Zavaros ​idők 27 csillagozás

J. G. Farrell: Zavaros idők J. G. Farrell: Zavaros idők

A Zavaros idők az ír polgárháború előtti és alatti időszak egyszerre komikus és melankolikus szatírája. Hőse, Brendan Archer őrnagy 1919-ben elindul Írországba, hogy felkeresse azt a hölgyet, akiről sejteni véli, hogy a menyasszonya. Az őrnagy a düledező Majestic Szállodából figyeli, ahogy Írország a szabadságáért küzd Nagy-Britannia ellen. A regény groteszk világában a megosztott ír társadalom különbségeit, igazságait és beszűkült tévedéseit egy olyan ember szemével látjuk, aki kívülállását egyre kevésbé tudja megőrizni, naivitását mindinkább elveszti.

Eredeti megjelenés éve: 1970

A következő kiadói sorozatban jelent meg: Valahol Európában

>!
L'Harmattan, Budapest, 2013
460 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789632365060 · Fordította: Mesterházi Mónika
>!
L'Harmattan, Budapest, 2013
452 oldal · ISBN: 9789632365060 · Fordította: Mesterházi Mónika

Kedvencelte 7

Most olvassa 1

Várólistára tette 54

Kívánságlistára tette 41

Kölcsönkérné 1


Kiemelt értékelések

>!
Csabi P
J. G. Farrell: Zavaros idők

Milyen lehet egy regény, aminek még külön Booker díjat is létrehoztak?* (enyhe csúsztatás). A kérdés költői.
Farrell regénye 1919-21-ben játszódik Írországban, a függetlenségi küzdelem idején. Nem írom, hogy háború, mert az nem volt, valamiféle partizánharc folyt, amit ma már inkább terrorizmusnak hívnának, mindenesetre abszurd idők voltak. Egy birodalom érezte meg az összeomlás előszelét, egy nép vett nehéz búcsút a világuralmi álmoktól. Karótnyelt katonatisztek és vénlányok erkölcsi tartása már kevésnek bizonyult a romok fenntartására.
A történet helyszíne zömmel a Majestic, egy angol nemes „vezette”, egykor patinás szálloda, ide érkezik az őrnagy, hogy megtalálja élete párját, de csak panoptikumát találja az angol előkelő (és kevésbé előlelő) osztálynak, valamint a kiszolgáló személyzetként működő bennszülötteknek (l. írek). Aktív tehetetlensége beleragasztja ebbe a groteszk világba, nem tud továbblépni, végül ő maga lesz az utolsó mohikán. De aki többet akar megtudni a regény világáról, az olvassa el Dragomán György remek utószavát (http://gyorgydragoman.com/…).
Amit én kiemelnék, az a könyv humora, az a könnyed irónia, amit csak angol (jó, félig ír) szerzőknél tapasztaltam. Az emberiség nevetve válik meg a múltjától, de nem jókedvűen., hogy Marxot idézzem, de ezt itt Közép-Európában nem tudjuk, sőt, megválni sem tudunk a múltunktól, de az angolok valahogy tudják. Farrell úgy építi fel a regényt, hogy végig mosolygunk, néha nevetünk a szerencsétlen angolok élhetetlenségén, miközben a háttérben ott van a kegyetlenséggel és lázadással teli ír vidék, az arctalan tömeg, ahonnan bármikor előléphet egy pisztolyos férfi. Csak a regény legvégén komorul el végleg a hangja.
Irigylem őket, mennyivel könnyebb így.

* 1970.-ben megváltoztak a díj szabályai, így az egész 1970-es termés díjazatlanul maradt. Negyven évvel később jutott eszébe valakinek ez az apró lyuk a díj történetében, és létrehozták az egyszeri Lost Man Booker Prize-t, amit végül ez a könyv nyert el.

9 hozzászólás
>!
Kuszma P
J. G. Farrell: Zavaros idők

Nálam ez a L'Harmattan sorozatának legjobb könyve. Persze van egy atomnyi csúsztatás a borítón: Farrel mint ír szerző prezentálja a hárfásokat, holott ő félig angol amúgy. De gyanítom, ez a kétlakiság adja meg a savát-borsát a könyvnek, mert elég kívülálló ahhoz, hogy mulasson az angolok és írek abszurd viselkedési mintáin, de ugyanakkor elég bennfentes, hogy elszomorítsa ez az abszurditás.

A Zavaros idők egy nosztalgikus, groteszk játék az angol birodalmi ábránd amortizálódásáról. Archer őrnagy egy világháborús traumából lábadozva érkezik 1919-ben Írhonba, hogy rájöjjön, a hölgy, akivel végiglevelezte a világégést, vajon a menyasszonya, vagy sem. Így száll meg a lassan rothadó Majestic Szállodában, és egyre inkább belekeveredik a Sinn Fein és a protestánsok egyre mocskosabb villongásaiba. Farrell egyik legnagyobb bűvészmutatványa, hogy ezeket a konfliktusokat nem naturálisan mutatja be, hanem valami visszafogott, intelligens humor szűrőjén áttörve – ezekben a tréfákban ne keressünk térdcsapkodást, buszon kibuggyanó kontrollálhatatlan kacajt: annál inkább bújkáló szomorúságot valami megfogalmazhatatlan dolog elvesztése miatt, és azt a bizonyosságot, hogy az igazság annál kevésbé van a birtokunkban, minél gyakrabban hivatkozunk rá.

A másik telitalálat a szálloda ábrázolása: az egykor dicső luxushotel, melyben a birodalom romjain tengődő vénkisasszonyok tengődnek csak, pár bolond cseléd, és persze Edward, a tulajdonos, aki az unionisták (brit-pártiak) tőről metszett képviselője. A Majestic elég egyértelmű analógiának tűnik: ahogy az ablakok megvetemednek, a tetőről lepotyognak a cserepek, a pálmaház növényei a legváratlanabb helyeken törik át a padlót, a macskák pedig egyre több szobát sajátítanak ki maguknak, úgy rozsdásodik az angol jelenlét is a szigeten. Mindezt Farrell a szokásos eleganciával tárja elénk – nekem kicsit a Száz év magány záró taktusai, az apokaliptikus pusztulás képe ugrott be (tudjátok, a hangyák, meg az eső), csakhogy valami anglo-ír díszlet előtt. (És eszembe jutott a Hollywood-i lidércnyomás c. film is a Coenektől, csak éppen ott nincsenek finoman lereszelve az ábrázolás élei.)

Ajánlom mindenkinek, aki 1.) odavan az írekért 2.) odavan a britekért 3.) odavan a finom humorú, ravasz történetekért.

8 hozzászólás
>!
kaporszakall
J. G. Farrell: Zavaros idők

Ír író ír? Vagy angol író ír? És a legtöbb ír író mért nem írül ír (beleértve Jonathan Swift, G. B. Shaw, James Joyce és W. B. Yeats munkásságát is)?

Ez a Farrell nevű pofa is félvér, vagy tán egészen az? Anyja szájából édes volt a krumpli, apja szájából szép volt az igaz? Úgy tűnik, a legtöbb írt nem zavarja a nyelvi kérdés. A 'nyelvében él a nemzet' rájuk nem áll, a negyven milliónyi ír származású amerikai, miközben könnyet morzsolva tapsol Michael Flatley monstre produkcióinak, és nosztalgikus pillantásokat vet a térképen az óhazára, maga is hamisítalan angolsággal bazsevál.

Az első világháború után, a többi békeszerződést némileg lekésve, de nem elmellőzve létrejött a független Ír Szabadállam (Ulster, a mindenkori Erisz almája nélkül, node mégis). E nehéz fájdalmakkal világra jött ország születési görcseit mutatja be ez a kitűnő regény, klasszikus elbeszélő stílusban, de erősen groteszk felhangokkal. A történelmi folyamat modelljéül az egykor jobb napokat látott vidéki szálloda, és a benne tengődő, lepukkant éltes urak és hölgyek gyülekezete, mint a Brit Birodalmi Gondolat egyik utolsó védőbástyája és annak kiéhezett végvári vitézei szolgálnak. De az analógia így túlságosan szájbarágós lenne. Farrell ennél ravaszabb, és egy nyomasztóan hiteles, Kafka kastélyához méltón depresszionáló, részleteiben eleven és a szemünk láttára széteső kisvilágot teremt, amibe a kívülről érkezett, a világháború poklában már kellőképpen elzsibbasztott főhős először csak belekóstol, majd fokozatosan beleilleszkedik, végül belekorhad.

A kötet közepe táján azt mondtam a feleségemnek: 'a miliő pont olyan, mint Dérynél, a G. A. úr X.-ben'. És amikor Dragomán György (remek) utószavában a regényt ugyancsak Déry munkájához hasonlítja, büszkén kihúztam magam: lám, én is észrevettem… S a párhuzam nem csupán a környezetben mutatkozik, hanem még a cselekmény egy fontos motívumában is: spoiler

Ez a regény jó példa arra, hogy különösebb stilisztikai hókuszpókuszok nélkül, klasszikus eszközökkel is kiváló művet lehet alkotni. Egyben sajnálom azokat a magyar olvasókat, akikhez ez a munka – eredeti, 1970-es megjelenése óta a 2013-as hazai kiadásig – nem jutott el. Kár hogy a kreatívírás-gyorstalpalón végzett amerikai bestseller-szerzők magyar nyelvű kupacai mellé ez a fordítás negyvenhárom évig nem fért be.

No, de most már egy ideje itt van, hát olvassátok minél többen!

2 hozzászólás
>!
ddani P
J. G. Farrell: Zavaros idők

„Hanging on in quiet desperation is the English way” – valahol már a könyv felén túl ez a dalszöveg-sor bújt elő a fejemben, mintegy összegezve a főszereplő őrnagy félig-meddig allegorikus megpróbáltatásait a Majestic szálló hanyatló, birodalmi hodályában. Ami azt illeti, írországi történet létére ez a remek könyv főleg az első világháborút követően birodalmuk végnapjait megélő angol előkelők gyarmati életét ábrázolja.
Érthetetlen és elviselhetetlen emberek ezek az angolok: ír vadak közt a civilizált britek olvassák a híreiket az alacsonyabb rendű, általuk jótékonyan kolonizált ám hálátlan bennszülöttek rakoncátlan rosszalkodásáról, itt és világszerte. A saját látókörük sajátos mértékű átfedésben van a hivatalos és társadalmi, társasági elvárásokkal. Udvariasan inkompetensek a legalapvetőbb emberi, érzelmi problémákban. Kötelességtudóan igyekeznek mindennek és mindenkinek megfelelni. Rendkívül öntudatosan igyekeznek nem észrevenni az elkerülhetetlen összeomlást. Empátiát szórványosan nyilvánítnak emberek és állatok iránt, már amelyikük nem full patologikus eset, miközben felfelé nyalnak, lefelé taposnak.
Közben kirohad alóluk a padló.
És mindez kegyetlenül, ironikusan, bohózatosan és börleszkesen mulatságos, a történelmi tablóságot mármár feledteti ez a Roald Dahl-történetbe oltott Waczak Szálló. Remekül szórakoztam!

>!
Ildó P
J. G. Farrell: Zavaros idők

     Elkezdtem olvasni a könyvet, és azt gondoltam: Te jó ég, hova csöppentem én?! Elsőre valóban senki sem tűnt normálisnak ebbe a szállodában, óriási jövés-menés, különc szereplők, abszurd helyzetek. Aztán kezdtem valahogy ráérezni erre a hangulatra, pedig – finoman fogalmazva – tőlem távol áll ez a fajta angol humor. Itt valahogy mégis működött a dolog számomra is, és ez azért csak jelent valamit.
     Az a regény legnagyobb bravúrja, hogy a Majestic szálloda állapota hűen tükrözi a kor eseményeit, pedig ezekről az angol-ír, katolikus-protestáns ellentétekről, összetűzésekről csupán egy-egy újságcikkből értesülnek a szereplők és mi is. Ez az egész motívum mégsem válik elcsépeltté, sablonossá bármennyire is annak tűnhet, ugyanis az egész hanyatlást valami hihetetlen légkörben jeleníti meg a természet erejével, mely visszafoglalja a területet; a falak, tető pusztulása mellé a személyzet józan eszének elvesztésével. Ahogy kifordul a világ önmagából, úgy enyészik el épület és ember egyaránt, és ez már egy egészen másfajta őrület, mint amit még az elején éreztem. Ez már sokkal inkább hátborzongató.

>!
Peónia
J. G. Farrell: Zavaros idők

J.G.Farrell regénye nem lett az enyém, pedig a felvetett témával nem lehet veszteni! Minden múlik, mállik, enyészik a világon a nagy birodalmak dicsőségétől és stabilitásától kezdve az emberi élet végbe fordulásáig. A család, az egyszerű érzelmek, az értékrendek épp olyan esendőek, szétforgácsolódóak, mint az omladozó épületek. Talán csak az előítéletek, a semmire sem jó (magunkat favorizáló, erősítő és másokat kirekesztő) eszmék, a gyűlölet és az illúziók tartják össze a világot. Igen, valami fontos kérdés közepébe talált bele Farrell. Szellemes metafora az egyre inkább szellemszerűvé váló szálloda, tipikus (és iszonyúan idegesítő) figura a benne céltalanul ődöngő őrnagy. Nem lehet hozzá életszerűen viszonyulni, ő sem tud másokhoz viszonyulni, így minden kapcsolat groteszk, mint ahogy a világ is egyre groteszkebb. Farrell ügyes, vagyis nemcsak a téma jó, jó az is, ahogy bemutatja. Mégsem tudtam a Zavaros időket jóízűen olvasni. Uram, bocsá! Untam. Talán azért, mert hiányzik belőlem a fogékonyság az angol humorra, így épp a regény egyik fontos síkjából rekesztett ki ez a fogyatékosságom. Zavarban vagyok. Nem tudom, ez a velem született hiányosság vajon hány pont levonást jelentene, nálam, az olvasónál. Ehhez képest vérlázító, hogy nem és nem tudok 3 csillagnál többet nyomni Farrellre.. Pedig a Zavaros idők jó regény…

4 hozzászólás
>!
moni79
J. G. Farrell: Zavaros idők

Nagyon tetszett a regény: az író szarkazmusa, történelem- és társadalomábrázolása telitalálat (az utószóval együtt). Nem sokat tudok az írekről, de egyre érdekesebbnek tűnnek. A könyvben a társadalmi rendszerrel párhuzamosan omlik össze egy hotel, ami sokáig védettséget, izolációt és az események fölé emelkedést is jelentett a lakóinak. Míg a „valódi” világban emberek éheznek és harcolnak, a Majesticben bált rendeznek, nagy lakomákat csapnak, és közben próbálnak nem figyelni az épület látványos pusztulására. Persze ez az állapot nem tartható fenn sokáig. Önmagában is érdekes az allegória, ahogy a szereplők is, de azon is el lehet gondolkodni, mennyire igaz általánosságban, hogy nem kellene a döntéseket halogatni, benne maradni a fenntarthatatlan helyzetekben ahelyett, hogy foglalkoznánk a problémákkal. Szóval ez a könyv arról is szól, hogy nem szabad a látszat megtartásához ragaszkodni.

>!
milegyenanevem
J. G. Farrell: Zavaros idők

Az első világháború utáni években járunk Írországban. Keveset tudni arról, hogy Európa nyugati szeglete hogyan élte meg a világháborút követő éveket, mivel a nagypolitika, nálunk pedig Trianon értelemszerűen elterelte a figyelmet az ír nép függetlenedési szándékától. Farrell hihetetlenül jól megírt korrajzot tesz le elénk a Zavaros időkben. Egyaránt megismerhetjük a brit arisztokrácia változni képtelen, vaskalapos habitusát, és az írek hol racionális, hol pedig értelmetlenül erőszakos nacionalista törekvéseit. Egy öreg szállodaépület és a benne lakó angolok szemén keresztül látjuk az 1919-21-es éveket, kellő mélységgel megírva, ugyanakkor – tekintetbe véve, hogy mégiscsak angolokról van szó – a tipikus humor sem hiányozhat a lapokról. Érdekes, hogy bár mosolyt csal az arcunkra olvasás közben, mégis, a könyvben szereplő humor ahelyett, hogy oldaná a feszült hangulatát a könyvnek, csak még inkább fokozza a szereplők tragikumát. A köteten végigvonul egy szerelmi szál is, mely azért válik – számomra – különösen érdekesnek, mivel egy olyan ember érzelmi életébe enged bepillantást, akinek saját bevallása szerint nincs humorérzéke.
A könyvre véletlenül bukkantam rá, vagyis inkább a könyv talált meg engem, és nagyon örülök ennek a találkozásnak, biztos vagyok benne hogy olyan élményt adott a kötet, amire hosszú évekig emlékezni fogok.

>!
vadmalac
J. G. Farrell: Zavaros idők

ez a könyv az angol (és nem az ír) irodalom gyémántja, ha nem is korona: de gyémántja. Ironikus, erős, rendkívüli atmoszférája van.


Népszerű idézetek

>!
Csabi P

Bolton százados állt egy kicsit, udvariasan meghajolt, és átnyújtotta neki a virágot. A hölgy természetesen visszautasította. Ő meg csak állt ott, mosolygott. Kínzó csend. Úgy tűnt, bármelyik pillanatban féktelen haragra gerjedhet, előhúzhatja a revolverét, és kitöltheti a bosszúját a védtelen hölgyeken. Ehelyett azonban még különösebb dolgot művelt. Lassan, módszeresen, sziromról sziromra enni kezdte a rózsát. A hölgyek elképedve és riadtan nézték, ahogy rágja. Bolton nem sietett. Nem falta föl, ahogy az ember várta volna (ennek az embernek nyilván hiányzik egy kereke). A szájával egymás után leszakította a szirmokat, mindegyiket lassan csócsálta, látható élvezettel, amíg aztán nem maradt egy sem. De még akkor sem hagyta abba. A metszőfogaival leharapott egy darabot a szárból, nyugodtan szétrágta, lenyelte, aztán leharapott még egy darabot. Egy perc alatt az egész szárral végzett (amelyen két-három gonosz tüske is látszott). A hölgyek elképedve bámultak rá, de ő csak mosolygott, újra meghajolt, és ellépdelt.

212. oldal

>!
Csabi P

Egy reggel az őrnagy ott találta magát Edwarddal a krumpliföld közepén, a Majestic fallal körülvett területén belül, a gyümölcsös túlsó oldalán. Ott álltak némán, és nézték a zöld palánták sorát, amelyek közt az éjszaka folyamán kopár, rejtélyes kráterek keletkeztek, akár a kihullott fogak üres gödrei.
– Most már a falon is átmásznak. Legközelebb majd asztalhoz is ülnek velünk.
– Nincs mit enniük. Mégis mire számított?
– Nem az én hibám, hogy nincs mit enniük.
– Persze, tudom. Csak azt mondtam, hogy nem várhatja, hogy valaki önként haljon éhen. Maga mit csinálna az ő helyükben?
– Ne marháskodjon, Brendan. Először is én sosem csúsznék ilyen mélyre.

219. oldal

1 hozzászólás
>!
ddani P

Az őrnagy azon vette észre magát, hogy a nagynénje betegágya mellett ül Londonban, és nincs valami jó hangulatban. Igen hamar arra a következtetésre jutott, hogy a nagynénje nem is olyan beteg, mint ahogy vele elhitették, ami bosszantotta, és arra kezdett gyanakodni, hogy a magányos idős hölgy és az orvosa összeesküvést szőtt (az orvos küldte a sürgönyt, ami hazarendelte). És bár a nagynéni pár hónapon belül tisztázta magát, és meghalt, az őrnagy soha nem tudta legyőzni a tompa bosszúságot…

112. oldal

>!
Kuszma P

Pár nappal később Sarah találkozott egy fiatal angollal, egy katonatiszttel a curragh-i táborból, aki a nagybátyját jött épp meglátogatni, és mesélt neki erről, hogy írül beszélgetnek az emberek. „Milyen képtelenség!”, kiáltott föl a tiszt. „Milyen elragadó! Milyen eredeti!”, és hozzátette, hogy Oxfordban ő is belépett egy klubba, ahol azzal foglalkoztak, hogy kihalt házakban próbáltak kapcsolatot teremteni kopogó szellemekkel.

>!
Csabi P

De az ember mégsem küldhet egy úriasszonyt az utcára koldulni. És különben is ízléstelennek tartott a pénzről mindennemű eszmecserét. Hogy nyíltan megkérjen egy hölgyet a számlái fizetésére? Edward előbb követett volna el szodómiát.

179. oldal

>!
Csabi P

Amilyen karcsú, finom teremtések, elképesztően erősek: mikor Charity kiszórt egy skatulya lemeztűt, és lebújt a zongora alá, hogy összeszedje őket, az őrnagy önkéntelenül megpillantotta sima, erős izomzatú combját, és (miközben sebesen előrefoxtrottozott, hogy ezt a nyugtalanító látványt eltakarja Mr. Norton sóvár tekintete elől), azon kapta magát, hogy elgondolkozik: az ember már nemigen nevezheti őket gyereknek, legalábbis ami a testüket illeti.

194. oldal

2 hozzászólás
>!
Ildó P

„Milyen hihetetlenül ír itt minden!”, tűnődött el az őrnagy. „Az egész család tiszta őrült.”

26. oldal

>!
Csabi P

A hölgyek sose léptek ebbe a szobába: afféle hímrezervátum volt. Írországban persze a nemek közötti különbség az utóbbi években kissé elhomályosult. Sok fiatal nő kiváló lövész lett, értesült az őrnagy: szemrebbenés nélkül lövik ki mindkét tárat. Egy ismerősének az unokahúga krikettezik, és nagyszerű dobó. Egy másik lány, egy katona barátjának a húga rinocéroszbőr ostort kapott a tizenhatodik születésnapjára: tizennyolc évesen már ki tudott ütni egy szivart az ember szájából, húsz lépésről. Meg persze Markievicz grófnő, aki állítólag éjjel-nappal pisztolyt hord a csípőjén, és semmi kivetnivalót nem talál abban, hogy valakinek a szeme közé lőjön. Az őrnagy azt is hallotta, hogy a lányok mostanság szivaroznak és portóit isznak. De csak az ifjabb nemzedék. Az idősebb hölgyeket még másféle elvek alapján nevelték a helyes viselkedésre. Nagy könnyebbség volt tudni, hogy itt, a fegyverszobában védve van tőlük – az egész életét mégsem töltheti idős hölgyekkel. Persze a fiatal hölgyek (már ha lettek volna) nem gondolkoztak volna sokáig, berontsanak-e egyet füstölni meg társalogni. De ellenük az őrnagy sem kívánt volna túlzottan nagy védelmet.

220. oldal

1 hozzászólás
>!
Csabi P

– Micsoda állapotban van az ország! Tudja, Brendan, néha arra gondolok, „pokolba minddel"… Úgy tönkretették az életet ebben az országban, hogy néha úgy érzem, elfogadnék egy kis népirtást. Ha pusztítást akarnak, tessék, legyen nekik. Szeretnék mindent összezúzva és romokban látni, hogy megízlelhessék, mit jelent a pusztítás. Már olyan messzire mentek a dolgok Írországban, hogy az lenne az egyetlen igazságos elintézése az egésznek, ha kő kövön nem maradna. Érti, hogy mit mondok?
– Nem – mondta az őrnagy keserűen.

221. oldal

>!
ddani P

Ezek a fiatal srácok udvariasan meghallgatják persze, ha a háborúról beszél. Egyszer azonban, mikor épp egy „műsort” ecsetelt, Maitland azt mondta: – Jaj, hagyd már azt a rohadt háborút, Roberts! Már több mint három éve véget ért!

414. oldal


Hasonló könyvek címkék alapján

Salman Rushdie: Az éjfél gyermekei
William Golding: Beavatás
Ian McEwan: Amszterdam
Edward Rutherfurd: Írország ébredése
Iris Murdoch: A háló alatt
George Orwell: A fikusz és az Antikrisztus
Jung Chang: Vadhattyúk
Louis de Bernières: Corelli kapitány mandolinja
Marina Lewycka: Rövid traktortörténet ukránul
Virginia Woolf: Orlando