Magasabbra ​a tetőt, ácsok / Seymour: Bemutatás 83% 266 csillagozás

A Magasabbra a tetőt ácsok egy kitűnő író kitűnő kisregénye. Egy banális történet, egy elmaradt esküvő nagyívű kifejtése, ahol szinte semmi cselekmény nincs, s minden apróságnak jelentősége van, amit az író ki is használ. Szórakoztató írás. A Seymour: Bemutatás című írás teljesen más hangvétel, csak a fejemet vakartam…de látszik, hogy Salinger igen sokszínű tudott lenni…

Sokat gondolkoztam, mit írhatnék erről a könyvről, vagy hogy egyáltalán írjak-e többet értékeléseket. Végül is még írok egy párat, most erről, ha eszembe jut valami. Ideje nyugdíjba vonulni, és egy klozetben (szekrényben) írni tovább az értékeléseket, hogy soha senki ne lássa többet, mert csillagozni fogják vagy talán nem értenek egyet vele, és ez elviselhetetlen.

Valahogy ez a „hamarosan remete leszek, többé nem olvastok tőlem semmit” dolog érződik ebben a könyvben is. Jerry Salinger a tökéletesedésnek egy végletes formáját választotta, ami sajnos a bölcsességhez áll közelebb, mint a helyesen élt élethez (lásd még az életrajzát, vagy a 2013-as dokumentumfilmet). Ennyit róla.

Két kisregényből áll össze ez a regény, ami igazából egy nagyobb regény része, a Glass-család krónikájáé. Voltaképp minden Glass-története (ami megjelent, úgy értem) valahol mélyen Seymour-ról szól, aki a legkorábbi történetben már öngyilkos is lett (Amikor harap a banánhal). A Franny és Zooey a két legkisebb testvéren keresztül próbál közelebb kerülni Seymourhoz, a rájuk tett hatásán, itt már konkrétan róla szól az egész könyv, az első részben meg sem jelenik, csak hallunk róla. A második rész, a Bemutatás pedig egy bolond fecsegő által írt szentéletrajz, ahol a szent persze maga Seymour. Kissé idegesítő utlag, hogy ő maga tökéletes, bár néha érthetetlen, de olvasás közben ezzel nem volt bajom. Olyan ez a második rész, mintha Esterházy írta volna (szegény…), csak tényleg össze-vissza fecsegős, gyakran értesülünk a szerző, Buddy Glass esetleges gyomorpanaszairól, vagy hogy a zoknit melyik lábára vette föl előbb, ami persze igencsak lényeges, csak a nyugati prózára nem túl jellemző. De elbűvölő ez a fecsegés, Seymourról igazából nem is tudunk meg semmit, első ránézésre. De azt hiszem, maga a szöveg olyan, mint Seymour lehetett, tele bölcsességgel és a banális szeretetével, vagy mi. Egyébként nem hiszem, hogy véletlen lenne EP egyik címválasztása: „Esti: bemutatás”, és fölfedeztem pár olyan mondatot, amit ő maga is idézett. Fölszabadító érzés olvasni ezt a fecsegős bemutatást, amikor az ember már túlvan azon, hogy milyen idegesítő is ez, mert mééééénemtörténikmárvalami. Hát nem fog történni, nem arra való ez. Hogy így is lehet írni, hogy se történet, se valamifélre lineáris előrehaladás, egy helyben maradunk végig, és mégis tök jó, és nem unalmas sem. Nem egy összecsapott, odakent írás ez, csak úgy van megcsinálva, hogy annak tűnjön. Könnyednek azért nem mondanám. A Zabhegyező (akkor se Rozsó) ehhez képest Szent Johanna Gimi, miközben persze a Szent Johannához képest a Zabhegyező Háború és béke, mert tényleg van olyan zseniális.

Ma a jobb lábamra vettem előbb a zoknit, csíkos, fekete-szürke, megittam a kávémat is, az emésztésem rendben, pisilni egyszer voltam, de készülődik a következő már, érzem, és rá is kéne gyújtanom. Puszil mindenkit: Frankie Glass.

Rövidsége ellenére viszonylag sokáig olvastam Salinger kisregényét, egyrészt a meleg teljesen kivette az erőmet, másrészt a második történettel nagyon lassan haladtam. A Magasabbra a tetőt, ácsok nagyon könnyen olvasható, kellemes, egyben kicsit abszurd és groteszk története az elbeszélő bátyjának, Seymour Glass-nak az esküvőjéről (igen, az az a Seymour akit Salinger a második írásában bemutat). Rendkívül részletes, néhol komikus, néhol szomorú, már-már hihetetlen története ez pár órának, ahol a főszereplő Seymour fizikai valójában meg sem jelenik, az elbeszélő Buddy Glass pedig a szerző alteregója. A Seymour: Bemutatás egy sokkal nehezebben emészthető szöveg, aminek nagyon nem tett jót, hogy 5-10 oldalanként haladtam vele, egyben kellett volna elolvasni, mert ez a töredezettség még jobban megnehezítette, hogy utána felvegyem a fonalat. Se több, se kevesebb nincs ebben, mint amit a cím ígér: Salinger bemutatja Seymourt. Már-már vérlázítóan részletekbe menően írja le ezt a mitikus alakot, akiért az elbeszélő Buddy Glass oly mértékben rajong, hogy az már valamiféle megszállottsággal határos. Kicsit szomorú is volt erről olvasni, olyannyira mindenki fölé, egy magas piedesztálra emelte Seymourt, hogy megfogalmazódott bennem: önmagát vajon mennyire tartja ehhez a nagyszerű alakhoz képest?

Salinger le sem tagadhatná, hogy amerikai, sőt, még azt sem, hogy New York-i, még ha később New Hampshire-be költözött is. Nagyon képszerűen ír, a leírásai részletessége a türelmetlen olvasó számára bosszantónak és feleslegesnek hathat. Ezeknek a kisregényeknek nincs olyan ívük, mint a nagy kedvencemnek, a Zabhegyezőnek, de kétségkívül nagy hatással voltak rám, nehéz azonban megfogalmazni, miért, hiszen alapvetően semmi kis történetek, amik semmi különösről nem szólnak, mégis valamiféle furcsa keserédességet váltottak ki belőlem. Azt hiszem egyébként, inkább Salinger írói tehetsége, eszközei és stílusa fogott meg, mint a cselekmény.

Nem mindenkinek való, nem is fog sokaknak tetszeni, sokan csak nagy katyvasznak fogják látni, talán még azok közül is, akiknek a Zabhegyező történetesen tetszett. Teljesen más a stílusa, senki ne várjon még csak hasonlót sem. A történetek furcsa, se füle se farka volta ellenére azt kell mondjam: Salinger egy zseni. Aki ilyen kis semmiségekkel ilyen érzelmeket tud kiváltani belőlem, és képes lekötni a figyelmemet, az más nem is lehet.

Az biztos, hogy Salinger nem volt egészen komplett. Másrészt; az előző olvasmányom egy amerikaitól túl amerikaias (értsd: filmszerű, minimál gondolatokkal ellátva) volt, nahát most megkaptam! Még az első regénnyel gyorsabban haladtam, aranyos és vicces volt, addig a második, Seymour: bemutatás-a elég durva. Elkalandozik, elfelejtem mi volt a mondat eleje, annyira hosszú és toldalékos egy-egy mondat. De mindent összevetve, látszik hogy Salinger egy őszinte és szeretni való író, ember.

Salinger az, aki egyszerre tud felemelni, és a depresszió legsötétebb bugyraiba taszítani.
Úristen, de fájt ez a könyv.

A ZABHEGYEZŐN TÚL

Nehéz bárhogy is viszonyulni egy olyan szerzőhöz, aki erre nem hagy lehetőséget az olvasónak. Ezt a témát boncolgatja Tamás Péter Hogyan (ne) olvassuk J. D. Salingert? című esszéje a Hévíz 2019/2. számában, amit ajánlok mindenkinek, aki szeretné egy kicsit is jobban megismerni a Salinger-regény, a -kisregények és a -novellák mögötti világot, annak pedig főleg, aki egy kicsit is azt hiszi, hogy Holden barátunk, vagy bármely beszélő karakter azonos a szerzővel. Lesz majd egy kis csalódás, gyerekek…

J.D. Salinger születésének centenáriumát ünnepeljük az idén, ennek kapcsán vettem elő ezt a kisregény-párt. Tavaly első nagyobb olvasmányom a Zabhegyező volt, azonban nem hagyott bennem mély nyomot, sőt, meg is mondom egyenesen: nekem egyáltalán nem tetszett annyira, mint vártam. Éppen ezért is meglepő, hogy mind a mai napig milyen népszerű műről van szó, pedig a fordítás már lassan a hatvanadik életévét tapossa… (A szerző maga talán nem is gondolta annak idején, hogy mekkora slágerkönyvet teremt, amikor megírta a fő műnek tekintett regényét.) Meglehet, inkább a Barna Imre-féle Rozsban a fogóval kellett volna próbálkoznom, de hát egyszer majd az is sorra kerül – ezek után biztosan. Szerencsés vagyok Salingerrel kapcsolatban, hiszen magyarul az összes kanonizált műve hozzáférhető, annyira sok nincs is belőlük, s a helikonos Három korai történet kivételével mindegyikkel rendelkezem itthon. Az új Zabhegyezőt hagyjuk, hiszen a régi megvan, egy megváltozott fordítástól nem fogok új művet avatni.

Szóval, ennyi idő elteltével kicsit nehezen landolt a kezemben egy másik Salinger-mű, de hát úgy voltam vele, hogy a próbát megéri, legfeljebb ezek után nem fogom azt a hiú ábrándot kergetni, hogy nekem való szerző lenne. Ahogy az lenni szokott, kellemesen csalódtam, ami azt illeti, új kedvencet avattam az Ácsok / Seymour kettős képében. Annyira, hogy azóta a Kilenc történetet is sikerült magamévá tenni, az álláspontomon pedig nem változatott: kedvenc szerzőm lett ez a pasas. Annak ellenére, hogy baromi nagy távolságot tart az olvasóval, van bennünk egy viszonylagos szimpátia és közelségérzés, ha őt olvassuk. Beenged egy világba, ahol öröm időt tölteni, sajátos univerzumának lakói szoros összeköttetésben állnak egymással (ez a jelenleg tárgyalt két kisregényen kívül megfigyelhető a Kilenc történetben, valamint a Franny és Zooeyban is) – na, ez a Magasabbra a tetőt…, csak úgy nagyvonalakban. A Seymour már kicsit nehezebb eset, bár meg kell mondjam, a kettő közül nekem az jött be jobban, bármikor elővenném újra, ha úgy tartaná kedvem. Gyakorlatilag egy monológról van szó, ami tele van csapongó, de mégis logikusan szerkesztett gondolatokkal, rengeteg sztorival és ütős mondattal.

Időről időre próbálok leporolni mind a magyar, mind a világirodalomból olyan műveket, amikről úgy gondolom, legalább egyszer életem során el kell olvasnom. Most ez is olyan akció volt, s habár eleinte kétkedve vetettem bele magam, sikerült győztesen kijönni belőle. Egészen konkrétan oda meg vissza felmosta velem a padlót, de ezt egy pillanatig sem bánom. Találkozunk még, J.D.!

Salingerrel telik ez az év eddig, hónapok óta olvasom a róla szóló interjúkötet-életrajzot, ehhez (újra)olvasom a kevés megjelent művét, és ha lehet, akkor egyszerre még jobban szeretem, mint eddig, és közben meg minél többet tudok róla, annál magasabbra szalad a szemöldököm és értetlenül állok jó pár döntése előtt. Ez viszont semmit nem von le ennek a két történetnek az értékéből. Direkt tartogattam ezt a könyvet, mert tudtam, hogy nincs sok Salinger mű, hagyni kell későbbre is, nem lehet tizenhat évesen mindent befalni, és most, kétszer ennyi idősen annyira örülök, hogy vártam! Mind a két történet Buddy Glass spoiler elbeszélése, de mindkettő inkább Seymourról szól, na meg a Glass családról. Néha hosszú percekre elfelejtettem, hogy egyébként ők csak Salinger fejében léteztek, és nem egy valós családi históriát olvasok. A második történet – Seymour: Bemutatás – eléggé eltér stílusában az elsőtől, mégis nagyon jól kiegészítik egymást. Mérhetetlenül sajnálom, hogy egyelőre (?) nem elérhetők Salinger fiókban maradt művei, nagyon szeretnék még egy kicsit többet a Glass családból.

úgy szeretném, ha valaki egyszer felírná a tükrömre, hogy magasabbra a tetőt, ácsok

Hát az úgy volt, hogy én ezt már olvastam 3 évvel ezelőtt, ám akkor Seymour bemutatásába bizony beletört a bicskám, és össze is foglaltam a véleményemet ennyivel: Hát ez nem jött be. Maradok a Zabhegyezőnél…
Azért örülök, hogy volt bennem annyi nem is tudom, minek nevezzem, kitartás vagy sznobizmus, vagy mind a kettő, ami rávett arra, hogy egy kis idő elteltével újabb esélyt adjak Salingernek. Nyilván azért is, mert nem tudtam elfogadni, hogy valaki, aki tizenöt éves koromban lenyűgözött a Zabhegyezővel, olyan művet írjon, amit képtelen vagyok elolvasni.
Lehet abban valami, hogy Salingert jókor kell olvasni, talán nem is életkor, hanem hangulat vagy ki tudja épp mi alapján, de én most jókor újráztam ezzel a kötettel. Lehet, hogy jobban jártam, hogy most nem az egyetemi vonatútra vittem magammal, hanem nyugodtabb körülmények között olvashattam.
Ugyanis, bár engem lepett meg legjobban, most kifejezetten tetszett. Főleg a Magasabbra a tetőt, ácsok, azzal könnyen haladtam, és még arra is rájöttem, hogy Zooey értekezése az egyforma házakról, családokról, és utcán ölelkező emberekről az egyik legcukibb dolog, amit valaha olvastam.
Seymour megint nagyobb kihívást jelentett, de nem akkorát, hogy egy nagy lélegzetvétellel együltő helyemben el ne tudjam olvasni, és még tetszett is. Talán felfigyeltem olyasmikre, amikre három éve nem? Megtaláltam a stílusában azokat az elemeket, amik tetszettek? Vagy már olyan régi a Zabhegyező emléke (8 éve olvastam), hogy nincs is összehasonlítási alapom, és ma már talán az nem tetszene, ha olvasnám? Remélem, nem…
Mindenesetre ez most jó volt, és biztosan elolvasom a Franny és Zooey-t is. Kicsit hiányzik most a Glass család.

Egyre jobban és jobban szeretem Salingert…