Kilenc ​történet 188 csillagozás

J. D. Salinger: Kilenc történet J. D. Salinger: Kilenc történet J. D. Salinger: Kilenc történet J. D. Salinger: Kilenc történet J. D. Salinger: Kilenc történet

„Salinger Kilenc története kilenc novellát tartalmaz, közülük az első, az Ilyenkor harap a banánhal, Seymour Glass öngyilkosságát beszéli el. A Glass család Salinger visszatérő témája, a szűkre szabott életmű fókuszában Seymour áll, a megközelíthetetlen, ám testvéreihez igen közel álló Művész, kinek történeteit Salinger alteregója, Buddy Glass, az Író meséli el. Salinger minden történetében ugyanarra koncentrál: a meg nem értett másság problematikájára, az intellektus olyan szárnyalására, melyet az átlagelme fel nem foghat, meg nem közelíthet, valamint a másság érzelmi kivetülésére – mely mások számára ismételten rejtély marad. A legnagyobb rejtély pedig a halál, mely – valamilyen abszurd és alig felfogható módon, de mégis – logikusan következik a karakterből.”
(Limpár Ildikó)

Eredeti mű: J. D. Salinger: Nine Stories

Eredeti megjelenés éve: 1953

Tartalomjegyzék

A következő kiadói sorozatban jelent meg: Európa Modern Könyvtár

3 további kiadás


Enciklopédia 17

Szereplők népszerűség szerint

Esmé


Kedvencelte 40

Most olvassa 12

Várólistára tette 128

Kívánságlistára tette 89

Kölcsönkérné 2


Kiemelt értékelések

>!
Kozmikus_Tahó
J. D. Salinger: Kilenc történet

"– Hány macska farka kell, hogy az égig érjen? – rivallt rám. – Ez ám a találós kérdés!
Gondterhelten tekintettem a mennyezetre, és hangosan elismételtem a kérdést.
Aztán, mint akit fülön fogtak, közöltem Charlesszal, hogy nem tudom.
– Egy is elég, ha jó hosszú! – bömbölte a csattanót."

9x
Cigarettafüst, felnőttes gyerekek, gyerekes felnőttek, csendes fájdalmak, szelíd örömök, egyszerű bonyolultság, rengeteg csikk, csikk, csikk, csikk, halál, úszógumi, némaság, gyerekkacaj

2 hozzászólás
>!
Teetee
J. D. Salinger: Kilenc történet

Mi más is lehetne, mint öt csillag?
Amúgy akármi más. A Zabhegyezőt tizenhat-hét évesen olvastam, és idegesített. A falra másztam a „meg mindenektől”, azonkívül nem is igazán értettem az egész élethelyzetet. Jó tanuló voltam és felelősségteljesen teljesítettem a feladataimat, a „rozsban fogás” mint vágyott tevékenység teljességgel érthetetlen volt számomra.
Meg aztán valahogy ez az amerikai életérzés sem jön be nekem annyira, a párbeszédeken alapuló novellák meg sosem kötöttek le igazán.
Szóval ebben benne volt az egy, kettő, három, négy csillag is (szigorúan az olvasási élményre és nem a mű értékére vonatkoztatva).

De aztán öt csillag lett.
Mert elérte, hogy odafigyeljek az elkapott beszélgetésfoszlányokra a villamoson, és megpróbáljam kikövetkeztetni az előzményeket és a következményeket.

Ezek a történetek ilyenek – sokszor ilyen „elkapott beszélgetés”-szerűek, amibe mintegy véletlenül hallgathatunk bele, agyalósak, gondolkozni kell rajtuk, okokon és okozatokon, és azt hiszem, én szeretek gondolkozni. :)
Másrészt meg a tömegközlekedésen elkapott beszélgetésekkel ellentétben itt minden történetnek van valami kicsúcsosodása, még ha nem is mindig az, amit várunk vagy sejtünk. Néha jelentéktelenebb, néha mellbevágóbb.

Érdekes amúgy figyelni, ahogy egy szövegben megjelenik a kor, amelyben született. Nemcsak olyan evidens részletekre gondolok, mint a „katonamúlt”, ami nagyon sok szereplő életében meghatározó (a nőkében is, hiszen az ő életüket is befolyásolta, hogy a férfiak ottmaradtak vagy visszajöttek, vagy esetleg nem úgy jöttek vissza, ahogy elmentek…), hanem az apróságokra, mint például hogy mind a kilenc történetben jelen van a cigaretta, és valamiért azt gondolom, hogy ma már ezt nem lehetne így leírni (ugyanezt éreztem, amikor Pamuk egyik korai regényét, A csendes házat olvastam, abban meg mindenki ittasan vezetett, és ez teljesen megszokott és gyakorlatilag normális volt).

Az ilyen részletek elavulhatnak, de az alapkérdések, amelyeket a kilenc történet feszeget, nem. Túl lehet-e lépni a tragédiákon, legyen az bármilyen természetű és nagyságrendű – talán ez lehetne az a kérdés, ami minden novellát összekapcsol. A válasz nem túl optimista. Mégis jó olvasni. Meg minden.

>!
entropic P
J. D. Salinger: Kilenc történet

Nem volt még régen, csak egy éve, hogy ezt utoljára olvastam, és nem is terveztem most az újraolvasást, viszont a héten kölcsönadtam a cseh kiadást egy barátomnak, aki a Zabhegyező után érdeklődést mutatott további Salinger-könyvek iránt is (A Zabhegyezőt persze szintén én tukmáltam rá – indirekt módon [nem is tukmálás ez – nem tudom, van-e arra szó, amikor annyira lelkesen beszélsz valakinek valamiről, hogy a másik ember úgy érzi, egy percig sem élhet tovább a lelkesedést kiváltó tárgy ismerete nélkül]).

Szóval gondoltam, akkor már csináljunk egy jó kis párhuzamos olvasást, hogy mindketten friss emlékekkel beszélhessünk a könyvről, és hogy friss emlékekkel áradozhassak arról, hogy szerintem miért olyan csudás Salingernek ez a könyve (is).

Ez most többek között arra is jó volt, hogy újra elgondolkozzak azon: hm, tényleg – miért is olyan csudás ez nekem?

A válaszom ugyanaz, mint mindig: mert olyan, mintha ott lennék, benne, valakik életében, és hallgatnám a beszélgetéseiket, az összes bennfentes furasággal, modorossággal, bizonytalankodással, ismétléssel, káosszal, magától-értetődéssel. És asszem, ez a kedvenc érzésem: ott lenni.
És egyszerűnek látszik, de igazából még a valóságban is ritka, hogy valami ezt az érzést váltsa ki belőlem, az irodalomban meg még ritkább.

>!
Ibanez MP
J. D. Salinger: Kilenc történet

Igazság szerint „szerencséje” volt Salingernek, mert amikor egy kihívásban feladtak két kötelező könyvet, s ez lett az egyik, nem is figyeltem oda az író nevére, nem esett le, hogy ez a „zabhegyezős” fickó lesz.. (el nem olvastam volna különben, de mikor észrevettem, már nem volt idő cserére) :-D Így mivel végignyomta a teljes kihívást, nem kevés könyvet olvasva rá, azt mondtam magamnak, jól van, adjunk még egy esélyt a fickónak, nézzük, novellákkal mit ér el nálam.

Hát, sajnálom, hogy ezt kell mondjam a rajongóknak, de nálam Salinger befejezte a pályafutását. Szerencsére a novellákkal nem érte azt el, mint a Zabhegyezővel, ergo, nem akartam kidobni az ablakon, nem idegesített fel, de ugyanakkor teljesen közönyösen olvastam, egyszerűen sok történetnek – számomra – nem volt se füle, se farka, olyan kis semmi történetek voltak, még ha valamik meglepő is volt (mint az Ilyenkor harap a banánhal vége). Talán a legjobban még A nevető ember tetszett, de a többi felejthető történet, amelyet nem is akarnék (elfeledése után) újraolvasni. Nem az én íróm.

>!
Sisyll
J. D. Salinger: Kilenc történet

Az elején még úgy éreztem örülök, hogy a Zabhegyezőn kívül olvashatok valami mást Salingertől. A kötet végére viszont elfogyott a lendület. Egyáltalán nem tudta bevackolni magát a lelkembe….

>!
somoandi
J. D. Salinger: Kilenc történet

Nem emlékszem pontosan, de egy filmben mondta egyszer az egyik szereplő, hogy „Salingertől mindig elgyengülök”. Ezzel pontosan így vagyok én is. Az eddig olvasott összes művébe bele tudtam élni magam, szerettem volna jelen lenni a párbeszédeknél, beszélgetni a szereplőkkel. Ebből a kötetből a Ficánka bácsi Connecticutban volt az abszolút kedvenc, nagyon szívesen eliszogattam volna láncdohányozva a két hölggyel. Azt hiszem még sok-sok Salingert fogok olvasni.

>!
Felhasználó I
J. D. Salinger: Kilenc történet

Összességében nagyon tetszett, Salingert (továbbra is) zseninek tartom. Az Ilyenkor harap a banánhal, a Ficánka bácsi Connecticut-ban, az Alpári történet Esmé-nek, szeretettel és a Teddy lettek szerintem a legjobbak, azt hiszem Salingernek nem voltak illúziói azt tekintve, hogy mennyire értelmesek is tudnak lenni a gyerekek, illetve mennyire buták, kontextustól függően a felnőttek. Végül még a buddhista filozófiához is elérkezett, bár ezt már vegyítette némi misztikummal. Volt olyan történet, ami némileg kevésbé hatott rám, illetve nehezebben értelmezem, de újraolvasással orvosolható talán a probléma. Kifejezetten rossz novella nincs a kötetben.

>!
mrsglass P
J. D. Salinger: Kilenc történet

Gyarapítja a kedvenc Salinger-kötetek sorát. Még mindig annyira varázslatos, olyan szép és nyers egyszerre, úgy ír, hogy azonnal csomagolnék és indulnék a nagy Amerikába.

>!
otaksa 
J. D. Salinger: Kilenc történet

Imádtam, zseniális mind. Szerencsére nem olvastam a fülszöveget (ekkora spoilert beleírni! állatok ezek…) Kedvencem a banánhalas és a festős (DDS kék korszaka).
Itt az idő Salingert, mind írót is kedvencelni.
Hely: Florida, Connecticut, New York. Idő: 1939 körül.

Tartalom:
Ilyenkor harap a banánhal
Ficánka bácsi Connecticutban
A nevető ember
Lenn a dingiben
Öt perccel az eszkimó háború előtt
Alpári történet Esmének, szeretettel
Szemem zöld és csacska szám
De Daumier-Smith kék korszaka
Teddy

>!
Dün SP
J. D. Salinger: Kilenc történet

És ezennel elfogytak a magyarul megjelent, olvasatlan Salinger-kötetek. (De úgyis érik már egy Zabhegyező-újraolvasás…)
Nem tudom, jó volt-e ezt olvasni utoljára, mindenesetre hozta azokat a momentumokat, amik miatt remeknek találom Salingert, és talán ez a kötet emlékeztetett a legjobban Capote-ra, a nagy kedvencemre.
Szeretem az ilyen novellákat, amik valahol az alapjukban csak egyszerű élethelyzetek, de fel vannak díszítve, túl vannak gondolva és nagyon különlegesek, olykor sokkolóak és ezáltal kiheverendőek lesznek.
[Azt azonban még nem tudom, kiheverhető-e például az Ilyenkor harap a banánhal vége.]

1 hozzászólás

Népszerű idézetek

>!
Dün SP

Igaz ugyan, hogy túl későn jön rá az ember, a legdöntőbb különbség a boldogság és az öröm közt mégiscsak az, hogy a boldogság szilárd, az öröm pedig cseppfolyós.

149. oldal, De Daumier-Smith kék korszaka

Kapcsolódó szócikkek: boldogság · öröm
7 hozzászólás
>!
Dün SP

Szerintem az élet ajándékló.

172. oldal (Teddy)

Kapcsolódó szócikkek: élet
6 hozzászólás
>!
VioletHill

– Irtó rokon lelkek vagyunk. Mint két teknősbékatojás.

140. oldal, Szemem zöld és csacska szám (Európa, 2004)

3 hozzászólás
>!
Frank_Spielmann I

– No, nézd csak őket. Állati hülyék – jegyezte meg.
– Kik?
– Mit tudom én. Mindenki.

57. oldal

>!
Dün SP

– De mégis, mért nem mondod el Lew-nak, valamikor?
– Miért? Mert Lew nem elég intelligens, azért – válaszolta Eloise. – Meg aztán hallgass rám, te karrierista nőszemély; ha még egyszer az életben férjhez mész, semmit se mondj el a férjednek. Megértetted?
– De miért? – kérdezte Mary Jane.
– Azért, mert én mondom – felelte Eloise. – A férfiak azt akarják hinni, hogy amíg velük nem találkozott az ember, rókázott, valahányszor hímnemű lény a közelébe került. Nem viccelek. Persze meg lehet nekik mondani egyet-mást. De sose őszintén. Szóval, őszintén soha. Ha azt mondod nekik, hogy egyszer ismertél egy szép fiút, akkor rögtön utána meg kell magyaráznod, hogy túl szép volt. És ha azt mondod, hogy ismertél egy okos fiút, akkor hozzá kell tenned, hogy nagyképű volt, vagy unalmas, vagy valami. Mert ha nem mondod, akkor az orrod alá dörgölik azt a szerencsétlen pókot, valahányszor csak alkalom adódik rá. – Eloise elhallgatott, egyet húzott a poharából, eltűnődött. – Szóval – folytatta azután –, meghallgatnak, és nagyon felnőttesen viselkednek, meg minden. Még intelligens képet is vágnak a dologhoz. De ne ülj föl nekik. Hidd el, amit mondok. Megbánod, mint a macska, aki kilencet kölykezett, ha valaha is elhiszed nekik, hogy intelligensek. Becsszavamra.

31-32. oldal (Ficánka bácsi Connecticutban)

1 hozzászólás
>!
AniTiger MP

– A költők talán nem érzésekkel kereskednek?

222. oldal (Európa, 2003)

>!
mandarina

– (…) Azt mondta, szereti Jane Austent. Azt mondta, hogy imádja a regényeit. Volt pofája ezt állítani. Mikor összeházasodtunk, akkor jöttem rá, hogy egyetlen könyvét sem olvasta. Tudod, ki a kedvenc írója?
Mary Jane a fejét rázta.
– L. Manning Vines. Hallottad valaha a nevét?

Ficánka bácsi Connecticutban

Kapcsolódó szócikkek: Jane Austen
>!
Nusii

Teddy egy percig még ott ácsorgott az ajtóban, elmélázva próbálgatta a kilincset, forgatta lassan jobbra-balra. – Ha egyszer kimentem az ajtón, lehet, hogy már csak az agyában létezem majd az ismerőseimnek – mondta. – Meglehet, hogy én is narancshéj vagyok.

209. oldal

>!
malenca

– Telefonálj neki! Mondd, hogy meghaltál, és külföldön vagy eltemetve!

Ficánka bácsi Connecticutban

>!
Dün SP

– Ó, istenem, micsoda fölséges nap – mondta [Bob Nicholson] elismerően, és fölsandított a napra. – Kényre-kedvre ki vagyok szolgáltatva az időjárásnak. – Bokánál keresztbe vetette két vaskos lába szárát. – Ami azt illeti, arról vagyok ismeretes, hogy személyes sértésnek tekintek még egy egészen közönséges esős napot is. A mai nap hát kész felüdülés.
(…)
Teddy most nézett első ízben a szeme közé.
– Maga költő? – kérdezte.
– Költő? – felelte Nicholson. – Uramisten, dehogy. Sajnos nem. Miért kérded?
– Nem is tudom. A költők tekintik mindig személyes ügyüknek az időjárást. Mindig olyasmibe fektetik az érzéseiket, aminek nincsenek is érzései.
Nicholson, mosolyogva, belenyúlt a zakója zsebébe, és cigarettát, gyufát halászott elő. – Valahogy úgy gondolom, hogy ők érzéseket tartanak raktáron – mondta. – A költők talán nem érzésekkel kereskednek?

175. oldal (Teddy)

Kapcsolódó szócikkek: költő

Hasonló könyvek címkék alapján

Jack Kerouac: Dharma hobók
Jack Kerouac: A Dharma csavargói
Robert M. Pirsig: A zen meg a motorkerékpár-ápolás művészete
Inoue Jaszusi: Utazás a Fudaraku-paradicsomba
William Faulkner: Hajnali hajtóvadászat
Flannery O'Connor: Alig akad ma jó ember
Isaac Bashevis Singer: A hét kicsi suszter
Géher István (szerk.): Ellenfelek
Ottlik Géza (szerk.): Mai amerikai elbeszélők
Charles Bukowski: A semmitől délre