cselédekkel csevegve (majd az úrnőik ablakán bemászva)?

Ha szeretnél komoly téteket felvonultató fantasyt olvasni, amit mégis végigröhögsz az első sortól az utolsóig, ez a te könyved. Engem 14 évesen levett a lábamról – most te jössz. A mai napig etalonnak tartom, fél kezemen meg tudom számolni, hány jobb klasszikus értelemben vett fantasyt termelt ki a magyar irodalmi szféra – mert nagyjából egyet sem. Ezzel a könyvecskével a zsáner egyik hazai csúcsteljesítményét veszed a kezedbe.

Az égiek a tanúim, hogy így van.

2020/31.

Szórakoztató kalandregény egy kedves (anti)hősről, amelyben már az első pillanatban a dolgok sűrűjébe kerül az olvasó. Nekem néha túl sok is volt a cselekmény, az első részben még csak kapkodtam a fejem, és próbáltam talpon maradni, megemelve az ingerküszöbömet; de a második részben simán eltemettek a cselekmény-hullámok. Ekkor csak 4 csillagra gondoltam, de a harmadik rész kifejezetten jóra sikeredett. A főbb karakterek már hozták magukat, a csatlakozók szépen felépültek, leginkább itt élveztem az olvasást. És hát a befejezés egészen kiváló, a korábbi két hosszú résznek is nyomatékosító funkciója lett, korrekt a 4,5.

Az utolsó tucatnyi oldalt még egyszer átolvastam. Tekinthetjük kissé hosszú epilógusnak, de örök igazság, hogy a jó epilógus mindig jó regényre utal.

Jó kis Goldenlane-könyv, tetszett, jók voltak Argos kommentárjai, az a tipikus szerethető rosszfiú.
Esmae karaktere is nagyon jó volt.
Nekem jobban tetszenek a váltott szemszögű Goldenlane-könyvek, így ezért kap csak 4,5 csillagot.
És ez milyen borító már?? A beholderes sokkal jobb.

Z S E N I Á L I S ! ! !

Van egy olyan érzésem, hogy Goldenlane mindig kicsit ugyanazt a regényt írja, de olyan jól építi fel köré a világot, a szereplőket, a párbeszédeket, meg úgy általában mindent, hogy ez senkit nem érdekel. (Félreértések elkerülése végett: engem sem.)
Nagyon szerettem, hogy ezt a világot abból a szemszögből ismerhetjük meg, amiből a legjobban átérezhetjük a hangulatát: füstös kocsmák, kastélyok cselédszobái, piacterek.
Főhősünk senkit nem kímél: lehet az illető cseléd, apród, inas, lovag, egyházfő, hadúr, orgyilkos, vagy maga a király, Argos bárkit maga mellé tud állítani, át tud vágni, vagy legalábbis el tudja érni, hogy még öt percig nem vágja át a torkát, és neki ennyi idő bármire elég. Különösen tetszettek a részek végén megtalálható krónika részletek, ahol elolvashatjuk, hogy az előtte lévő kb. 200 oldalon végigvitt ámokfutás hogyan maradt fent a történelem későbbi korszakának krónikájában.
Egyébként Argos maga annyira pofátlan, hogy az elején nem is kedveltem túlzottan, mert olyan szinten nem érdekelte semmi azon kívül, hogy a pillanatnyi célja meglegyen, hogy őszintén sajnáltam kb. mindenkit, akivel összehozta a balsors. XD Szerencsére később látható nála némi jellemfejlődés, ami sokat javít a helyzeten.
Kombinálásra hajlamos agyam pedig nem lenne meglepve, ha kiderülne, hogy a Napnak fénye ciklus világának középkorában játszódott a történet, és Sid Argos valamiféle leszármazottja. :D
Összességében nagyon jó ez a regény is, nekem egy problémám van igazán vele: a második rész vége annyira monumentális, hogy ahhoz képest kicsit leül a harmadik rész eleje. De nem kell aggódni, csak egy kicsit.

Unikum. Egy fantasy, amiben a főhős nem akar világmegváltani. Sőt semmit sem akar a szép nőkön kívül. Persze ahhoz, hogy ezt elérje, a szép szavakon, csábító pillantásokon kívül pénz is kellene, de az nincs. Már nincs. Pedig valaha volt, és és akkor folyt a bor, peregtek a kártyalapok, jöttek a barátok, voltak kapcsolatok. Most nincsenek, de sebaj. Némi szélhámossággal, sok szemtelenséggel, néhány hamis lappal még mindig mindez elérhető. Hacsak egy mágus közbe nem szól… És nem ad némi feladatot… És nem kell közben egy kicsit megérni… De közbeszól, ad, és… Főhősünk fogcsikorgatva engedelmeskedik, az olvasó pedig remekül szórakozik.

Ha kicsi a tét, a kedvem sötét.

Ez egy könnyebb hangvételű, kalandos fantasy, ahol a főszereplő egy amolyan jóképű, erősöklű, furfangos figura, aki csak a mának él, legfőbb célja, hogy mindenféle nőket szedjen fel, és a végtelenségig optimista. Kicsit Terrence Hill jutott eszembe róla némelyik filmjéből.
Három szinte különálló történetből áll a könyv, ezek közül nekem a középső tetszett a legjobban, itt egy városon belül kellett kijátszani egymás ellen különböző hatalommal bíró feleket, érdekes és szórakoztató volt. Az első kicsit unalmasabb volt, itt a menekülésen volt a hangsúly, a harmadik a kettő között volt, szerintem itt már nagyon elszállt a történet, túl nagy lett a tét, ráadásul túl gyorsan oldódott meg minden a végén. Ebben a részben jelent meg a kedvenc mellékszereplőm (egy gyerek), ő sokat adott a könyv harmadik feléhez.
Nekem kicsit sok volt, hogy a főszereplőben egyesül minden tulajdonság, amik az Isteni balhéban két szereplőre jutottak, szerintem jobban működik a két főszereplős felállás, a nézőpontváltásokkal egy jó ritmust lehet adni a regénynek, ami számomra élvezetesebbé teszi.
Összességében lehetne több csillag is (vagy kevesebb), jól kitalált könyv, csak nem nekem való :)

Jó sok gondolatot keltett bennem ez a kötet. :) Első körben felidézte a jó kis emlékeket arról, amikor rengeteget m.a.g.u.s.-oztunk tizenévesen.Olvastam halomba a regényeket is, és arról álmodoztam, hogy majd egyszer én is milyen jól megírom majd a karaktereink kalandozásait. :) (Hát, egy novellára futotta is, de ez most mellékes.) Szinte hallottam a háttérben a kockacsörgést, az üdvrivalgást a dobott sikerek után, előttem volt a játékosok vigyora, amikor rájönnek, hogy az adott szituból hogyan jönnek ki. Tulajdonképpen nagyon klassz kis sandbox-kaland volt ez az egész szerepjátékos múlttal szemlélve, és egyszerűen rohadt jól kijátszott mindent a játékos és a karakter. Na jó, kicsit már untam, hogy a nőkkel kapcsolatban Argos mindent „megdobott”, de ez is csak amolyan cicomája volt a szövegnek, mint az, hogy majdcsak lesz valahogy. :))
Aztán jött az, hogy úú, én ezt a történetet huszonévesen de nagyon bírtam volna. Az a magabiztosság, pofátlanság és könnyedség, ahogyan a kanyarokat, és emelkedőket veszi a főhős, és a legjobb értelemben ugyanez a szerző részéről, ahogy vezeti a fonalat – tényleg figyelemre méltó. És de jó lett volna meríteni a példából… mondjuk egy-két szóbeli vizsgára készülve, vagy éppen ott megjelenve. :))
Aztán mostani fejjel belegondolva… oké, tényleg szórakoztató volt, főképp az előző kettő miatt. De azért azt is meg kell jegyeznem, hogy voltak oldalak, amikor veszettül untam az üresjáratokat, lebegtető agymenéseket, azt, hogy az ízlésemnek túlságosan is lineáris az egész történet, és hogy az olvasói fantáziának alig marad tér a cselekményt illetően… na ilyenkor Danny Glover viszonylag rendszeresen fel-felidéződött bennem. :)

Mindent összevetve egy szórakoztató történet, strandra, szünidőre, kikapcsolódni tökéletes. A kedvemet nem szegte, hogy további Goldenlane-eket olvassak. Köszi az élményt, J! :)

Minden évben törekszem kortárs magyar írótól is olvasni, ebben az évben a Delta Vision üdvöskéjére, Goldman Júliára esett a választásom, és az időrendben először megjelent könyvét szúrtam ki magamnak.

Ez a könyv igazán kellemes szórakozást kínál és könnyed kikapcsolódást garantál. Műfajra talán fantasy lehet, bár még soha nem olvastam olyan fantasyt, ami az adott világ történéseivel ilyen keveset törődött volna. Ugyanis a három kisregényből összeálló történet lényegében arra fókuszál, hogyan tud a „főhős” (itt a hőst nagyon idézőjelben kell érteni) minél több pénzt kicsalni, minél több és minél vagyonosabb és befolyásosabb embert átejteni, minél több nőt felhajtani, minél többet inni és tékozolni. És a látszólag értelmetlen és következetlen cselekményből egyszer csak körvonalazódni látszik valamiféle terv, ami aztán valahogyan mégiscsak befolyásolja az eseményeket.

Nem hiszem, hogy sokáig meg fog maradni a fejemben, Argos túlságosan léhűtő, nem tudtam vele azonosulni. Kissé idegesítő és teljeséggel hihetetlen (talán már hiteltelen is) a folyamatos életben maradása. A szereplők könnyen rászedhetők és átejthetők, a nők túl könnyűek, a pénz túl gyorsan jön és megy. De hát végül is ez a fantasy lényege: elhitetni az olvasóval, hogy ez egy másik világ, ahol máshogy mennek a dolgok.

A mágiáról elenyészően keveset ír, a világról semmit sem tudunk meg. A szereplők jópofák de könnyen felejthetőek. Egyszer elment, de nem az újraolvasós fajta. Jóindulatú négy csillag, mert néha tényleg jókat nevettem.

Ha tehetném, ennél jóval több csillagot adnék. Minden egyes percét imádtam, és alig bírtam letenni. Már nagyon régen nem szórakoztam ennyire jól egy könyvön. Azt hiszem, mindenképpen fogok még olvasni a szerzőtől.