Az ​első szövetség (A Triannita / A Triannita krónikák 1.) 4 csillagozás

J. A. A. Donath: Az első szövetség

„Óvd és nyerj!” – Ekképpen szól a triannita lovagok jelmondata, melyben hitük, kötelességtudatuk éppúgy benne van, mint abban az esküben, amit lovaggá avatásukkor tesznek.
Ilyen irányelvek vezérlik a két ifjú lovagot is, akik együtt indulnak el a Védelmezők szigetének alapítólevele után, amit mesterüktől vettek el a kurtok, miközben kegyetlenül meggyilkolták az idős szerzetest.
A hosszú úton Storm és Andrew rengeteg kalandot él át, melyek során valódi társakká válnak.
Vajon eljutnak-e a tekercsért Sulei-be, a vadak távoli vándorvárosába? Képes-e az ember olyan bűnöket is megbocsájtani, melyeket népe ellen követtek el, s amiért előtte gondolkodás nélkül kardot rántott volna?
Mi történik akkor, ha két lovag az ellenség ellen indult harcba, de aztán velük, szövetségesként tér haza?

Ez a kötet J. A. A. Donath eredetileg „A Triannita” címmel megjelent sorozatának első része, annak pedig újragondolt, az Arte Tenebrarum Könyvkiadó által átszerkesztett, 2019-es változata.

A kettős küldetés címmel is megjelent.

>!
324 oldal · ISBN: 9780463144299
>!
252 oldal · puhatáblás · ISBN: 9780368253690

Várólistára tette 12

Kívánságlistára tette 10

Kölcsönkérné 1


Kiemelt értékelések

>!
Dávidmoly
J. A. A. Donath: Az első szövetség

Az egyre messzebb úszó hajó ugyanúgy egyre kisebbnek tűnt a várost védők számára, mint a rajta utazóknak a hegy vagy a Védelmezők-szigete.
*
A harcos egyik kezével ráfogott a férfi karjára. A másikkal, amin vastag bőrkesztyű viselt, egy fekete skorpiót húzott elő fejét lefedő, köralakban feltekert turbánja zárt tetejéből, és ellenfele nyakára nyomta.
A halálos farok lecsapott.
*
A sebesültnek, aki fiatalabbnak és alacsonyabbnak látszott, egy mélyzöld mellény lógott megszaggatva a testéről, az alatta lobogó ing hosszú repedésein keresztül ki-kibuggyantak formás mellei. Próbálta ugyan elfedni őket, de életét féltve menekült, s s szemérmesség másodlagosnak bizonyult.

Előzetes figyelmeztetés: ez hosszú lesz.

Próbáltam, hát ennyi ment.
Talán leghelyesebb, ha a mondatszintű szöveggel kezdem. Mivel a könyv olvasását senkinek se tudnám javasolni, ezért (a fenti, példálózó jelleggel választott idézetek mellett) megkísérlem egy analógiával visszaadni, miféle hatást keltenek a könyvben található mondatok.
A magyar internet egyik klasszikus videója (bár igazából csak hang) a Kis Pista kérelme az adóhivatalhoz spoiler, ahol egy egyszerű parasztember erősen koncentrálva próbálja használni a hivatalos stílusréteget. A maga nemében zseniális darab, nagyon tanulságos szociológiai és lélektani szempontokból is, de attól még a lényege az, hogy valaki, aki csak felszínesen ismer egy közeget, megpróbál úgy csinálni, mintha ő is ebbe a közegbe tartozna.
Van továbbá a klasszikus iskolai feladat, ahol megadott terjedelmű fogalmazást kell írni – általában hosszabbat, mint amennyi mondanivalója a diáknak/hallgatónak amúgy volna a témáról. Ilyenkor olyan jól bevált, klasszikus technikák kerülnek elő, mint egyfelől a semmitmondó, terjengős fogalmazásmód, a lényegtelen részletek aprólékos körüljárása, illetve a feladatoz csak érintőlegesen (vagy még úgy sem) kapcsolódó mellékszálakon kalandozás; másfelől pedig az egy-két ponttal nagyobb betűméret, a másfeles-kétszeres sorköz, a szélesebb margók és így tovább.
Az első szövetség olyan, mintha a szerző a két fenti szempont által feszített térben próbálna boldogulni: görcsösen akarja imitálni a kalandos fantasy regények stílusát, miközben kétségbeesetten igyekszik regényterjedelművé duzzasztani a legfeljebb novellányi mondanivalóját. Minden lényegtelen és teljesen érdektelen részleteken – mint az egyetlen éjszakára pihenőhelyként szolgáló kolostor szerzeteseinek öltözéke (amiben nincs semmi különleges vagy a későbbiekben releváns) – hosszasan elidőzik, ám a háttérvilágról szinte semmit sem tudunk meg (lásd később). És ami a hosszas elidőzéseket illeti, sajnos nem szolgálnak az olvasó élvezetére.
A fogalmazás színvonala a regény leggyengébb pontja. Sután megírt, magyartalan mondatok, ide-odarázkódó megdöccenő ritmus, értelmetlen szóképek: a szöveg folyamatosan kilöki magából az olvasót. A nyelvi megformáltság roppant alacsony szintje miatt helyenként olyan érzésem támadt, mintha a szöveg eredetileg egy idegen nyelven született volna meg, és a magyar változat valamilyen fordítóprogrammal készült volna. És akkor most ehhez vegyük hozzá spoiler, hogy a Köszönetnyilvánítás szerint ez már egy új, javított kiadás…
Egy perc néma csend.
A karakterekről nem tudok ilyen hosszan beszélni, de nem azért, mert nem akarnék, hanem mert ennyire semmilyen szereplőkről már régen olvastam. Igazából még a két főszereplőről se tudunk meg sokkal többet azon kívül, hogy az egyik molnárgyerek, akinek elrabolták a kedvesét, a másiknak meg hosszú haja van, és járt már pár helyen. Azt se tudom, hogy beszélhetünk-e háttérvilágról, mert annyira nincs róla információ, hogy a cselekmény nagyjából bármelyik középkorias jellegű fantasy világ bármely határvidékére áthelyezhető volna. Egyéni ötletet, vagy bármi, ami legalább minimális mértékben érdekes lett volna, nem találtam a regény első felében – ez akkor is súlyos írói hiba, ha a második felében esetleg akadna ilyen.
Apropó, cselekmény: mivel szinte semmit nem tudunk meg sem a karakterekről, sem a világról, így gyakorlatilag minden teljesen véletlenszerűnek hat. spoiler Éppenséggel persze előfordulhat, hogy ezekre a kérdésekre van válasz, ám erre még halovány célzást sem kapunk a könyv feléig. Ezzel pedig az a baj, hogy így a cselekmény spoiler teljesen érdektelen. Amikor éppen nem hajítottak ki a gyengén megírt mondatok, akkor se érdekelt, hogy mi lesz a két lovaggal. A (feltételezem, hogy sodró lendületűnek szánt) harcjelenetek is elvéreznek ezen meg a nyelvi szinten: unalmasak és mechanikusak, mintha marionettfigurák csépelnék egymást.
Ahogy azt lelkiismeretesen jelöltem is, nem olvastam végig a regényt. Nem szoktam ilyet csinálni, de itt egyszerűen a szöveg annyira kidolgozatlan, a karakterek–világ–cselekmény szentháromság pedig annyira érdektelen, hogy némi lelki tusa után be kellett látnom, hogy legyek bármilyen elszánt is, de erre még home office, karantén és kijárási korlátozás idején sincs időm.
Fél poros csapóhíd az ötből.

1 hozzászólás
>!
bambali
J. A. A. Donath: Az első szövetség

Ha valaki egy nagyon kellemes kalandregényt szeretne olvasni, bátran válassza a Trinnitákat!
A mű abszolút erőssége, hogy a cselekmények hátteréül szolgáló világ kiváló, érzékletes leírásokkal, hangulatkeltő szavakkal, ízekkel, illatokkal, tájleírásokkal, jelenik meg. Olyan, mintha mi magunk is ott lennénk a dolgok sűrűjében.
A szereplők kedvelhetők, motivációik érthetők, izgul értük az olvasó.
A főhősök izgalmas kalandokba keverednek, a regénynek van mondanivalója (hűség, alázat, megfogadott eskü teljesítése).
Szép a nyelvezete, és a régiesnek ható párbeszédek ellenére is gördülékenyen olvasható.

1 hozzászólás
>!
Jadzia
J. A. A. Donath: Az első szövetség

Ha gyerekként olvasom, szerintem le se tudom tenni – minden van benne, amit anno egy klasszik lovagos történettől elvárhattam: gyönyörű, vadregényes helyszínek, kaland kaland hátán – és persze valódi, nemes lelkű lovagok, akik egy igazán rémisztő ellenség ellen küzdenek. Most is jó volt olvasni; viszont már túl egyszerűnek találom a szereplők jellemét, régiesen merevnek beszédét. Ennek ellenére nem bánom, hogy időt szakítottam rá.

1 hozzászólás

A sorozat következő kötete

A Triannita / A Triannita krónikák sorozat · Összehasonlítás

Hasonló könyvek címkék alapján

J. Goldenlane: Isteni balhé
On Sai: Apa, randizhatok egy lovaggal?
Malcolm J. Hunt: Kígyószív
George R. R. Martin: Kardok vihara
Margaret Weis – Tracy Hickman: Az őszi alkony sárkányai
Morgan Rice: A sárkányok dühe
Margaret Weis – Tracy Hickman: Az elveszett csillag sárkányai
Richard A. Knaak: Kaz, a minotaurusz
Victor Milán: Dinoszauruszurak
Allen Newman: Vasemberek